Vásárhelyi Mária: Láttuk-e, hogy jön?

1990 őszén Bence György és az ELTE Filozófiatörténeti Tanszéke konferenciát rendezett „Láttuk-e, hogy jön?” címmel. Az előadók arra keresték a választ, hogy a társadalomtudomány különböző területeinek képviselői látták-e előre azokat a gazdasági, történeti és politikai folyamatokat, amelyek végül az államszocialista rendszer összeomlásához vezettek. Vagyis hogy voltak-e gazdasági, társadalmi, politikai előzményei a rendszerváltásnak, és a különböző tudományterületek képesek voltak-e ezeket a jelzéseket felismerni.

A konferencián én viszonylag könnyű helyzetben voltam, hiszen a Magyar Közvéleménykutató Intézetben negyedéves rendszerességgel szondáztuk a közhangulat változásait, és a mérések alapján a barométer egyértelműen jelezte a társadalmi elégedetlenség növekedését, a hatalomba vetett bizalom gyengülését, az egyéni perspektívák szűkülését, az ország jövőjének egyre borúlátóbb megítélését. Számos jel mutatott tehát az elégedetlenség fokozódására, a lakosság biztonságérzetének és bizalmának fogyatkozására, arról azonban sejtésünk sem volt, hogy mindez hova vezet. Semmit nem tudhattunk az állampárton belüli politikai erőviszonyokról, a gyarmattartó szovjet birodalom gazdasági tartalékairól, a szovjet–magyar kapcsolat alakulásának belső titkairól, csak a sorok között olvashattunk. A nyilvánosságban nem folytak valódi politikai viták, és az első nyilvánosságban egyáltalán nem jelenhettek meg rendszerkritikus vélemények. A jövőt illetően a sötétben tapogatóztunk.

Aztán 2010-ben bekövetkezett az újabb rendszerváltás, a demokratikus és jogállami intézmények radikális leépítése, az ellenzék kiszorítása a médiából, valamint a gazdaság és a kultúra összes területéről, a saját klientúra pozícióba juttatása, vagyis Magyarország Fidesz általi teljes megszállása.

De vajon tizennégy évvel ezelőtt, egy demokratikus berendezkedésű országban, ahol akkor már húsz éve az emberek szabadon tájékozódhattak és elmondhatták véleményüket, láthattuk-e, hogy mi jön? Voltak-e előjelei annak, hogy a fideszes hatalomátvétel gyökeresen átalakítja az ország belső viszonyait és nemzetközi kapcsolatait?

Az én állításom az, hogy szemben az 1980-as évek végén kialakult helyzettel, a 2010-es fordulat előtt pontosan látni lehetett, hogy kétharmados felhatalmazással a Fidesz hogyan kívánja átalakítani az ország politikai, gazdasági rendjét, mivel 1998 és 2002 között, az első Fidesz-kormány országlásának idején „kicsiben” minden megtörtént, amit 2010 után, a kétharmados választási győzelmet követően „nagyban” megvalósítottak. „Csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon” – mondotta Orbán Viktor 2007 nyarán a Bálványosi Szabadegyetemen záróbeszédében, és a „kicsi” és a „nagy” közötti különbséget említve a relatív és a kétharmados parlamenti többség közötti minőségi különbségre gondolt.

Az alábbiakban megpróbálom számba venni azokat az 1998 és 2002 közötti történéseket, amelyek alapján – meggyőződésem szerint – aki akarta, pontosan láthatta, mi következik azután, hogy a Fidesz „nagyon győz”. Melyek voltak azok a kormányzati döntések, strukturális átalakítások, személyi változtatások, amelyek egyértelművé tették az első Orbán-kormány hatalmi ambícióit, politikai elképzeléseit, rendszer- és társadalomátalakító törekvéseit.

