Akárhányszor hallom a Fidesz-szótár gyöngyszemét, a húsz esztendeje nyelvünkbe belopott Tusványost, olyan düh fog el, hogy képes lennék törni-zúzni, de leginkább felpofozni azt a nyelvzsenit, aki ezt a mocsárbűzös szót kitalálta.
Személyes érintettségem lenne az oka? Az is, de nem csak az.
Gyermekkorom legszebb nyarait tölthettem Tusnádon, s számomra a hely varázsa még így, hetven esztendő távolából is meghatározó. Az ősfenyvesek égig érő tűkoronái, a bödönkútból pezsegve felbugyogó borvíz, az Olt szorosának méhkaptárzúgása, s nem utolsósoron a Csukás-tó esti fényjátéka felejthetetlen számomra. Apám vitt le a tóhoz csodát látni, pedig nekem már ágyban lett volna a helyem, azt mondta, hogy „most az egyszer”. Belepte az éjszaka a völgyet, de a tavon, az éppen csak pikkelyesen csillogó víztükrön teljes méretében felkelt a hold. Az eget bámultam, ám csak a csillagokat láttam, a hold valamelyik hegy mögött bujdokolhatott, de a tavon felkelt, és úgy siklott, ezüstöt permetezve a part fáira, mintha pajkos tündérek vontatták volna.
Valahányszor meghallom a közmédiában, hogy Tusványos így meg úgy, valami olyasmi jelenik meg lelki szemeim előtt, mint az Erzsébet híd mellett befolyó, zavarosan hólyagosodó iszaptól súlyos szennyvíz, amely vegyszerhabosan indul meghódítani a Dunát. Posványos-Tusványos, jut eszembe a látványról.
A fizikai undor mellett van még más oka is, hogy csömörletes képek, undort kiváltó dolgok jutnak eszembe.
Szabadegyetem és diáktábor, hirdették az induláskor, ami számomra egyet jelentett az őszinte kérdezz-felelek diadalával. Az a hely volt indulásakor Bálványos, ahol világnézeti pofonok helyett válaszokat kaphattak a jövő értelmiségi pályát választó emberei, azok, akiket kételyek hajtanak, azok, akiknek még fogalmuk sincs arról, hogy egy ország demokratikus berendezkedésének alapja a törvények betartása és betartatása, s ez nem könnyű, de mindenképpen kollektív feladat.
Kételyek és a megszerezhető bizonyosság helye kellene hogy legyen egy ilyen diáktábor. A kérdezz-felelek demokrácia helyszíne, és nem posztulátumoké. Azok ugyanis éppen annyira hazugok szoktak lenni politikai beszédekben, mint előadójuk. Mert mi is a posztulátum? „Teremtett jövőkép, előre igaznak tekintett elképzelés jövőbeli eredményekről, amelyek elérésére később tevékenységeket végeznek.”
Az Orbán Viktor-féle posztulátumoknak nincs szükségük arra, hogy később valamit is végezzenek velük, hogy dolgozzanak a feltételezés valósággá válásán. Minek? Az ő szájából az Ige már túl van a cselekvés összes mozzanatain. Törvénykönyv és Szentírás.
Tusnádfürdő.
Utolsó ottjártamkor rókagombát kerestem távol a hetekkel korábban lezajlott esemény helyszínétől, de jobbat találtam. Egy öles fára díszletező pontossággal felrögzített Magyarország jobban teljesít plakát szövegét olvashattam, ami viszont megnyugvást hozott, hogy a posztulátumnak tekinthető hazugság mellé ujjnyi vastag fekete filc javítóval két kérdést tett fel valaki. Mikor?, visított rá az egyik, hogy aztán a másik rámutasson a dolog abszurd voltára: Itt és most Erdélyben?
Az erdélyi szellemet sikeresen gyarmatosító orbáni politika, úgy látszik, akarata ellenére hagyott néhány tanúfát. Tusnád mégsem teljesen Tusványos, de még így is bajom van a szóval, legfőképpen a tartalommal, amit hordoz.
Bajom van a szóval, de bajom van azzal is, amivé lefokozta a mohóságtól vezérelt fideszes magyar belpolitika, amit jelentenie kellett volna. Az pedig nem Tusványos lenne. Ronda szó, s most már egyre ocsmányabbá silányuló események tartalmát is képviseli. Tessék csak gyorsan egymás után kimondani ezeket az eredetileg egymáshoz nem illő szótagokat, s egy olyan szókatyvasz keletkezik, mint egy nem is létező idegen kifejezés. A semmi születne, de eredetije se kutya, az aztán dobogós helyezést érhetne el a legrondább magyar szavak versenyében. „A jelentéstartalmat sok szállal befonják a hangulati velejárók. S hiába »kellemes« hangzású a galád, a csalamádé meg a csicsóka, hangulatuk miatt már eleve kiesnek a versenyből; hát még a különben sem kedvező hatású hangtestű gúny, kosz, eves, rohadt, izzad, köpköd stb.
