A Völner–Schadl, valójában Varga–Rogán-ügy nem egy minisztérium, hanem a teljes hatalmi elit működésének lenyomata. Az állam csapdába ejtése.
Mint egy folytatásos krimi epizódjai, úgy bontakoznak ki előttünk az ún. Völner–Schadl-ügy újabb és újabb fejezetei. Lehallgatott telefonbeszélgetések, videóra vett szexjelenetek, hatalmi befolyással elintézett egyetemi vizsgák, nejlonszatyorban átadott vesztegetési pénzek, hatóság által megsemmisített bizonyítékok – és ez csak a jéghegy csúcsa.
Ha eddig esetleg valamelyest bíztunk is a közigazgatásban dolgozók alkalmasságában, az államtitkár sommás véleménye maradék illúzióinkat is elveszi. Szerinte ugyanis „az EMMI az egy tárgyadomb… olyan embereket gyűjtenek itt össze a közszférában, akik sehol nem kellenek, csupa kisebbségi komplexussal rendelkező, irigy, rosszindulatú, lusta ember”. És ugyanő útmutatást ad a tolvajlás etikájáról is: „Aki úgy érzi, hogy nem bírja a felelősséget, az menjen máshova dolgozni, el akarom lopni, de a felelősséget nem akarom vállalni… azt én értem, de egyébként, ha a felelősségről van szó, azt ők megoldják”.
És bár mi tudjuk, hogy kit rejt a Tóni-Barbara-Ádám tengely, akikkel a 35 éves autópálya koncesszió lezsírozása ügyében kell beszélni, az ügyészséget ez egyáltalán nem érdekli. Ha kétségünk lett volna afelől, hogy ez a mindent behálózó korrupciós inda átfonja a teljes hatalmi „elitet” és a közigazgatást, akkor most bizonyosságot nyerhetünk efelől is, hiszen a Végrehajtói Kar elnöke ötven-hatvan kormánypárti politikus érintettségéről beszél, akik közül néhánynak már a nevét is ismerjük.
A fantázia szüleményeként, kriminek lehet, hogy szórakoztató lenne mindez, ám ha azzal kell szembenéznünk, hogy ez a mai magyar valóság, akkor inkább kétségbeejtő. Mert ne legyenek illúzióink, ami itt kibontakozik előttünk, az nem egyetlen „tárgyadomb minisztérium”, hanem az egész magyar közigazgatás és kormányzás látlelete. A korrupció horizontálisan és vertikálisan is behálózza a magyar állam működésének egészét. Hiszen bár a Fidesz szája ízének megfelelően, a közbeszédben Völner–Schadl-ügyként emlegetjük, ez alsó hangon is Varga Judit–Rogán Antal-ügy.
Sőt, valójában az is elképzelhetetlen, hogy az igazságügyminiszter és az ő kezét fogó miniszterelnök nem tudott arról, hogy mi folyik a végrehajtói karban. Már csak azért is, mert az új végrehajtási törvényt eleve úgy cikkelyezték be, hogy lehetőséget teremtsen a maffiaszerű működésre.
Világosan kirajzolódik az is, hogy hogyan tartják markukban egymást a hatalmi „elit” tagjai. Az immár börtönben ülő Schadl György mind a mai napig a Végrehajtói Kar elnöke, nyílván azért, mert nem merik leváltani. Mert ő tudja a legjobban, hogy az általa kinevezett végrehajtók közül ki, milyen piszkos ügyletekben vett részt. Völner Pál pedig lebukása után még hónapokig szavazgatott a Parlamentben és zavartalanul folytatta ügyvédi praxisát. Ez csak azért történhetett meg, mert tőle a hatalom csúcsán lévők félhetnek. Félnek, hogyha nem bánnak jól vele, akkor eljár a szája. Esetleg elkezd mesélni arról, hogy a legfelsőbb régiókban ki mindenki érintett az állami koncessziók levajazásában, a korrupciót támogató törvények megalkotásában, ki-kinek a végrehajtói karba történő felvétele érdekében járt közbe vagy mondjuk valójában ki rendelte meg politikusok és közéleti szereplők lehallgatását.
Ügyvéd barátaim gyakran panaszkodtak, hogy nekik nem egy-egy vagyonjogi per megnyerése a nagy feladat, hanem annak elérése, hogy az ítéletet végre is hajtsák. Ebbe csaknem mindenkinek beletört a bicskája. Mert a végrehajtók nem az ítéletek végrehajtásával, hanem a nehéz helyzetbe került, teljesen védtelen emberek kifosztásával voltak elfoglalva. Az elmúlt években nap-nap után láthattuk a tudósításokat, idős, beteg, szegény emberek kilakoltatásáról, családok földönfutóvá tételéről, és most összeáll a kép egy velejéig romlott rendszerről, amely a legelesettebbek kíméletlen kifosztásából is hasznot húz.
Forrás: Újnépszabadság