1998-ban az első Orbán-kormány a rendszer átalakítását az APEH teljes politikai megszállásával kezdte. Alig telt el két hónap a kormány hivatalba lépését követően, amikor a nyári uborkaszezon utolsó pillanatait kihasználva, a kormány statáriális módon lefejezte az Adóhivatal vezetőségét. Miután a pénzügyminiszter bejelentette, hogy Simicska Lajost, Orbán Viktor iskolatársát, a Fidesz hírhedt pártpénztárnokát nevezi ki a Hivatal elnökének, Simicska még aznap kirúgta az APEH két alelnökét, és helyettük három saját emberét – köztük egy volt titkosszolgálati tisztet – nevezte ki alelnöknek. Ugyanezzel a lendülettel eltávolította mindazokat, akik a korábban általa mozgatott Fidesz körüli cégek adóügyeibe beleláthattak, hogy semmiféle nyoma ne maradjon a sokat emlegetett Josip Tot, Kaja Ibrahim nevére íratott és más fantomizált cégeknek, valamint az összes többi – többek között általa vezényelt – gazdasági bűncselekménynek. Ez volt az ominózus hosszú bájtok éjszakája, amikor is az APEH összes dolgozóját hazaküldték, a számítógépes rendszert lezárták, a még ki sem nevezett alelnökök egy éjszakán keresztül szabadon garázdálkodhattak az adóhivatal teljes informatikai rendszerében, és nyom nélkül eltüntethették a Fideszt és vezetőit érintő összes adócsalási ügy nyomait. Ezt követően Simicska teljes körű politikai tisztogatásba kezdett a Hivatal alsóbb szintjein is, a teljes vezetői réteget átrostálta, politikai lojalitási szempontok alapján. Nem jártak messze az igazságtól, akik úgy gondolták, hogy az Adóhivatal irányítása gazdasági bűnözők kezébe került.

S hogy a széles körű felháborodásról eltereljék a figyelmet az APEH-botrány tetőzésének napjaiban, Orbán Viktor drámai bejelentést tett, mely szerint a Horn-kormány idején a titkosszolgálatok törvénytelen eszközökkel, közpénzből figyeltek meg fideszes politikusokat és családtagjaikat, egészen Deutsch Tamás nagymamájáig bezárólag. A komikus elemeket sem nélkülöző hisztériakeltéssel valóban sikerült elterelni a közvélemény figyelmét az APEH-ügyről, az azonban egyértelmű volt, hogy Orbánék a titkosszolgálatokat is a politika játékszerévé kívánják degradálni, és az is bebizonyosodott, hogy Orbán a legnyilvánvalóbb hazugságoktól sem riad vissza a hatalmi játszmák során. Hiszen rövid idő alatt kiderült, hogy a drámai bejelentésből egyetlen szó sem volt igaz.

A kormány már az első őszi parlamenti ülésszak kezdetétől mindent megtett az országgyűlés ellenőrző funkciójának korlátozása érdekében. Első lépésként úgy döntöttek, hogy a parlament a korábbi hetenkénti helyett háromhetenként fog ülésezni. A nyilvánvalóan jogsértő döntést a már akkor mindennapos szómágiával – nevezetesen, hogy a „háromhetente is hetente” – próbálták kimagyarázni. S bár az Alkotmánybíróság felszólította az Országgyűlést, hogy a házszabályban minősített többséggel döntsön saját ülésezésrendjéről, a parlament ezt nem tette meg. Kizárólag a szélsőjobboldali MIÉP érdekét szolgálta, hogy – ugyancsak alkotmányos mulasztást elkövetve – nem döntött a parlament a frakcióalapításhoz szükséges minimális létszámról sem, mégpedig azért, mert Csurka István pártjának csak 14 képviselője jutott be az országgyűlésbe, ám a törvények szerint a frakcióalapításhoz 15 képviselőre volt szükség.

Mindeközben a hagyományosan ellenzékinek számító interpellációs terepet kisajátították, álinterpellációkkal vették el az ellenzéki képviselőktől a kérdezés jogát a kormánypárti képviselők, s a ritkább ülésezés miatt kevesebb idő jutott vitára.

Nem riadtak vissza erőszakos eszközök bevetésétől sem, ha hatalmi érdekeik így kívánták. Emlékezzünk csak a legfőbb ügyész, a köztiszteletben álló Györgyi Kálmán nyilvánvalóan zsarolással történő lemondatására vagy Sólyom László köztársasági elnökké választásának megalázó és törvénysértő módjára. Mindkét szégyenletes, jogsértő eljárás levezénylése a későbbi köztársasági elnök, Áder János nevéhez fűződik.

