Arthur J. Finkelstein neve rövid idő alatt fogalom lett Magyarországon. A kormánypárt támogatóinak körében ő a „csodadoktor”, aki Orbán Viktor kezébe adta a kommunikációs fegyvert, amellyel megszerezheti és hosszú távon megtarthatja a hatalmat, a demokratikus ellenzék számára pedig maga az ördög, aki ügyfelének, a magyar miniszterelnöknek a legszélsőségesebb negatív propaganda – lejárató kampányok, hazugságok, rágalmak – alkalmazását ajánlva romba dönti a demokratikus politikai kultúra amúgy is csak csíráiban fellelhető normáit. Finkelsteint a „művelt” közvélemény a negatív propaganda atyjaként emlegeti, pedig valójában nem csinált egyebet, mint hogy a goebbelsi – és általában a totális diktatúrák – propaganda eszköztárát a XXI. század lehetőségeinek és elvárásainak megfelelően korszerűsítette. A Harmadik Birodalom propagandájának legfontosabb sajátosságai persze éppen úgy jellemzőek az összes totális – beleértve a kommunista – diktatúrák kommunikációs technikáira és nyelvhasználatára. Hogy az alábbiakban mégis a Harmadik Birodalom propagandatevékenysége és nyelvhasználata és az Orbán-rendszer közötti hasonlóságokat keresem, annak oka az, hogy ehhez rendelkezésünkre áll egy olyan egyedülálló forrás, mint Victor Klemperer A Harmadik Birodalom nyelve című felbecsülhetetlen értékű forrásműve (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1984, Lukács János kiváló magyar fordításában).
Victor Klemperer
Victor Klemperer zsidó származású német irodalomtudóst a náci hatalomátvétel után két évvel bocsátották el – származása miatt – egyetemi professzori állásából. Hitler hatalomra jutását követően drezdai otthonában, egyre növekvő elszigeteltségében egészen a Birodalom bukásáig naplót vezetett, amelyben azt követte nyomon, hogy a náci propaganda miként sajátította ki és formálta saját képére a német nyelvet, és azt vizsgálta, miképpen érhető tetten a nyelvhasználat átalakulásában a totális diktatúra kiépülése és működése. A több mint tíz éven keresztül vezetett napló a goebbelsi propaganda eszköztárának és működésének nyelvi analízise. Klemperer a médiatartalmak és a környezetében élők hétköznapi beszédmódjának strukturális változásait, szimbólumait, szófordulatait, a szavak jelentésváltozásait dokumentálta tudományos alapossággal, és ezen keresztül látta és láttatja a totális állam és az állami terror kialakulását és működésének hétköznapjait. A Harmadik Birodalom nyelve (LTI = Lingua Tertii Imperii) azt mutatja meg, hogy a náci birodalom a nyelvhasználaton keresztül hogyan szállta meg és formálta át a német társadalmat.
Nem Klemperer volt az egyetlen, aki azt próbálta bemutatni, hogy a totális rendszerek működése hogyan ragadható meg a nyelvhasználaton keresztül. Művének megjelenése után egy évvel került a nyilvánosság elé George Orwell regénye, az 1984. A mára ikonikussá vált regényben nemcsak külön nyelvet alkotott az általa elképzelt totális diktatúra leírásakor, hanem ehhez szótárat is összeállított az olvasónak. Ám míg Orwell regénye fikció, addig Klempereré a náci birodalom hétköznapi valóságát elemző tudományos analízis, ami az összehasonlításnak tágabb teret biztosít.
A Harmadik Birodalom propagandagépezetének működését elemezve szembeszökőek azok a kommunikációs stratégiában fellelhető hasonlóságok, amelyek az összes totalitariánus diktatúrát összekötik, és amelyek közül jó néhány a hazai – a centrális erőtér megvalósításán munkálkodó – kormánypártok szándékaiban is azonosítható. Ezek közül a legfontosabbak a kommunikációs tér dominanciájára, a hatalmi nyelv kialakítására és a nyelvhasználat megszállására vonatkozó törekvések.