A hangulati velejárók azonban a tartalmilag és hangzásuk szerint közömbös szavakat is széppé varázsolhatják. A szó hangteste, jelentéstartalma és hangulati velejárói közül esetről esetre másik és másik nyerheti meg a tetszésünket – de csak akkor, ha az egész szó összhangban van önmagával.” Szépe György nyelvészt idéztem.
Mit adott Tusványos a közelmúltban a magyarságnak?
Itt hangzott el a hírhedetten híres illiberális demokrácia igenlése, ez a magyarság számára kötelezően választható jövőkép. A középkort idézte bennem Orbán Viktor hevenyészett magyarázata. Magyarázta volna a lehetetlent, mert valami saját recept szerinti isteni abszolútumot akart közérthetővé tenni. Johan Huizinga írja A középkor alkonyában: „Egyre küzdött a képzelet, hogy a kifejezhetetlent kifejezze, és érzékelhető alakba öltse – de hiába. Valahányszor az abszolútumot akarták megmutatni, mindig a térbeli kiterjedés eszközeihez nyúltak, és a kísérlet mindig csődöt mondott.”
Pedig Tusványoson megpróbálkozott Orbán, Putyinra és Erdoganra hivatkozott, mintegy térképet tartva elénk, hogy ennek az általa javasolta világnak milyen óriási térbeli kiterjedése van, s mintha az ott élők repesnének a boldogságtól, hogy a megvetendő liberalizmus helyett ebben a fosztóképzős orbáni rendszerben élhetnek.
Az sem volt kutya, ahogy fajelméleti fejtegetésbe kezdett egy másik alkalommal. Na, aztán attól elszakadt a vendéglátó ország sajtójának cérnája. Nácinak, uszítónak nevezték, s meglengették annak lehetőségét, hogy emberiességellenes kijelentése miatt pert indítanak, mert szövege egy olyan államban hangzott el, ahol a kormányzat éppen ez ellen küzd. Gyengébb szövegértésű s ebből kifolyólag tájékozatlan magyarok számára van egy kérésem. Keressék meg a világhálón azt a képet, amelyen az evangélikus vallású, nemzetiségét tekintve német Klaus Johannis, Románia elnöke átadja a miniszteri megbízólevelet Sevil Shhaideh dobrudzsai tatár közgazdász asszonynak. Posztamensen a Korán, vallása okán erre fog felesküdni a hölgy, s teljes ornátusban ott segédkezik Románia főmuftija, aki a fogadalom érvényességét szavatolja. Biztosan megtalálják, csak keresni kell, hátha megértenek olvasóim valamit a romániai közfelháborodásból.
Tusványos nem alapeset. Fokozható. Itt lehet bejelenteni, mintha az erdélyi magyarokat érintő dolog lenne, hogy holnaptól vége a gázársapkának. Hallottak Önök olyasmit, hogy millió nemzettársukat érintő dologról külföldön szólal meg a svéd vagy a finn államfő? Nem ért volna rá egy nappal később? Valahogy illendőbb lett volna a Karmelita-kolostorból a mikrofonállvány-rádióriporternő rezzenéstelen társaságából közölni a kipcsak világgal, hogy „türk testvéreim, Árpád magyarjai, sokba kerül a Fidesz dicsőségét hirdető örökláng, sokba vannak a fűthető focipályák is, sajnos a világ-olcsón beszerzett orosz gáz árát emelnünk kell, különben megfagytok a télen”.
Adja a sors, hogy ismét igazi szabadegyetem, diáktábor legyen Tusnádfürdőn. Magyar–román államfői találkozók is, s ne Orbán Viktor zagyva lázálmainak színpada legyen, ahol addig vakarja létező és nem létező sebeinket, amíg gennyes váladékkal teríti be a jobb sorsra érdemes, a két világháború között már egyszer működőképes Erdélyi Helikon-beli gondolatot, azt, amit a kisebbségi lét minden nyomorúságával szembenézni tudó Ligeti Ernő úgy határoz meg, hogy „Súly alatt a pálma”. Reménykedjünk, hogy Tusgennyesig nem jutunk el ebben az évben.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 12. számának Publicisztika rovatában 2023. március 24-én.