Afelől sem hagyott semmiféle kétséget az első Orbán-kormány, hogy mit gondol a szabad nyilvánosságról, a független médiáról, a vélemény- és sajtószabadságról. A „médiaegyensúly megteremtése” alatt már 1998-ban is a közszolgálati média teljes politikai megszállását, a független sajtó hatalmi és gazdasági eszközökkel történő ellehetetlenítését és a kormánypárti propagandamédia közpénzekből történő felhizlalását értették. Jelen írás terjedelmi keretei nem adnak lehetőséget az első Orbán-kormány a szabad sajtó elleni merényleteinek teljes körű számbavételére, így csak ízelítőt nyújthatok ezekből. Elég, ha felidézzük a csonka kuratóriumok ügyét, amelynek során a szélsőjobboldali MIÉP-pel összejátszva elérték, hogy a közmédia működését felügyelő testületekbe egyetlen ellenzéki kurátor se kerüljön be, és így a kormányzó párt teljesen átvegye a politikai hatalmat a közmédia intézményei fölött. És miközben esetenként erőszakos eszközök bevetésétől sem riadtak vissza egy-egy kritikus hangú média elnémítása érdekében, közpénzmilliárdokat költöttek el kormánypárti orgánumok létrehozására és működtetésére. Elsősorban állami hirdetések formájában, számolatlanul dőlt a pénz az összes kormánypárti és szélsőjobboldali orgánumhoz, és egymás után alapítottak közpénzből újságokat, rádiós és televíziós műsorszolgáltatókat. És ne feledkezzünk meg arról a mesterhúzásról sem, amikor a kormány úgy döntött, hogy a legnagyobb olvasótáborral rendelkező Sportfogadás című lapot a továbbiakban a Magyar Nemzet mellékleteként jelentetik meg. Ez tulajdonképpen a bemelegítő lépés volt ahhoz, hogy 2010 után az állami csatornákon a sportközvetítések szünetében 1 perces híradónak csúfolt politikai propaganda-összeállítást tolnak a nézők arcába. Ugyanakkor már az első Orbán-kormány mindent megtett a kritikus hangok elhallgattatása érdekében. Hatalmi utasításra tették tönkre a Kurírt és Juszt László Kriminális című újságját, és ha a Fideszen múlt volna, akkor ugyanez történik a Magyar Naranccsal is. Ekkor vált divattá a nem kormánypárti média kitiltása a kormány sajtótájékoztatóiról, és ne feledkezzünk meg a stílus- és hangnemváltásról sem. 1998-ban kezdődött a kormánypárti nyilvánosságban a politikai közbeszéd teljes lezüllesztése, a politikai ellenfelek becsületsértésig menő alázása, emberi méltóságuk sárba tiprása. Az a stílus, amely 1998 után eluralkodott a parlamentben a kormánypárti politikusok és az őket szolgáló sajtó körében, korábban elképzelhetetlen volt. 2001-ben ugyanezen lap hasábjain a közbeszéd állapotán keseregve írtam: „A Fidesz kommunikációjának legsikeresebb eleme, hogy a politikai közbeszédben érvényét vesztette az igazság és hazugság közötti különbségtétel. (…) Annak a látszatnak a megerősítésével, mely szerint minden politikus hazudik, nem az a fontos, hogy igazat mondanak-e, hanem az, hogy elég tehetségesen hazudnak-e. Az igazság elvesztette erejét és értékét” (Kárbecslés a gödör alján, ÉS, 2001/13., márc. 30.). És hol voltunk még akkor a fake news korától…

1999 őszén Orbán Viktor azoknak az ellenzéki politikusoknak és közszereplőknek a nevét olvasta fel a parlamentben, akik megítélése szerint a külföldi médiában elhangzott kormánykritikus nyilatkozataikkal lejáratták az országot. Ez volt az első „hazaárulók listája”, amelyet feltettek a Miniszterelnöki Hivatal honlapjára is, és a listán szereplők mint hazaárulók a kormánypárti sajtó célkeresztjébe kerültek.

A „sorosozás” gyökerei is visszanyúlnak az első Orbán-kormány idejére. A „Soros György amerikai [zsidó] milliárdos által támogatott” civilek és médiumok esetében soha nem mulasztották el ezt mint szégyenbélyeget hozzáragasztani az érintett személy, szerkesztőség nevéhez.

Ami a Fidesz-kormány és a gazdasági bűnözés összefüggéseit illeti, erről dióhéjban mindent elmond Magyar Bálint Szervezett felvilág című írása, az akkor még liberális Magyar Hírlap 2001. február 22-i számában. Csupán ezt elolvasva sem maradhatott volna semmiféle illúziója a művelt közönségnek arról, hogy mire számíthat egy kétharmados fideszes választási győzelmet követően. A szerző az elemzésben sok más között közpénzek kontroll nélküli elköltéséről, közpénzből magánvállalat építéséről, közvagyon magánvagyonná transzformálásáról, kormányzati zsarolásról, érdekkörön belülre irányított közbeszerzésekről, közpénzből folyó klientúraépítésről, magánvagyonok állami segédlettel történő lenyúlásáról beszél, és számos példát hoz fel állításai igazolására. És ki ne emlékezne a MAHÍR, a Postabank einstandolására, a Happy End, az Ezüsthajó, a Defend Kft. és a többi Fidesz-közeli vállalkozás közpénzlenyúlásaira vagy a tizenhárom legnagyobb állami gazdaság választások előtti ellopására. „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet” – mondta Orbán Viktor aktív miniszterelnökként, miután a részben a felesége által tulajdonolt Szárhegy dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. számos állami forrásból próbált pénzt szerezni fejlesztésekre. A 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többség azonban szükségtelenné tette a látszat megőrzését, tizenhárom éve minden állami közbeszerzési pályázaton ők nyerik a legtöbbet.

