Mérsékelt égöv
A szélességnek ezen a fokán
ágyrajárnak az évszakok.
Kőkutakból hó leve csöppen,
szétvetett lábú völgyek isszák,
mélyükben nyári tűz lobog.
A hó elől, s a hó elől háztető
szoknyák rejtegetnek,
udvarokon nagy,
fehér sütőkemencék gömbölyödnek.
Meszelt tojások – a táj kikölti,
héjukat dér majd fölszakítja.
A tűzhányók nem itt születnek,
s a szelek is visítva, meztelenül jönnek,
mint akik jól vasalt ruhákból
egy órahosszra kivetkőznek.
Antoine de Saint-Éxupéry
Aszfaltozatlan égen
bukdácsoló géped
meglátta az utolsó égitestet.
– Itt lakik az ember – mondtad,
s alábuktál,
márványoszloppá lenni
a Pantheon nem-neked-való csarnokában.
Így tartod most már mindörökre
a kupolává ingerelt magasságot.
Kisherceg-kígyód:
zuhanó géped húzta füstcsóva.
IRTA: a róka, hogy kegyeletté szelidítsen téged.
Ez nem mámor
Gócz Misi emlékének
Nem ez már nem mámor.
Ilyen lihegéssel
csak rémült állatok fekszenek
visító kések pengéjét lesve, kivárva.
Zuhanás újra,
szemem hangtalanra zárva,
pörögnek körbe
a vakság őrült narancsai.
A csend zátonyán
hátára billent vallomásom,
most már örökre körülhajózhatatlan
az, ami voltam.
Kerekre szabott mondataim szertegurultak,
ereimben lincselő sejtek tülekednek.
A valós és a lehetetlen partjai között
Ikarosz nekem adta szárnyait.
Két zuhanás közt tiszta percek:
feneketlen kút mélyéről kutyaugatás.
Körülállnak a miértek,
s homlokomra az iszonyat
dagály hullámai ülnek.
Hang, jel, beszéd.
Tápászkodik a vallomás –
tengerszint alatti sérülések
lékein jut hozzám a világ.
Micsoda vihar. Felszállni készül léggömb-tüdőm,
az érzés úgy borít el, mint az ár,
mindent-megértés-örömmámor,
és
aztán újra zuhanás.
Grácia
A kegyelem nem állapot –
egy kérvényre a felelet.
Csak annyit kértem tőled is,
amennyit egy nő megtehet.
A pillantások sortüze,
a kacsintások hurkai,
bekötött szemem – tetőzi csak
e kivégzések kínjait.
Ha fél vagyok, felem lehetsz,
északra dőlő, elhalt ágam.
Kegyetlen az a kegyelem,
amivel fölgyújtod az ágyam.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában 1974. január 18-án.