A kommunikációs tér kisajátítása
A goebbelsi propaganda átütő sikerének titka egyrészt a társadalmi kommunikáció tereinek totális uralásában, másrészt a nyelvhasználatnak a hatalom természetét és céljait szolgáló átformálásában rejlett. A propagandatevékenység korábban soha nem tapasztalt felértékelődését mi sem jelzi jobban, mint hogy a Harmadik Birodalom vezérkarának első döntései közé tartozott az önálló propagandaminisztérium létrehozása, amely rövid idő alatt a teljes nyilvánosságot irányítása és ellenőrzése alá vonta. Bár ilyen hatalomról a napokban megalakított Rogán Antal által vezetett propagandaminisztérium nem is álmodhat, önmagában az, hogy ilyen, korábban soha nem volt, megkülönböztetett helyhez jut a propaganda, mutatja a terület kiemelt politikai fontosságát.
Televízió híján a goebbelsi propagandában a rádiónak jutott a legnagyobb szerep a tömegek befolyásolásába. A hatalom a legnagyobb figyelmet ennek elterjesztésére és tartalmának teljesen központosított irányítására fordította. A Birodalmi Rádiókamarát már 1933-ban megalakították, és ezt követően a rádió minden munkatársa számára előírták a kötelező kamarai tagságot. Goebbels már Hitler hatalomra kerülésének évében bejelentette, hogy azonnal meg fogják tisztítani a rádiót a nonkonformista és balos elemektől, és a politikai tisztogatást valóban igen rövid idő alatt végrehajtották. A rádiós munkatársak a propagandaminisztérium totális ellenőrzése alá kerültek. Ezt követően a regionális rádióadókat beolvasztották a Birodalmi Rádióvállalatba, majd a készülékek gyártását is állami ellenőrzés alá helyezték. A náci állam hatalmas támogatásokat nyújtott a készülékgyártóknak, hogy olcsó néprádiót állítsanak elő, és ennek eredményeképpen 1939-ben már a háztartások 70 százalékában volt rádió, ami azt jelentette, hogy a német lakosság körében volt a legmagasabb készülékellátottság aránya. A néprádió a kommunista diktatúrák idején is bevett propagandaeszköz volt. Azon túl, hogy olcsó volt, és így a szegényebb rétegekhez is eljuttatta a propagandát, korlátozott vételkörzettel rendelkezett, és az ország nagy részében lehetetlenné tette külföldi adások vételét.
Bár természetéből következően lassabban, de ugyanilyen elszántsággal és hatékonysággal vonták teljes hatalmi kontroll alá az újságokat is. Részben a sikeres napilapok és magazinok kormányközeli befektetők általi felvásárlásával, részben az állami hirdetések teljes megvonásával próbálták tönkretenni azokat a lapokat, amelyek rendszer iránti lojalitása kifogásolnivalót hagyott maga után, és szükség esetén nem riadtak vissza a szerkesztőségek megfélemlítésétől, rendőrségi zaklatásától vagy egy-egy sajtótermék betiltásától sem. Birodalmi irányítás alá került a két nagy hírügynökség is, amelyek ezután nemcsak a belföldi és külföldi információk kizárólagos forrásává váltak, hanem a híreket megjegyzésekkel és utasításokkal ellátva továbbították a szerkesztőségeknek, hogy az interpretáció körül se keletkezhessen félreértés. Ugyanakkor a náci sajtóbirodalom hónapról hónapra terjeszkedett, újabb és újabb lapokat nyelt el a legnagyobb birodalmi sajtókonszern, az Eher Kiadó, amely 1939-re már a német újságok több mint kétharmadát birtokolta közvetlenül vagy közvetve. Goebbels nem csinált titkot abból, hogy meggyőződése szerint az összes napilapnak és magazinnak a propagandaminisztérium által megszabott irányvonalat kell követnie. Azok a szerkesztőségek, amelyek ezzel kapcsolatban bármiféle kételyről tettek tanúbizonyságot, rövid idő alatt eltűntek a színről.