És nem árult zsákbamacskát Orbán külpolitikai preferenciáit illetően sem. 1999-ben a Világgazdaság című napilapban megjelent interjúban kijelentette: „Nem történik tragédia, ha nem valósul meg a 2003-as csatlakozás. Most sem vagyunk az unió tagjai, s mint látjuk, van élet az EU-n kívül is.” Ugyanebben az interjúban arról is beszélt, hogy „az EU és Magyarország »nemzeti érdekei« nem feltétlenül esnek egybe…”.

A kormány az amerikaiakkal való, egyre inkább elmérgesedő viszonyát – a korrupciótól bűzlő Gripen-ügy mellett – azzal alapozta meg, hogy az amerikaiak többszöri kérése ellenére nem volt hajlandó elhatárolódni Csurka Istvántól, aki az Országgyűlésben „az amerikai globalista politikát” és „a globalizmus féktelen előrenyomulását” tette felelőssé az ikertornyok elleni merényletért.

Az Orbán-kormány első országlása idején ugyanúgy gazdasági és politikai bűnöző kormány volt, mint 2010 óta. Lényegében nem telt el nap anélkül, hogy ne került volna nyilvánosságra valamilyen, a kormány által elkövetett bűncselekmény, amelyek közül egy tisztességes demokráciában ha egyetlenegyet elkövet egy kormány, biztosan belebukik. A hazai, önmagát demokratikusnak tételező közvélemény pedig csak tágra nyílt szemmel figyelte mindezt, és nem akarta tudomásul venni, hogy itt nem egyszerűen a jó ízlést sértő hatalmi-politikai játszmákról, hanem rendszerszintű politikai és gazdasági bűnözésről, hegemonikus hatalmi törekvésekről van szó. A 2002-ben hatalomra kerülő baloldali-liberális koalíciónak – a nyilvánosságra került tények ismeretében – nem mint politikai ellenféllel, hanem mint bűnöző maffiával kellett volna elszámolnia a bukott kormánnyal. Nem árkok betemetésére, hanem az elkövetett bűnök miatti felelősségre vonásra lett volna szükség. 2002-ben az Orbán-kormány még belebukott korrupt, erőszakos és politikailag inkorrekt működésébe. Ezt azonban semmiféle elszámoltatás, felelősségre vonás, számonkérés nem követte, és meggyőződésem szerint ekkor kezdődött el az ország erkölcsi összeomlása.

Mindez nemcsak azért fontos, mert jól mutatja a demokratikus közvélemény tényleges önvédelemre képtelen, immunhiányos működését, hanem azért is, mert fontos tanulságokkal szolgál a közeli és a távoli jövővel kapcsolatban.

„Nem, ezt már biztosan nem merik megtenni” – ismételgetik a demokraták, valahányszor felsejlik a kormány egy-egy jogsértő, alkotmányellenes, pusztító lépésének előképe. Aztán megteszik! Mindent meg mernek tenni, amiről azt gondolják, hogy pillanatnyi hatalmi érdekeiket szolgálja. Mert nincsenek korlátok, fékek és ellensúlyok. Kizárólag hatalmi és önérdekek vannak, ezek útjából kell eltakarítani minden akadályt. És ezt kell szem előtt tartani akkor is, amikor az Európai Unióból történő kilépés lehetőségét mérlegeljük. Ha saját érdekeik ezt kívánják, ahogyan minden más, korábban elképzelhetetlen lépést, úgy ezt is meg merik tenni. És ne ámítsuk magunkat! Lassan tíz éve ennek hangulati előkészítése folyik a kormányzati propagandában. És ahogyan intenzív propagandakampányokkal sikerült áthangolni a közvéleményt a menekültekkel, a homoszexuálisokkal vagy Soros Györggyel szemben, úgy sikerülni fog az EU-val szemben is.

Megjelent az ÉLet és Irodalom LXVII. évfolyama 51–52. számának Publicisztika rovatában 2023. december 21-én.