Napok óta Böjte Csaba története jár a fejemben. És nemcsak a borzalmakon gondolkodom, amelyek kiderültek az általa vezetett intézményekben történtekről, hanem róla magáról is.
Lehet, hogy tévedek, de azt gondolom, hogy Böjte Csaba eredendően valóban gyermekmentő volt. Megpróbált otthont teremteni az árva vagy gondozatlan gyermekeknek, hitének és hivatásának megfelelően biztonságot, segítséget nyújtani az oltalomra szorulóknak. Mindezt egy olyan országban, amely hírhedt volt arról, hogy milyen elborzasztó állapotok uralkodnak ott az állami gyermekotthonokban. Gondolom a magyar árvák sorsa még kilátástalanabb volt Romániában, mint a román gyermekeké. Felépített egy intézményhálózatot, amely jobb körülményeket, több figyelmet biztosított az elhagyott, család nélkül felnővő gyermekek számára, mintha elhagyatottan kallódtak volna. Nyilván ott is szűkösen, nehéz körülmények között életek a gyermekek és dolgoztak a felnőttek, de mégis volt egy közösség, rendezett élet, oktatás, nevelés, esetleg még szeretet is.
Aztán közbelépett az egyházak örök megrontója; a politika és nyomában a pénz. Egyszercsak kiderült, hogy a magyar gyermekeket mentő szerzetes figurája remek politikai termék a magyarországi kormánypárti média számára, Böjte Csaba pedig ráérzett a celebkedés és a pénz ízére, és tulajdonképpen áruba bocsátotta életművét, a gyermekvédelmi intézményeket, a neve áruvédjeggyé vált, a jobboldali körökben jól eladható mélyen vallásos, katolikus, gyermekmentő védjegyévé. És odajárultak hozzá fényképezkedni, jóemberkedni a kormánypárti politikusok és médialakájok, akiket egyébként sem a magyarországi, sem az erdélyi több százezer éhező, nyomorgó, fagyoskodó gyermek sorsa meg sem legyintett, viszont Böjte testvér ölelgetésével hitelesítették önmagukat és az atyát is saját közönségük előtt.
Böjte Csaba szimbolikus figura lett. A jobb sorsra érdemes, de a politika és a pénz által megrontott, hitét és hivatását eláruló ember szimbóluma.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. május 18-án.