A centrális erőtér filozófiáját megvalósító, illiberális mivoltát nyíltan vállaló Orbán-rendszer kommunikációs stratégiájának gyökerei a Harmadik Birodalom goebbelsi propagandájához nyúlnak vissza. Ám minthogy az Orbán-rendszer nem totális diktatúra, és az azóta eltelt közel 80 év az infokommunikáció olyan fejlődését hozta, amely a valódi diktatúrákban is lehetetlenné teszi az információáramlás és -csere teljes központi szabályozását, a hasonlóságok nem a megvalósításban, hanem a törekvésekben és módszerekben lelhetőek fel. Mind 1998-ban, mind pedig 2010-ben a hatalmat megszerző Fidesz-kormány legfontosabb teendői közé tartozott az állami pénzekből finanszírozott média – rádió, televízió és hírügynökség – teljes megszállása, a munkatársak közötti politikai tisztogatás gyors elvégzése, az állami média közvetlen kézi vezérlésének biztosítása. A hatalommal nem lojális, magánkézben lévő média egy részét felvásárolták, más részének működését politikai (sugárzási engedély megvonása, frekvenciák szűkítése, hatósági eszközök) és gazdasági (állami hirdetések megvonása, magánhirdetők fenyegetése, megfélemlítés) eszközökkel próbálják ellehetetleníteni. A Harmadik Birodalom médiapolitikájával szemben az Orbán-rendszer kétségtelen pozitívuma, hogy hatalmi szóval közvetlenül nem tiltatja be ellenzéki orgánumok működését, ám egyértelmű törekvése, hogy ellehetetlenítsék ezek létét. A piacot jogállami viszonyok között elképzelhetetlen módon torzítja, hogy a hatalom a legváltozatosabb eszközökkel juttatja versenyelőnyhöz saját médiáját. Ma már képtelenség volna a műsorszórást egyetlen csatornára korlátozni, ám amikor a kormány arra kötelezi a televíziós műsortovábbító cégeket, hogy a csatornakiosztáskor az első hat helyen az állami televízió műsorai szerepeljenek, akkor a néprádió elképzelésére hajazó módon próbálja technikai eszközökkel manipulálni a közönség tájékozódási szokásait.
A goebbelsi eszköztár fontos eleme volt a suttogópropaganda, amely a személyközi kommunikációt állította a központi gépezet szolgálatába. Azokat az üzeneteket juttatták el így a közönséghez, amelyek látszólag nem voltak összhangban a hivatalos propaganda mondanivalójával, valójában azonban megerősítették azt. Ezek az üzenetek éppen úgy alkalmasak a szorongások és félelmek további gerjesztésére, lejárató kampányok üzeneteinek erősítésére, mint a kormányzás stabilitásáról, sikeres konfliktusmegoldó képességéről kialakult kép megerősítésére. A suttogópropaganda, mint kommunikációs eszköz, nemcsak a totális diktatúrákban, hanem a tömegdemokráciákban is ismert politikai marketingeszköz, többnyire a demokratikus normákat gyakran sértő, egyszemélyi hatalomra törekvő politikai vezetők erősítik ily módon is sulykolni kívánt üzeneteiket. Valójában a suttogópropaganda legtipikusabb formája a ma már a mindennapos tájékoztatás bevett forrásaként hivatkozott „neve elhallgatását kérő vezető kormánypárti politikus” vagy az ennél is abszurdabb „neve elhallgatását kérő elismert szakértő”, hiszen ebből az információból éppen az hiányzik, ami hitelessé tehetné; az informátor nyilvános felelősségvállalása az általa elmondottakért. A suttogópropaganda negatív kampányeszközként történő alkalmazásának egyik legemlékezetesebb példája a Dávid Ibolya elleni lejárató hadjárat volt a 2006-os választások előtt, amikor a célkeresztbe állított koalíciós partner gyermekeinek később soha nem igazolódott viselt ügyeiről előbb értesültek az „utca emberei”, mint hogy ez az első nyilvánosságban megjelent volna. Arra, hogy ugyanez az eszköz miképpen erősítheti az emberekben a szorongásokat és félelmeket, jó példaként szolgálnak a H1N1 vírus terjedése idején terjesztett rémhírek, amelyekkel az oltóanyag gyanús mivoltát próbálták soha nem igazolt halálesetekkel bizonygatni, de ugyanilyen suttogópropaganda révén terjednek a menekültek közötti fertőzésekről és betegségekről szóló álhírek is. Ezzel az eszközzel élnek a kormánypártok akkor is, amikor a már eldöntött, ám még nem bejelentett felsőszintű személycserék fogadtatásáról így szondázzák a közvéleményt.
