Mária Valéria hídon 2025. szeptember 28-án (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Benko Vivien Cher)
2025 végére maradt egy nagyon súlyos ügy. Azt gondolom, nem véletlen az ünnepi időszakra időzítés, és hogy a vezető szlovák és magyar reakciók is jórészt irányítottak: mintha egy kártyapartiban előre kiosztották volna egymás között a kártyákat az ellenfelek olyan módon, hogy az mindkét tábornak még elfogadható legyen. Ha valamiben tetten érhető az egymással összefonódó (persze tagadott) nemzeti politikák rossz oldala, az a Benes-dekrétum kérdése most.
Decemberben elfogadta a szlovák parlament azt a jogszabályt, mely bűncselekménynek minősíti és hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel bünteti a Benes-dekrétumok megkérdőjelezését. Sokan sóhajthatnak most fel: már megint ez az ősrégi gumicsont, mi értelme ezzel foglalkozni? Elöljáróban annyit mondanék erről, hogy Szlovákiát nem vette volna fel a tagjai közé az Európai Unió, ha ez a törvény a belépésük előtt hatályban lett volna. Az unió elkövette azt a hibát, hogy történelmi dokumentumként értékelte a dekrétumokat, s így azokat (ahogy mondjuk a Tripartitumot a mi esetünkben) nem vette számításba a döntésekor. Azzal, hogy a szlovákok a büntető törvénykönyvükben büntetést rendelnek egy elvileg nem létező jogszabállyal kapcsolatban, az azt jelenti, hogy azt ők mégiscsak hatályosnak tekintik. Így is van: a dekrétumokra alapozottan ma is bekövetkeznek jogfosztások, például az ingatlan-kisajátítások eseteiben, amelyekről folyamatban lévő perek tanúskodnak a Szlovák Földalappal szemben.
Mivel Peter Pellegrini államfő december 23-án írta alá a törvényt, az már hatályos is. Boldog karácsonyt, Felvidék!
Egy mondatban a dekrétumok lényegéről: azokat a II. világháború utáni kollektív bűnösség alapján használták a magyarok és németek ellen vagyonelkobzásra és tejes jogfosztásra. Ungváry Krisztiánnak az ügyre reagáló rövid podcastjában döbbenetes felsorolást hallhatunk arról, hogy akár a magyar zsidótörvényekhez képest is mennyivel durvább, emberi léttől megfosztó állapotot hoztak létre ezek az okiratok. (Javaslom a meghallgatását: A zsidótörvényeknél is rosszabb benesi dekrétumok – és ami mögöttük van). Deportálásról, vagyonelkobzásról és állampolgárságtól megfosztásról van itt szó.
Különösen rettenetes, hogy ezt a jogfosztó normacsomagot tartja Fico tábora a szlovák állam alapjainak, és hogy erről orbáni mintán salátatörvényben és gyorsított eljárásban döntöttek!
1920-ban a párizsi béketárgyalások során Benes ezt mondta: „Én egyáltalán nem igazságokra törekszem, én politikát csinálok. S ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben.” Ez egészen megfelel Fico és Orbán politikai magatartásának és világszemléletének. Vajon ezek után ki csodálkozik azon, amit 1945. május 9-én mondott a szlovák politikus:…a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” Ugye, mennyire fontos időben (1920) odafigyelni, és még addig tenni valamit az ilyen emberek ellen, amíg (1945) már nem lehet semmit tenni, mert „bekövetkeztették” a katasztrófát?
Vajon miért volt fontos Fico számára, hogy ezt az uniós alapelveket súlyosan sértő rendelkezést átnyomja ilyen gyorsasággal még idén?
„A cél az volt, hogy ne lehessen beszélni a dekrétumok által okozott embertelenségről” – tüntetés Pozsonyban – Mik is pontosan azok a Beneš-dekrétumok, amelyek tagadása miatt börtönnel fenyeget a szlovák miniszterelnök? Miért tüntetnek ma Pozsonyban a felvidéki magyarok?
A legfontosabb ok talán a folyamatban lévő és a szlovák államra kedvezőtlen bírósági ítéleteket hozó ingatlan- és földtulajdoni viták. A Szlovák Földalap az utóbbi időben több száz hektár igen értékes földterületet vett állami tulajdonba a dekrétumok alapján, arra hivatkozva, hogy a 70-80 évvel ezelőtti (!) elkobzás adminisztratív hibák miatt nem volt teljes, azaz a folyamat még ma sem zárult le. A rendelkezés tehát az állami vagyont védi, és megpróbál falat emelni az újabb kártalanítási követeléseknek.
Igen jelentős az az abszurdnak hangzó tény, hogy a szlovák politikai elit a kollektív bűnösség elvét azért védi, mert azt tekinti az önálló államiságuk és az 1945 utáni politikai rendezés alapkövének. Az sem mellékes, hogy Robert Fico koalíciója – alkalmazva az orbáni technikát – odahaza a nemzeti szuverenitás védelmezőjeként akar szerepelni, s egy ilyen rendelkezés valóban nehéz helyzetbe hozza az európai gondolkodású ellenzéket. Ők a dekrétumok felfüggesztését követelik, de mostantól kezdve ennek (a hazai Kövér László-i büntető-gondolkodásnak megfelelően) csúnya jogi következményei lesznek.
