Azért van ebben az un. baloldali és liberális ellenzékben valami elkeserítően önsorsrontó. Most, amikor negyedszerre is kétharmados többséget szerzett az állampárt az un. választásokon, amikor egyébként is a szétzuhanás szélén áll a nehezen összetákolt összefogás, akkor a balliberális „politikai elemzők” és véleményvezérek körében nem az a legfontosabb kérdés, hogy hogyan lehetne a morzsákat összeszedni és hozzákezdeni az újraépítéshez, hanem az, hogy ki, mikor és hogyan mondjon le, távozzon a politikai közéletből, húzzon el a francba.
Függetlenül attól, hogy minden politikai vezetőnek megvan a maga felelőssége a vereségben, ha nem is egyenlő mértékben, de vajon miért lenne jó, ha most lemondana Gyurcsány, Jakab stb., akikkel most megint megpróbálják elvitetni a balhét. Ha ők most lemondanának, akkor végképp szétzuhanna mindaz a kevés is, ami még egyben van.
De ha már a felelősségnél tartunk; olyan véleményt még nem olvastam a „számonkérő szék” tagjaitól, amiben esetleg a saját felelősségüket is boncolgatnák. Pl. hogy jó ötlet volt-e egy politikai identitásában tőlük tökéletesen különböző személyt választani az összefogás miniszterelnök-jelöltjének, akiről jószerivel semmit nem tudtak, azonkívül, hogy mélyen hívő katolikus, elkötelezett jobboldali, konzervatív, hét gyermekes családapa, aki nem akarna változtatni a fidesz totálisan antiszociális gazdaságpolitikáján. Nem vitatva, hogy hódmezővásárhelyi győzelme hatalmas teljesítmény volt, ebből semmi nem következett arra vonatkozóan, hogy alkalmas-e egy ilyen összefogás vezetésére. És hogy nem kellett volna-e egy kicsit analitikusabban elgondolkodni arról a helyzetről, hogy hogyan történhet az meg, hogy az előválasztás második fordulójában egyszer csak a semmiből előkerül 200 ezer új szavazó, akik rögtön utána a semmibe vesznek. Ugyanakkor ugyanennyi szavazó nem ment el a második fordulóba azok közül, akik az elsőben szavaztak. Ez azt jelenti, hogy mindössze alig több mint 200 ezer személy szavazott az előválasztás mindkét fordulójában.
Én sem tudom, hogy mi történt, de hogy ez nem vág egybe semmiféle korábbi tapasztalattal, az biztos, és erre érdemes lett volna választ keresni.
És persze nem ártana elgondolkodni azon sem, hogy célravezető volt-e az a véleményterror, ami az előválasztás után kialakult, nevezetesen hogy mindenkibe belefojtották a szót, aki bármiféle kritikai észrevételt tett a választással vagy a jelölttel kapcsolatban, annak ellenére, hogy az összefogás támogatottsága már novemberben esni kezdett és ez a tendencia egészen a választásokig kitartott.
És okos döntés volt-e olyan jelöltet választani, akinek nincs pártja, és emiatt semmiféle politikai erő nincs mögötte? Ebbe a helyzetbe bele volt kódolva a folyamatos konfliktusok sora, hiszen semmiféle ereje nem volt a akaratának érvényesítésére, végül törvényszerűen mindig kisebbségben maradt a pártokkal szemben.
Persze a konfliktusforrások ennél sokkal számosabbak voltak, attól kezdve, hogy győzelme után MZP első üzenete az volt, hogy ő az ellenzék (vagyis a megválasztói) ellenzéke szeretne lenni.
Mindez nem MZP kritikája, hiszen az ő álláspontja teljesen legitim, tiszteletben tartható, csak éppen nem a baloldali, liberális ellenzék vezetőjeként, hanem – ahogy most tervezi is – egy jobboldali, politikailag konzervatív, gazdaságilag neoliberális, piacpárti szerveződés élén.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. április 23-án.