A Harmadik Birodalom propagandagépezetének működtetői korábban soha nem tapasztalt, meghatározó szerepet szántak az utcai szórólapoknak és plakátoknak. „A Harmadik Birodalom plakátjai mindig egyformák. A fizikai erő, a fanatikus akarat érződött rajtuk. Csupa erő, keménység és mindenfajta gondolat nyilvánvaló hiánya.” (Victor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve, 87. o.) A köztéri plakátok az Orbán-kormány kommunikációs stratégiájában is kiemelt szerephez jutnak. Simicska Lajos már a kilencvenes évek elején felismerte az utcai plakátokban rejlő óriási üzleti és propagandalehetőségeket, és mire átvették a hatalmat, már az óriásplakáthelyek 90 százaléka cégeihez került. 2010 után a köztéri plakát lett a kormánykommunikáció legfontosabb színtere. Az óriásplakátok segítségével közvetített üzenetek agresszivitása, gondolatnélkülisége, nyelvi és grafikai szegénysége zavarba ejtő: a „Tett az első”, „Csak a Fidesz” „Tisztelet a magyaroknak” „Elég”, Bízz a Fideszben”, „Itt az idő” plakátkampányok grafikai és verbális üzenetei is rímelnek a diktatúrák plakátokon közvetített propagandájára.
Ami a társadalmi kommunikáció egyéb formáit illeti, 1933. július 14-én új törvényt fogadtak el a népszavazásról, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette azt a weimari köztársaságban bevett gyakorlatot, hogy a nép a társadalom életében legfontosabb kérdésekről népszavazást kezdeményezzen. Ehelyett bevezették a népi konzultáció intézményét, amelynek értelmében a kormány saját kezdeményezése alapján konzultálhatott a néppel bizonyos kérdésekről. Népszavazást pedig csak olyan kérdésekről tartottak, amely esetében borítékolható volt a rendszert támogató szavazatok elsöprő többsége. „A népszavazás volt a legnagyobb cirkuszi látványosság, amit Goebbelstől eddig átéltem. Népszavazás a führer politikájáról. Annyira otrombának és ízléstelennek találom az egészet, amennyire csak lehet. A propaganda egészében tiszta cirkuszi látványosság.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 40. o.)
A Harmadik Birodalom propagandastratégiájához hasonlóan a népszavazások helyét nálunk is átvette a manipulatív, kizárólag propagandacélokat szolgáló nemzeti konzultáció, amelyből öt év alatt hetet bonyolított le a kormány.
Annak, hogy a demokratikus nyilvánosság, ha korlátozottan is, de mind a mai napig működik, Magyarországon legfontosabb garanciája – néhány életben hagyott független orgánumon kívül – az, hogy az elmúlt évtizedekben a nyilvános kommunikációnak olyan új fórumai jöttek létre, amelyeket a legdurvább diktatúrákon kívül egyetlen hatalom sem volt képes kontroll alá vonni, miközben jól látható, hogy az Orbán-kormány folyamatosan feszegeti a határokat az internetes nyilvánosság korlátozásában is. Ezt nemcsak az egyik legismertebb internetes portál, az Origo szerkesztőségének kormánypárti politikai nyomásra történt szétverése igazolja, hanem abban is csaknem bizonyosak lehetünk, hogy közpénzekből finanszírozott bérkommentelők és trollok sora teszi lehetetlenné, hogy az interneten a közélet kérdéseiről értelmes és termékeny viták alakuljanak ki a civil szféra különböző meggyőződésű résztvevői körében.
A nyelvhasználat gyarmatosítása
A goebbelsi propagandában a médiatér elfoglalása mellett a legfontosabb szerep a nyelvhasználat kisajátításának jutott. A Harmadik Birodalom fokozatosan alakította ki saját nyelvét és idomította ehhez a hétköznapi szóhasználatot.
„Az abszolút uralom, amit egy maroknyi csoport, szinte egyetlen ember nyelvi parancsa teremtett, az egész német nyelvterületre döntő hatással terjedt ki (…) a szónoklás szó szerint értendő; emelt hangon, zengve semmit mondani, még pontosabban; semmit kiáltani. Az egész világ számára kötelező stílus tehát a vásári hangnemű agitátor stílusa volt.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 27. o.)
