Lászlóffy Aladár: Papírrepülő, regény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Egy műközpontú, a fonémáktól a legbonyolultabb művészeti alakzatokig terjedő elemzés eredményezhet irodalomtudományi remekműveket, amennyiben a poétika és retorika művészetének új törvényszerűségeit fedezi föl és rendszerezi, alkalmazza őket a szóban forgó műalkotásra. De mikor a kritikus minősít is, kérdés, hogy az egyén, a csoport, a réteg, az osztály, az egész társadalom, az emberiség (itt megállunk a felsorolásban) nevében nyilatkozik-e és tudja-e bizonyítani az igazát. Egyrészt elemző apparátusából az oly igen bonyolult és szerzőnként változó metanyelv (maga az olvasó előtt tisztázott fogalmai) mellett, a biztosan kitapintható módszer sem hiányozhat; másrészt, ha esztétikai ítéletre hivatottnak érzi magát, akkor nem csak saját erkölcsi elkötelezettségét kell vállalnia, ha nem szükséges tisztáznia, hogy kinek a nevében beszél.
Lászlóffy Aladár Papírrepülő című regényéről írva már bevezetőül le kell szögeznem, hogy sem saját, sem átvett műelemző metanyelvvel nem rendelkezem, csak a magam nevében nyilváníthatok véleményt, s az ismertetésben a következőkre szeretnék kitérni: egyrészt a mű két, hozzám legközelebb álló „művészeti kellékéről”, a humánumról és a hangulatokról, s a kettő kölcsönhatásáról mint a mű alapvető vonulatáról és alkotói alapállást meghatározó voltáról fogok beszélni; másrészt pedig azokról a művészeti eljárásokról, amelyeket e regény megalkotásában döntő jelentőségűeknek tartok, s amelyeket így neveznék: a parabola utolsó mondata, avagy a poétika felszippantja a retorikát.
Legszívesebben végig a regényből vett idézetekből állítanám össze ezt a tanulmányt, nemcsak az izgalmas felismerések, a rengeteg hangulatárnyalat felidézése céljából, hanem mert bennük leplezetlenül felismerhető az író vallomása is alkotói eljárásairól, erkölcsi és világnézeti indítékairól. Amit ugyanis ott éreztem Páskándi versei mögött, az még élesebben szembeötlik Lászlóffy Aladár regényében: a saját műről írt esszé igényessége (erről majd később). De mivel szinte az egész regény újramásolásáról lenne szó, maradunk a magunk szárazabb megállapításainál.
Abban a meggyőződésben tettem le ezt a könyvet, hogy ha élne, Rotterdami Erasmusnak kedves olvasmánya volna. Az összemberi kultúrában folytonosságot képviselő humanizmus áramlásában hazai alkotóink közül a legotthonosabbak egyike Lászlóffy Aladár. Nem más ez a regény, mint a múlandóság humanizálása; a lehetőségek felkutatása az emberi integritás fenntartásához, a mindennapos halál folytonosságában. ha a biztos állandót, az invariánst keresem ebben a műben mint viszonyítási alapképletet, akkor ez számomra így fogalmazódik meg: a humanizmus igézete. Alkotói módszerének bármelyik összetevőjét vizsgálom is ebben a regényben, mindig felsejlik mögötte az egyetemes emberi fennmaradás, az emberiség halhatatlanságának hite; több mint hite: tudása. Ezzel kapcsolatban néhány szót a könyv címéről. Az egy perc alatt lejátszódó regényben az egyetlen történés az, hogy az elbeszélő papírrepülőt készít és ledobja a toronyablakából a lent álló gyerekeknek. Az eldologiasodás elleni tiltakozás szimbóluma ez a kép: a dolog, a repülő abból a papírból készült, amire a költő a maga számára megfogalmazott és pillanatnyilag legfontosabb felismerését jegyezte föl sorsról, megmaradásról az évezredes népvándorlás mostani és itteni színterén. S ez a mondat nem más, mint maga a regény.
Ahogy vannak muzikális emberek, úszózsenik, matematikai lángeszek, úgy léteznek olyan emberek is, akik számtalan hangulatot képesek érzékelni és elraktározni, jóval többet, mint mások. Egy okos felismerést, egy bonyolult érzést megfelelő költői invencióval közvetíteni lehet az olvasónak, aki újra felismeri vagy újra átérzi majd az olvasás során. De olyan hangulatokat közvetíteni, amelyekre érzékeny valaki, de amelyeket sokan mások képtelenek átélni (és ilyenformán: átvenni), reménytelen vállalkozásnak tűnhet. A régi kövek, elfeledett történelmi évszámok hangulatát még úgy ahogy lehet közvetíteni (van is rá néhány példa irodalmunkban az utóbbi időben), vagy mondjuk az állandó-délután hangulatát is, de ha nem csak a gondolatok, az események által kiváltott hangulatokról van szó, hanem gondolatfoszlányok, történettöredékek állandóan változó hangulatáramáról, a hangulatárnyalatok százairól, akkor a bonyolult és kimunkált írói apparátus mellett másra is szükség van, hogy fennálljon a közvetítés lehetősége. A hangulatérzékeny papír, amin e regénysorai váltakoznak, csak akkor válik értékelhető képsorozat hordozójává, ha belemártódva az olvasó hangulatelőhívó apparátusába (amennyiben létezik), ott a megfelelő előhívó oldatra talál. Nemcsak a közvetítés módja a fontos, hanem az előhívó érzékenységi foka is. A kőbenyomott páfrányképe adhat esztétikai élvezetet, ha nem is tanultunk soha páfrányról. De annak a pillanatnak a hangulatát, amikor érzelemmé alakul át a látvány, csak az érezheti át, aki nem csak a felismerésekre csodálkozik rá, ha nem képes azokat azonnal hangulati nyelvre is lefordítani, elraktározni, bármikor előhívni. S ha ezt a hangulatáramlást nekünk is át akarja adni, hát elmondhatjuk, hogy helyettünk is megkínlódott a múlandósággal a költő.
