Büszke vagyok erre a magyar srácra, Azahriahra. Tegnapig csak érintőlegesen bukkant fel számomra néha e név újságok és weboldalak lapjain. Magunk között szólva: azt sem tudtam, hogy ez a fiú egyáltalán magyar, hiszen annyira magyar ez az Azahriah név, mint a Varnus Xaver (bár ez ügyben jómagam teljesen ártatlan vagyok).
Ma azonban, amikor egy ismerősöm azt mesélte, hogy e fiatalember néhány óra alatt nyolcvanezer jegyet adott el, rászántam ezt az esős berlini estét, és sok évre visszamenőleg megnéztem vlogjait, klippjeit. S megvilágosodtam.
Amióta csak az emberi nem e Földön él, gondolatok, érzelmek és félelmek járják át létezését. A többség némán tűri és éli túl evilági sorsát. Ám mindég akadnak közöttük olyanok, akik a kortársak számára szabatosan ki is tudják fejezni, vagy egyéb művészi formában meg tudjak fogalmazni ezeket az érzéseket és hangulatokat. Helyettünk szenvednek, boldogok, szorongóak és önfeledtek a színpadon, vagy művészetükben. S a legszerencsésebbek pedig mindezt – többnyire ösztönösen – úgy időzítik, mikor is saját sorsuk és érzéseik titokzatos szinkronba kerülnek a kortárs nemzedék általános sorsával.
Leonard Bernstein azt mondta nekem vagy negyven éve: meggyőződéssel vallja, hogy ha a West Side Story-t két hónappal korábban, vagy épp fél évvel később mutatják be, nem lett volna olyan átütő sikere, hisz pontosan akkor érkezett, amikor az észak-amerikai társadalom a legfogékonyabb pillanatában volt erre az életérzésre. És ez néha valóban csak órákon múlik.
Hány és hány valóságos remekmű maradt visszhangtalan csupán azért, mert nem a megfelelő pillanatban landolt! (Jó példa erre és az ellenkezőjére is Bach teljes közöny mellett bemutatott Máté Passiója, amelyet, amikor Mendelssohn száz esztendővel később felfedezett és újra előadott, a kor általános életérzésének vénáját olyan tűpontosan találta el, hogy ezzel útjára is indította Bach nagy reneszánszát.
Saját életemből is tudok példát említeni. A Berlini Dómban 2013-ban adott teltházas koncertem után öt évig kallódott az íróasztalom fiókjában az a winchester, amelyen a hangversenyen eljátszott Bach mű, a d-moll toccata és fúga felvétele volt. Öt esztendővel később, 2018. január 30-án, miután megtaláltam, feltöltöttem YouTube csatornámra, s megnyomtam az Enter gombot. Három hónappal később egy reggel arra ébredtem, hogy e felvétel napi nézettsége felugrott 25 ezerre, amely azóta sem csökkent lényegesen. E felvételemből lett mára a YouTube történetének valaha legnézettebb orgonakoncertje a maga 15 milliós megtekintésével.)
Hiszem, hogy Azahriah is tökéletes időzítéssel érkezett. Vlogjain áthat metsző nyíltsága, okossága, feltétlen szuverenitása s megkapó őszintesége, amely még saját félelmeit és szorongásait sem hagyja sub rosa. S bár bizonyára maradék életemben is Bach és Mozart muzsikája lesz már csak az én vezérlő csillagom a földi lét félelmetes, de mégis oly gyönyörű műútján, Azahriah zenéjének és szövegeinek különös hangulata megfogott, és pigmentnél mélyebbre hatolt ma belém.
Hihetetlenül büszke voltam egy hete két új Nobel-díjasunkra. Ám bizonyos vagyok abban is, hogy minden egészséges népnek, amely fenn akar maradni a történelem rostáján, s amely, mint olyan, nem is állhat másból, mint ezernyi szubkultúra izgalmas és interaktív polifóniájából, nem csak Karikó Katalinokra és Krausz Ferencekre, de Ady Endrékre, walesi bárdokra és Azahriahokra is szüksége van. Teljes szívemből kívánom neki, hogy minél nagyobb távolságot tudjon megtenni a maga által választott úton.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. október 14-én. (Újnépszabadság)