„A Harmadik Birodalom nyelve az LTI arra törekedett, hogy az egyént a maga egyedi lényegében megöli, mint személyiséget elnémítja és egy meghatározott irányba hajtott és hajszolt nyáj gondolat- és akaratnélküli tagjává, egy hengergő kőtömeg atomjává teszi.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 19. o.)
Németországban rövid idő alatt szokássá vált, hogy a rádióban minden pénteken este felolvasták Goebbels másnap megjelenő cikkét, és ezzel kijelölték azokat a témákat és azt a szóhasználatot, amely a következő héten meghatározta a médiatartalmakat. Nálunk hasonló funkciót töltenek be az állami rádióban elhangzó péntek reggeli miniszterelnöki interjúk, amelyeknek napirendkijelölő funkcióját és nyelvhasználatát a péntek délutáni sajtótájékoztatók nyomatékosítják. Orbán Viktor nemcsak azt üzeni meg a médiapiacot domináló kormánypárti médiának, hogy milyen témákkal foglalkozzon az elkövetkező napokban, hanem azt is, hogyan interpretálja a témákat, és milyen szavakat sulykoljon a közönségnek.
A Harmadik Birodalom nyelvezetének legfontosabb jellemzője a szegényesség. „Az LTI koldusszegény. Szegénysége meghatározó; olyan mintha szegénységi fogadalmat tett volna” – indítja hosszú analízisét Victor Klemperer. (A Harmadik Birodalom nyelve, 23. o.) Hitler 1933-as hatalomra jutását követően a Mein Kampf nyelvezete csoportnyelvből népnyelvvé lett, elfoglalta a közélet és a magánélet valamennyi területét. A nyelv lebutításának célja egyrészt az volt, hogy a propaganda a lehető legszélesebb tömegeket elérje, a bonyolult világ működését végtelenül leegyszerűsítse, ugyanakkor strukturálisan kifejezze az egyszemélyi központú hatalom lényegét. Ugyanezt a szegényességet figyelhetjük meg Orbán Viktor és a fideszes politikusok szóhasználatában is. Gondosan ügyelnek arra, hogy egységesített üzenetük a legiskolázatlanabb, legalacsonyabb kulturális szinten élők számára is érthető legyen, és hogy a legbonyolultabb összefüggéseket egyszerű, rövid tőmondatokra szimplifikálva magyarázzák el a világ működését a közönségnek. Monoton módon ismétlődő, szűk szókészletük is a differenciálatlan, leegyszerűsítő értelmezéseket segíti.
Ha első hallásra meglepő is, éppen e szegényességgel áll kapcsolatban az, hogy a diktatúrák stílusához, beszédmódjához szorosan hozzátartozik a szentimentalizmus, a pátosz és a giccs. Ezek leplezik a mondandó ürességét, gondolatnélküliségét, közhelyességét, kizárólag a közönség érzelmeire kívánnak hatni, az értelem teljes kiiktatásával. A patetikus, giccses, közhelyes beszéd Orbán retorikájának is meghatározó jellemzője. „Szívesen fogadom a zsúrfiúk tanácsát, ha az ember a Balatonon vitorlázik, de mi a nyílt tengeren vagyunk. Egy kapitány a hajón, amikor hullámverés van, zátonyok vannak, és azt mondják neki, hogy kicsit óvatosabban bánjon a kormánnyal, ezen csak nevetni tud.” (Orbán Viktor ünnepi beszéde 2001. augusztus 20-án.) „Az egyenruha alatt szív is van, nemcsak izom” (Orbán Viktor beszéde a Tiszthelyettes-avató ünnepségen. 2015. szeptember 9.).
Meghatározó jellegzetessége a diktatúrák nyelvének az erő kultusza. „A jellemnevelés nyomatékosan csak a második helyen szerepel (…) ez többé-kevésbé magától következik be, amikor a testi rész már uralkodik a nevelésben és visszaszorítja a szellemit. Csak az utolsó helyen, kelletlenül engedve, megvetve és kigúnyolva áll a pedagógiai programban az intellektus nevelése és ellátása tudásanyaggal.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 7. o.) Az erő dicsőítésének része volt a Harmadik Birodalomban mindenféle sportág kiemelt támogatása és a jelentős sportteljesítmények heroizálása. A nyers erő kultúrája áll a Fidesz retorikájának fókuszában is. A miniszterelnök legbefolyásosabb kommunikációs tanácsadója, a Finkelsteinnel közös céget menedzselő Habony Árpád tulajdonában lévő internetes portál főszerkesztője köntörfalazás nélkül indítja útjára a médiumot az üzenettel, mely szerint: az erő mindenekfelett. „Európának most erősnek kell lennie, ezzel szemben most gazdag, de nem erős – ez a legrosszabb kombináció” (Miniszterelnöki interjú a Kossuth Rádióban. 2015. szeptember. 4.) – ismételgette sajátos preferenciáit a miniszterelnök az elmúlt napokban.
