Amit már biztosan tudunk Orbán Viktor nagy tusványosi bejelentéséről, hogy 1.) a Digitális Polgári Körök elkezdtek megalakulni, 2.) melyek közé a vicc verzióik is bekerültek, amelyeket a közösségi média kormány-üldözött ellenzéki gondolkodású felhasználói hoztak létre, és hogy 3.) Orbán július 28-án reggel a Németh Balázs által indított „Harcosok órája” című műsor első (meglepetés?) vendége volt. E szerény propaganda-vállalkozásnak a célja a szerkesztője szerint: „Leleplezzük az álhíreket, elemezzük az aktuális hazai és külföldi eseményeket, elmondjuk, hogy mi szolgálja leginkább a magyar emberek érdekeit” Ez az újabb propaganda show szerinte „azoknak szól, akiket érdekel, hogy mi az igazság, tehát mindenkinek”.
Szakemberek tucatjai fogják tényszerűen elemezni, szubjektíve feldicsérni vagy lealázni az elhangzottakat, én inkább arra vállalkoznék, hogy bemutassam: tényleg elfogyott a militáns, gyűlöletből harcba vivő orbáni lendület. Már így is sokszorosan sok volt, de itt van a fal: a magyar nemzet kulturálisan nem hergelhető tovább a józan ész ellenére. A miniszterelnök által kihasznált néplélek komfortzónája nem engedi tovább a tébolyt, megállítja a történelmi bűn további halmozását.
A feltételezés, miszerint már nem megy tovább a gyűlölet alapú militáns társadalmi szétszakítás, úgy vizsgálható, ha megnézzük, valójában mennyire „harcos” a magyar nép. Ennek a próbája az irodalom, a zene, a néphagyomány, a történelmi hagyomány, a történetmesélés vizsgálata, ami mind együtt alkotja azt a nemzeti önképet, ami lényegében egy nemzeti mentális toborzási területet is jelent a mindenkori kormányok számára. Ez a kitekintés azért felel meg a célnak, mert a NER harcosságra buzdítása (még) nem a fizikai erőszakra irányul, hanem a lelki, szellemi és valamilyen morális küzdelem megvívására.
Aki járt általános iskolába, az tudja, hogy a magyarság kultúrája alapvetően a szabadságvágyat és a „balsors” elleni küzdelmet dicsőíti, nem pedig a mások elleni elemésztő gyűlölködést vagy az örökös háborúba vonulást.
Irodalmunk bővelkedik sokféle harcos figurával, akik leginkább hősök és lázadók. Közös bennük, hogy nem egyszerűen „sikeresek”, hanem inkább megtörhetetlenek (Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Márai művei). Orbán egyik történelmi bűne, hogy a magyarságot egy minden szomszédjával örökké háborúban álló mártír népként, egy embertömegből álló elvont tragikus hősként jelenítette meg a polgárok számára.
A népdalokat és a népzenét sem igazán a konkrét háborús jelleg hatja át, a betyárdalok szabadságharcos érzetűek, a bujdosó dalok a morális fölényben lévő számkivetettséget éltetik. Talán a 19. században és az I. világháborúban született katonanóták állhatnának legközelebb a „harcoskodáshoz”, de ezek is inkább drámai, melankolikus alkotások: nem igazán menetelésre ingerlő művek. A két alapvetően fontos mű, a Himnusz és a Szózat egyensúlyt teremt a polgárok lelkében: az előbbi által a magyarok méltósággal kérik a „túlélés lehetőségét”, az utóbbi harcosabb fellépésre biztat minket.
A szimbólumainkban sem az orbáni értelemben jelenik meg a „harcosság”. Szabadságharcosaink, ellenállóink és túlélőink vannak, ami nem passzol a NER belső ellenségképéhez, sem pedig a Nyugat-ellenes propagandájához. A filmjeink, így az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a Tizedes meg a többiek leginkább hősi, tragikus, illetve szatirikus képet alkotnak rólunk. A Hunyadi-sorozat már több szempontból más jellegű, nem is véletlen, hogy az általam a képességeit tekintve nagyra tartott írója az első Digitális Polgári Körbe azonnal belépett. A „vállalható” kortárs együttesek között sokan harcosak, de mind másképp: nincs egységes harci láz vagy elképzelés (Tankcsapda, Kárpátia, Quimby vagy Carson Coma).
Mivel a Harcosok klubja nem hozott eredményt, visszább vettek a militáns tébolyból, és „kreatívan” létrehozták a Digitális Polgári Kör-hálózatot egy digitálisan elmaradott országban. Ott, ahol a néplélek már kiharcolta magából az elmúlt tizenöt évben azt, amire képes. Mindez arra utal, hogy ütni fog az ál-harcosok utolsó órája, akármi is hangzik el a „Harcosok órájában”.