Nemrég a kormány kihirdetett a Magyar Közlönyben egy rendeletet, amelyben az ukrajnai háborúra hivatkozó veszélyhelyzet miatt visszamenőleges hatállyal lezárja az önkormányzatokat sújtó, szolidaritási hozzájárulással kapcsolatos ügyeket, megállapítja, hogy azonnali jogvédelemnek helye nincs, és kifejezetten előírja a már folyamatban lévő közigazgatási perek megszüntetését is.
A Magyar Ügyvédi Kamara szerint ez az intézkedés „sérti a hatalmi ágak elválasztásának elvét, a jogbiztonság elvét, a joghoz való hozzáférés elvét, a jogorvoslathoz való jogot, a bírói függetlenség elvét, valamint a visszaható hatály tilalmát”. A Fővárosi Törvényszék is hasonlókat fogalmazott meg, és bejelentette, egyedi normakontroll eljárást fog kezdeményezni az Alkotmánybíróságnál.
A visszamenőleges hatályú jogalkotás a legelvetemültebb politikai bűnözők eszköze. A jogban nem járatos polgárok csak érzik, de nem pontosan értik, mi is ezzel a hatalmas baj. Elsősorban nekik szeretném történelmi példákkal szemléltetni, hogy mit is jelent egy ilyen jogi és morális vörös vonal átlépése, kikhez csatlakozott Orbán Viktor jogi brigádja.
A Római Köztársaság legfőbb rendkívüli esetekben eljáró tisztviselője a „dictator” volt, akit (nem meglepő módon) nem lehetett felelősségre vonni hivatali idejének lejárta után sem. Lucius Cornelius Sulla proskripciókat (listákat) készített és függesztett ki Kr. e. 82-ben, miután polgárháborúban diadalmaskodott. Ezek az ellenségei neveit tartalmazták. A dolog oda vezetett, hogy olyanokat büntettek halállal és vagyonelkobzással, akik addig nem követtek el törvénybe ütköző vétséget, azaz a tetteiket utólag nyilvánították bűncselekménnyé. Ennek következménye lett a jogbiztonság összeomlása, a római arisztokrácia megtizedelése és egy olyan félelemre támaszkodó belső politikai és jogi rendszer, amely megágyazott a későbbi császári önkénynek.
Az 1790-es években a francia forradalom alatt az emigránsok ellen hoztak törvényeket, amelyekben a forradalmi kormányzat visszamenőleges hatállyal nyilvánította hazaárulónak azokat, akik a forradalom kitörésekor leléptek az országból. A rendelkezések szerint az ő vagyonuk az államra száll, és halálbüntetéssel kellett sújtani őket, ha hazatértek. Emiatt több tízezer család elszegényedett, elmélyültek a társadalmi szakadékok.
Aztán itt van a „lex van der Lubbe”, a náci Németország 1933-ban elfogadott visszamenőleges törvénye. A nácik vád alá helyezték Marinus van der Lubbét a Reichstag (a német parlament) felgyújtása miatt. Ekkor a gyújtogatásokért életfogytig tartó szabadságvesztést szabtak ki a bíróságok, ám Hitler parancsára készült egy törvény, amely visszamenőleges hatállyal halálbüntetést rendelt a politikai célú gyújtogatásra. Lubbét kivégezték, ezzel a jogállam végleg megbukott Németországban.
Annak ellenére, hogy történelmileg szükségszerű volt, ebbe a sorba tartoznak az 1945-1946-ban folyt nürnbergi perek, hiszen a náci vezetőket „emberiesség elleni bűncselekmények” miatt vonták felelősségre, noha az elkövetéskor nem létezett ez a jogi kategória. A döntéseket végül a bűnök súlyosságára tekintettel, az egyetemes erkölcs alapján visszamenőlegesen is büntethették.
A hazai jogtörténetből ide tartozik az a törekvés, hogy az 1956-os megtorlások és a kommunista bűnök elszámoltatását végre lehessen hajtani. A Zétényi–Takács-féle elévülési törvény olyan cselekedeteket akart büntetni, amelyeknél az elévülési idő már lejárt. Itt végül az Alkotmánybíróság megsemmisítette a törvényt.
Orbánék ezzel a rendelkezéssel kiásták a halott magyar jogállamot a sírjából, kerékbe törték, és még mélyebben földelték el.
Erről szól mindaz, amit a szolidaritási hozzájárulások behajtása céljából elrendelt a kormány visszamenőleges hatállyal. Kimagyarázhatatlan bűn, aminek az esetleges történelmi elévülési idejéről még csak szót ejteni is felesleges.