A „nép”-re hivatkozás, a „nép” szó állandóan visszatérő használatának célja egyrészt a közösségi érzés folyamatos megerősítése, és még inkább az egyén mint individuum megsemmisítése volt. „Te magad semmi vagy, a néped az minden” – hirdette a Harmadik Birodalom egyik plakátja, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az egyén mint önállóan gondolkodó, saját akarattal és sorsával összefüggő kérdésekben döntési kompetenciával rendelkező lény megszűnjön létezni, és kizárólag mint a nyáj gondolat és akarat nélküli tagja élje életét. „A nép most beszédben és írásban olyan gyakran fordul elő, mint a só az étkezésben” – írja Klemperer. Nálunk a nép szó helyét a „nemzet” és a „magyar emberek” szavak vették át, kötelező használatuk teljesen kiüresíti, gyakran groteszkké teszi a fogalmakat. A Nemzeti Dohánybolt vagy a Nemzeti Parkoló Társaság összetételek annyira abszurdak, hogy már nevetni sincs kedvük a maradék józan eszüket megőrzőknek.
A nyelvi megszállás eszköztára
Fontos stiláris eleme a Harmadik Birodalom és általában a diktatúrák nyelvhasználatának az ismétlés, amelynek célja az újonnan alkotott vagy új jelentéssel felruházott szavak sulykolása. Az ismétlés segítségével ezek a kulcsfogalomnak tekintett fordulatok gyorsabban válnak a mindennapokban használt köznyelv részévé. Az ismétlés az Orbán-rendszerben is bevett gyakorlat. Jól nyomon követhető, hogy nemcsak tartalmakat, hanem a rendszer által alkotott új vagy más jelentéssel felruházott szavakat bevezetésüket követően a kormánypártok megszólaló képviselői minden megszólalásukban kötelezően, Kuncze Gábor örökbecsű kifejezését alkalmazva „papagájkommandóként” ismételgetik mindaddig, ameddig biztosak nem lehetnek abban, hogy a szó elég mélyen bevésődött a hétköznapi szóhasználatba.
A Harmadik Birodalom nyelvhasználatában fontos szerep jut a népieskedő beszédmódnak és nyelvi fordulatoknak. „A népies a konkrét: minél érzékletesebb egy beszéd, minél kevésbé szól az értelemhez, annál népiesebb. Ha a népiességtől a demagógia vagy a népbutítás felé átlépi a határt, akkor az értelem tehermentesítése az értelem szándékos kikapcsolásába, elnémításába megy át.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 54. o.)Orbán Viktor beszédei is hemzsegnek az ilyen – egyébként kizárólag stiláris célokat szolgáló – üres, népieskedő fordulatoktól. Politikailag fontos beszédeinek nélkülözhetetlen elemei a népi mondások, népies fordulatok, amelyeknek semmiféle tartalmi funkciójuk nincsen. És ugyanezzel a céllal kerülnek fel a közösségi oldalakra a kolbásztöltésről, szalonnázásról készült felvételek vagy éppen a „Megjöttek a fehérvári huszárok” műdalt a borospincében éneklő miniszterelnökről szóló néhány perces film.