Az unió pedig csak néz, és ugyanúgy bámul, mint a mi esetünkben.
A Ficónak kiosztott politikai kártyák után nézzünk rá a hazai helyzetre! A nyilatkozatok alapján ismét látható a fideszes taktika: úgy beszélnek szét, hogy az a lehető legtöbb ember számára legalább kielégíthető legyen. Azaz nincsen egységes álláspont.
A kiosztott szerepek szerint Orbán „tisztázni akarja az ügyet”, Szijjártó „csak konzultálni szeretne róla”, Nacsa Lőrinc büntetés helyett „párbeszédet javasol”, Semjén Zsolt pedig közölte, hogy „a magyar kormány továbbra is küzd a Benes-dekrétumok ellen”. Na de hogyan? És ha igen, akkor miért nem?
Küzdelem az, hogy Nacsa a Facebookon (!) ír erről, amit majd a kormany.hu beidéz? Mi van itt, emberek? Főleg a szlovákozó Lázár János csúnya botlása után?
Az van, hogy Orbán azért nem lép fel a botrányos és magyarság ellen elkövetett súlyos jogsértéssel szemben, mert egy nyílt konfliktus Robert Ficóval szemben politikailag többet ártana neki, mint használna. Ennyi, és nem több: ez az, amit részleteiben most kifejtek.
A Fidesz bármikor beáldozza a szlovákiai magyarokat – Akármilyen meglepő, Szlovákiában még a demokrata ellenzéki oldalon is létezik egy olyan olvasat és félelem, mely szerint Magyarország voltaképpen állandóan a határmódosítást készíti elő.
Mindent visz a magyar-szlovák közös ellenállás az unióval szemben. A két állam egy húron pendül a jogállamisági vitákban, a migráció kérdésében, Ukrajna (nem) támogatása ügyében és az oroszokkal szembeni szankciók elgáncsolásában. Ha a miniszterelnökünk nekimenne Ficónak, az ezt az unióellenes szövetséget megingatná, gyengítené a brüsszeli mozgásteret, és a „becsületes szlovák politikust” belpolitikai erőfeszítésekre kényszerítené. Ez megengedhetetlen: egy elvi (!) jogvitáért a választások előtt egy gyakorlati (!) „szuverenista partnert” eszébe sem jut feláldozni.
Hiába fogunk rákérdezni, a kormányunk örökké csak hajtogatni fogja, hogy a határon túli magyarok védelme kiemelt ügy: csak akkor lép fel erőteljesen, ha az politikailag tényleg megéri. Ilyen lépéseket talán a romániai magyarok esetében láthattunk, mert ott az államot nem a szövetségese vezeti. Ezzel szemben például Szerbiában és most Szlovákiában haveri kormányzás folyik, így csak nagyon finom jelzéseket teszünk, mint például: ejnye-bejnye, nana, nemár’.
Orbán a külpolitikában (már a maga szempontjai szerint) tényleg jó. Tudja, hogy egy Benes-dekrétumos vita nemzetközi jogi vitát eredményezne, az meg kiszámíthatatlan következményekkel járhat, hiszen nem egy országnak vannak erősen kifogásolható jogi rendelkezései, amelyekkel a történelmi bűneiket mossák és szentesítik. Egy ilyen harc nem passzol Orbánhoz, ő nem szeret Don Quijote lenni, pláne (!) másnak gesztenyét ingyen kikaparni. Külpolitikája csak látszólag „falurossza legény a gáton” típusú, valójában nagyon is észnél van, a falhoz érve az utolsó másodpercben mindig elkerüli a becsapódást. Azaz csak öblösen beszél, ezzel csodálatot ébresztve maga iránt, de tenni semmit nem tesz, kivéve, hogy emiatt mindig felelőssé tesz „valakit” (Brüsszelt, a gazdasági válságot, a migránsokat és a piréz meleg lobbit).
Az előzővel szorosan összefügg, hogy Orbán betartja azt a saját szabályát, hogy nyíltan sosem támadja a szövetségesei belpolitikai ügyeit, főleg, ha az identitással függ össze. Ezért barátkozhat bárkivel, akitől hasznot remél: legyen az a brunei szultán vagy valamelyik türk „testvérállam” szeretett véreskezű vezetője. Ráadásul ez a kérdés annyira kritikus, hogy a 2024-ben merényletben majdnem megölt Fico ebben nem tud hátrálni, így nincs mód még egyeztetésre sem. Így aztán azt a kártyát játssza ki, amiben Ficóval minimum hallgatólagosan megegyezett: súlyos katonai, gazdasági vagy jogi nyomásgyakorlás nélkül nem lehet rávenni Ficót semmire ebben a kérdésben. Ez számára élet és halál kérdése.
Azaz akármivel keménykedne is Orbán, az egy veszélyes gesztuspolitikai lépés volna, ami eleve mindig eredménytelen, s így nem kockáztatható meg. Negyed év múlva itt a választás, holmi Benes-dekrétumok, Szőlő utcai ügyek, orosz agresszió nem befolyásolhatják az utcai harcos személyes esélyeit.
Esetünkben tehát úgy gondolom, hogy Fico és Orbán egyszerre hamiskártyáznak a Benes-ügyben, de oly módon, hogy a paklit közösen cinkelték meg, hogy mindenkinek valahogy jó legyen.