Természetes tehát, hogy aki nem óhajt annyi erőt kifejteni, hogy belemélyedjen a műbe (a műélvezet is alázatot kíván, nem csak a műalkotás), elveszi a rengeteg apró hangulati rezdülés, felvillanás ritmusát: levette a kezét a mű ütőeréről és nem érzi, csak a saját érlökéseit.
Ha az események, a felismerések hangulatának visszaadására készül az író, természetes, hogy írói apparátusát is ehhez fogja alkalmazni. Erre egyik módszere a történet tudatos elsorvasztása, másik a költőiség eluralkodása a regényben. Nézzük az elsőt. Már az jellemző, hogy az egész regény egy perc alatt játszódik le, hat óra előtt egy perctől hat óráig – mondanom sem kell, hogy délután. (A költő Lászlóffy legkedvesebb napszaka ez). Ez alatt készül el a papírrepülő, látjuk az utolsó gesztust, ahogyan elhajítják – s máris leszállt az asztalunkra. Minden hangulat egy visszaemlékezés ebben a könyvben, s mert rengeteg hangulatot rögzített benne az író, rengeteg emlék is sorjázik az olvasó előtt. Régi regényírói módszer és olvasói tapasztalat, hogy egy nagyszerű meglátás kimondásához, egy, az emberi sorsot alakító tényezői elismertetésén ez az írónak sokszor fejezetnyi vagy akár egész regény terjedelmű mellébeszélésre van szüksége, hogy azokat az író, jól időzített csattanókként süsse el. Valóban, aki kevés felismeréssel rendelkezik, az hosszú történeteket kanyarít hozzá. Ha viszont az író a megszokottnál jóval több meglátást, hangulatot vagy sorsalakító tényezőt tud belehozni a művébe, és nem akar hozzá könyvtárnyi regényfolyamot írni, akkor élhet e könyv módszerével: a felismerés mellől elhagyott történetet annak hangulatával helyettesíti a szövegben, majd rátér a következőre. Elmondja a parabola utolsó mondatát, és módot nyújt az olvasónak, hogy a hangulati irányjelzők figyelembevételével, érzékenységétől függően történeteket (példabeszédeket) találjon ki hozzá. Egy kamaszkori vita hangulatát idéző részben, például, bármelyik mondathoz hozzáérezheti a maga nagy kamaszkori vitáinak hevét (ha átélt hasonlót), hisz olyanok ezek a mondatok, hogy érezni: mindenik mögött órányi viták fedezete áll.
A jelzett eljárás, magas információtartalma következtében, az odafigyelő olvasóban feszültséget vált ki (rengeteg sajátos, izgalmas meglátást és hozzájuk kapcsolódó hangulatot közvetít ez a mű), mivel a hangulatok közérthetősége elsősorban figyelem kérdése (az olvasó részéről), de éppen ezért legalább annyira demokratikus követelmény, mint a korszerű világnézet (az író részéről). Az írásművészet megfelelője az olvasás művészete.
A regény másik jellemző eljárását így nevezném: a poétika felszippantja a retorikát. Mivel a hangulatok állandó vibrálása adja e mű érzelmi fedezetét, természetes hogy a költői módszerek uralkodnak el a regényben, a szóképek, metaforák, szimbólumok váltogatják egymást, akár egy hosszabb lélegzetű versben. Az eseményelmondás esztétikai elméletének helyét a verstan szabályai foglalják el.
Beszéltem már arról a törekvésről, hogy az író egyúttal egy, a saját regényéről szóló esszét is megpróbál belesegíteni művébe. Többoldalnyira duzzadó idézettel bizonyítható, hogy Lászlóffy Aladár hány megállapításában idézi azt az érzelmi és alkotói alapállást, amely meghatározza írói módszerét, úgy képezve ki e részeket, hogy egyúttal összekötő anyaga is legyen az egy percnyi történetbe zsúfolódott eseményeknek. Példaként, és egyúttal befejezésül is idézném a könyv néhány sorát: „Én nem történetekben, hanem hangulatokban emlékezem. A történetekre is. A gyermekkoromra is. Az estékre és reggelekre. Arra is, amit szeretek, a jövőre is mindig így gondoltam. Az életen is egyetlen délután, ha össze tudtak gyűlni benne, akik sosem voltak, nem lehettek együtt. Hát hallgatom a helyzetek dialógusát, gyűjtöm az elszóródó dolgokat. Meghívom őket megmaradni.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.