A diktatúrák nyelvezetének sajátossága a nyelvhasználat militarizálódása, a háborús metaforák állandó használata. Az ellenség kijelölése és az ellene folytatott küzdelem intenzitásának fenntartása a közösségi szellem, az együvé tartozás érzését erősíti. Ha nincs ellenség, nincs mitől félni, és nincs ok a sorok folyamatos szorosra zárására. A Harmadik Birodalom leggyakrabban előforduló szavai közé tartozott a „harc”, a „harcias”, a „küzdelem”, a küzdőszellem”, a „vihar”, és a kommunista diktatúrák is folyamatos harcot vívtak a „a feketézőkkel”, a „belső ellenséggel”, „az imperialista ügynökökkel”, „a szabotőrökkel”, „a fellazítás szekértolóival” vagy éppen a „klerikális reakcióval”. Orbán Viktor is folyamatosan harcban áll az általa kijelölt ellenséggel, és harci szellemet vár el híveitől is. A háborús retorika hatja át a miniszterelnök megnyilvánulásait is: hol a „kommunisták”, hol „az elmúlt rendszer haszonélvezői”, a „segélyekből élők”, a „liberális nemzetárulók”, az „Európai Unió”, a „multik” vagy most az „illegális bevándorlók” ellen folytat szabadságharcot. A „szabadságharc”, a „háború”, a „küzdelem”, az „ország védelme” mindennapos fordulatok a kormánypárti megnyilvánulásokban, a minap a kormányfő a bajor miniszterelnökkel történő találkozásakor a „brutális erejű fenyegetéssel szemben” harcoló „végvári kapitányaként” azonosította önmagát. A menekültválság eszkalálódása, amely különösen kedvező táptalajt nyújt az efféle beszédnek, a propaganda szóhasználatába integrál olyan egyértelműen katonai szakkifejezéseket is, mint „határvadász egységek” vagy „operatív törzs” „védvonal”, „élőerő”. A háborús retorika és a harci metaforák visszatérő használata egyszerre szolgálja a félelemkeltést és a hatalmat támogatók belső kohéziójának erősítését.
Sajátos stiláris eszköz volt a Harmadik Birodalom nyelvhasználatában a szóképzés. Ennek egyik tipikus módja volt, amikor két semleges tartalmú, egymással egyébként semmiféle tartalmi összefüggésben nem álló szóból képeztek egy új fogalmat, amelyet az eredeti tartalmaktól független, teljesen új jelentéssel ruháztak fel, és kizárólag a birodalmi propagandához tapadt. „Új szavak bukkannak fel, vagy régi szavak különös új értelmet nyernek, új összetételek képződnek, amelyek gyorsan sztereotípiává merevednek.” (A Harmadik Birodalom nyelve) Nálunk ilyen új kifejezés például a „rezsibiztos”, „rezsiharc” vagy az „elszámoltatási biztos”. A korábban nem létező kifejezések egyes tagjai külön-külön semmiféle értéktartalmat nem hordoznak, összeragasztva azonban teljesen új értelmet nyernek.
A sorok között olvasásra késztetés is a diktatúrák nyelvi eszköze. Ennek egyik módszere ugyancsak a szóalkotás, amikor egy-egy új kifejezés a jelentésével éppen ellentétes tartalmat hordoz. A mai magyar valóságban erre talán a legszemléletesebb példát a „nyugdíjvédelmi biztos” kifejezése nyújtja, hiszen senki számára nem volt kétséges, hogy a nyugdíjvédelem ebben az esetben éppen a magánnyugdíjak állami einstandolását jelenti.
A rövidítések és betűszavak használata is bevett gyakorlat volt Németországban a harmincas években. Klemperer szerint ezek funkciója a beszéd technicizálása, a működés szervezettségének érzékeltetése volt. Az Orbán-rendszer első és legfontosabb üzenete a NER – a Nemzeti Együttműködés Rendszere – megalkotása volt.
A „történelem” szó állandó használata a goebbelsi és a kommunista diktatúrák propagandájában is a múlt és a jövő újrateremtését, a totális birodalmak örökkévalóságában való hit megerősítését és a vállalkozás monumentalitását hivatott jelezni. „És itt van a szó, amellyel a nemzetiszocializmus a kezdetektől végig túl könnyelműen bánt. Olyan fontosnak tartja magát, intézkedései tartósságáról annyira meg van győződve, hogy minden apróság, ami fölmerül történelmi jelentőségű.” Orbán Viktor is a „történelem főutcáján” (Orbán Viktor: A történelem főutcáján. Magyar Egyetemi Kiadó Kft., 2003.) sétál végig, beszédeinek gyűjteményes kötete „egy drámai és megrendítő időutazás a történelemben” (A Harmadik Birodalom nyelve, 47. o.), mert „eddig úgy volt, hogy a történelem formálta jellemünket, most úgy lesz, hogy a jellemünk formálja történelmünket, és saját történelmünk lesz megint”, napjainkban pedig a „történelem rúgja ránk az ajtót”, „ezeréves államiságunk megkérdőjelezhetetlen jogot ad, hogy megvédjük határainkat”.
Hasonló célt szolgáltak a szóhasználatban az állandó túlzások, a felsőfok gyakori használata. A Harmadik Birodalommal összefüggésben minden a „leg”-ekre épült; itt voltak a „legbátrabb katonák”, a „legveszélyesebb ellenségek” a „történelem legnagyobb csatái”. A másik oldalon pedig a nevetséges, szánalmas és gyakran az alapvető emberi tulajdonságaitól is megfosztott ellenség. Utóbbira példák az állatvilágból vett hasonlatok, amelyek az ellenség emberi minőségének ki nem mondott megkérdőjelezését szolgálták. A goebbelsi propagandában a zsidó állandó jelzője volt az „élősködő”, „féreg”, „kártevő”, és ez átitatta a hétköznapi szóhasználatot is. A politikai ellenség minősítésekor nem nélkülözi az efféle fordulatokat a mai kormánypropaganda sem, ezzel az eszközzel eddig alapvetően a kormánypárti publicisták éltek, ám a legújabb ellenségről, a menekültekről szólva már Orbán Viktor is az „országunkon átcsörtető migráns hordákról” „szélsőséges iszlám horda támadásáról” beszél, a kormánypárti publicista pedig „aberrált migránsmágnesnek” nevezi a német kancellárt.
Jellegzetes építőeleme volt a Harmadik Birodalom retorikájának az idegen szavak használata. „Az idegen szó imponál, annál inkább, minél kevésbé értik; felfoghatatlanságával csal és elnémít éppen a gondolatot kiabálja túl” – állapítja meg Klemperer, és hasonló funkciót töltenek be az idegen szavak a Fidesz propagandájában is. Most az Európai Unió nyugati országainak „morális imperializmus” a kormánypárti politikusok által állandóan ismételgetett retorikai fordulat, de a „patriotizmus”, az „illiberalizmus”, a „hipokrita szellem”, „szub-szaharai-térség” vagy akár a „migráns” szó, amelyet a bevándorló helyett vezettek be a hétköznapi szóhasználatba, mert a többség számára ismeretlen jelentésű idegen szó önmagában is eltávolít és félelmet kelt.
„A legerősebb hatást nem az egyes beszédekkel érték el, nem is a cikkekkel vagy a röpcédulákkal, nem a plakátokkal vagy a zászlókkal, semmi olyannal, ami tudatos gondolkodással vagy tudatos érzelmekkel felfogható. A nácizmus a tömegek húsába és vérébe az egyes szavakon, a beszédfordulatokon, a mondatformákon keresztül fúrta be magát, amelyeket milliószoros ismétléssel rájuk kényszerített, ők pedig mechanikusan és öntudatlanul átvették (…) a nyelv irányítja az érzéseimet, kormányozza egész szellemi lényemet (…) a szavak lehetnek csipetnyi arzén adagok is: észrevétlenül lenyeljük őket, látszólag semmi nincs, de egy idő után a méreg hatása mégis jelentkezik.” (A Harmadik Birodalom nyelve, 19. o.) A totális diktatúrák mindegyike a nyelvhasználaton keresztül próbálta a mérgét az emberek lelkébe juttatni. És ebbe az irányba indult el 2010-ben a Fidesz is.
Felhasznált irodalom:
Viktor Klemperer: A Harmadik Birodalom nyelve. Fordította Lukács János. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest. 1984.
Richard J. Evans: A Harmadik Birodalom hatalmon. Park Könyvkiadó. Budapest. 2006.
George Orwell: 1984. Európa Könyvkiadó Kft. Budapest..2014.
Papp Kornélia: A Harmadik Birodalom nyelve – Viktor Klemperer nyelvkritikája. Múlt és Jövő. XV. évf. 1-2.
Megjelent az Élet és Irodalom LIX. évfolyama 40. számának Publicisztika rovatában 2015. október 2-án.
