Azokban a történelem előtti időkben, amikor az állam mindent tudó és mindenható vezetője úgy döntött, hogy a külfölddel szemben fennálló államadósság visszafizetése a legfontosabb dolog, s egyáltalán nem walesi-bárd kinézetű népi dalnokok rögtön meg is énekelték azt, hogy átszámítva az a rengeteg dollár-milliárd milyen súllyal terhel engem. Mert ilyenkor fontos az egyén. Egy-főre számítanak, dalolnak mindent, ami minket terhel, s én jobb híján elképzeltem magamat, amint fejemen (1 fő) egy zöldséges kosárral roskadozva cipelem a nikkel és rézpiculák rám eső részét, – nos, abban az időben a filmművészeti főiskolán nem volt nyersanyag, s így a gyakorlati oktatáson egyik tanárunknak zseniális ötlete támadt.
Természetesen mindez Bukarestben történt, a Mindenható uralkodásának Arany Éraként emlegetett korszakában, ugyebár ez kitetszik abból is, hogy ma már nem lenne szüksége a 35 milliméteres filmre tanárunknak, azt mondaná, hogy használjuk videó-módban telefonunkat.
A zseniális ötlet nem más volt, mint az, hogy a filmrendező, aki nem tájfényképész, még csak nem is portréfotós, s az általa rendezett fikciós filmben színészekkel dolgozik (szerepeket alakító emberi lényekkel), akiket a celluloid végtermék a vetítővásznon többszörösre nagyít, nemcsak mitesszereiket, de mindent, még az incifinci rezdüléseiket is, így illik tisztában lennie a dezsőnek, rend-dezsőnek, a testbeszéd fontosságával.
Ha jól összeszámolom négy szemeszterre rúgó gyakorlati óráinkat, talán heteket töltöttünk a vetítőben, s híradófilmek Egyenlítő hosszúságú szalagjait néztük némán. Mert az volt az okítás lényege, hogy fogalmunk sem volt róla, ki lehet az a kaukázusi, maláj, hottentotta fajhoz tartozó, aki éppen beszél, hadonászik vagy feszeng, s nekünk, a filmipar dipl. reg. várományosainak ki kellett találnunk, hogy politizál, hazudik, ránk akar sózni valamilyen terméket, áldást oszt vagy talán éppen átkozódik.
Testbeszéd-elemzés volt ennek az egyetemi gyakorlatsorozatnak a neve.
Természetesen nem közismert személyiségeket néztünk. Finn polgármester éppen úgy lehetett, mint olyan afrikai államfő, aki nem is olyan régen, egyetemi személyi lapja kitöltésekor egy kelet-európai fővárosban, a szülők foglalkozásához azt írta: apja, király, anyja háztartásbeli.
Szóval csak ültünk, s bámultunk, mint a moziban.
Az első félévben olyan volt ez a gyakorlat, mintha kabarét néztünk volna. Melléfogások és rosszul értelmezett gesztusok után röhögő kórussá alakult az osztály, de a második félévre már megközelítettük a telitalálatot, s az évfolyam statisztikáját az a ma Hollywoodban élő, videó-grafikát és kisebb reklám-rajzfilmeket készítő kollégánk javította szinte száz százalékosra, aki átutaztában meglátogatott a napokban. Eszembe jutott, felkínáltam neki a hajdani játék lehetőségét.
Egy You Tube felvételt mutattam neki. Amott, ahajt, odaát Kaliforniában nem igen ismerik a magyar politikusok orczáját, így hát indulhatott a vetítés.
– Találd ki, hogy mit reklámoz a pofa? – kérdeztem tőle, miközben önkéntelenül és teljesen fölöslegesen levettem a hangot. Kár volt, hiszen úgysem tud magyarul.
Barátom feszülten figyelt, s azt, amiről egyetemista korunkban híres volt, azt a szokását most sem felejtette el. A számára idegen ember arcvonásait, gesztusait, egy-egy jellemző testmozdulatát úgy vetette papírra, hogy nem is nézte a lapot. Kitűnő krokizónak számított hajdanában is, s a vetítés után elém tette a fekete filctollal telerajzolt lapot.
A kiválasztott felvétel-részleten nem látszott, hogy az egy interjúból van, s azzal, hogy a kérdésem reklámra vonatkozott, szándékosan tévútra akartam vezetni, hátha most az egyszer nem lesz totális a győzelme.
– Hát, kérlek, ez a valaki valamiféle helyi celeb. Birkózó tréner, talán boksz-menedzser, futballedző, bár legszívesebben azt mondanám, hogy egy sportfogadási iroda bukmékere. Rendkívül nagyképű, szeretne felszabadultnak látszani, nincsenek erkölcsi gátlásai, de mindezek ellenére rendkívül feszült. A helyzet, amiben van, kényelmetlen számára, úgy tesz, mintha éppen nagyon őszinte és felszabadult lenne, de az arc, azok a fintorok, kényszeredett és cinikus vigyorok, s az, ahogy testével felém tesz feszülten egy negyed fordulatot, mind-mind azt árulja el, hogy folyékonyan hazudik, s én nem szeretnék magamnak egy ilyen ellenséget, mert mindenre képes lehet.
– Biztos vagy benne, hogy boksz-menedzser? – kérdeztem.
– Nem azt mondtam, hogy az, de valószínű, hogy főállásban valami küzdősporttal foglalkozik. Figyeld csak azt az ajakbiggyesztést, most biztos, hogy valami ellenségről beszél, akit mélységesen lenéz – mondta a barátom, s aztán, hogy érzékletesebbé tegye szóbeli elemzését, a rajzon kezdett mutogatni. – Ha egy rajz-reklámfilmben a majom arcával azt akarom elmondatni, hogy a sok szétdobált dobozba csomagolt idegen terméknél jobb az, amit éppen a kezében tart, akkor a nyolcad-fordulatos fejmozgáshoz hozzáadok egy néhány milliméterrel orr felé induló félszájas ferde mosolyt, amihez laza, szinte legyintő kézmozdulat társul, amivel jelzem, hogy lebecsüli a többit, pontosan úgy, mint ez a pofa a filmen.
Nem árultam el rögtön, hogy kit látott, s bár nem szeretem a háttértévézést, szándékosan bekapcsoltam a királyi kettes csatornát, s hagytam, hogy ő is belebámuljon a magyar parlamenti közvetítésbe.
Nagyokat röhögtünk, mert a nagybajuszú elnöklőről azt mondta, hogy éppen úgy viselkedik, mintha egy westernfilm szereplője lenne. – Igazából egy mexikói drog-banda főnöke, akik éppen elfoglaltak egy bankot, s most a szerencsétlen nevadai farmerekkel, mielőtt betennék a vásár után a pénzüket, el akarja hitetni, hogy ő az igazi bankvezér. A kompánia tagjai közben úgy tesznek, mintha csekkeket töltenének ki, hogy ezzel is emeljék a megtévesztettek biztonságérzetét. Az arcán látszik, hogy született gonosz, aki nem szokott kérdezni, csak parancsolni szeret…
Sokáig játszottuk ezt a régi játékunkat. Ilyen-olyan politikai csatornákat néztünk, (szám szerint éppen mind a kettőt, mint egy szűkített csárdást, mert kettő helyett egyet-jobbra, aztán egyet-balra léptünk), s én hónapok óta először éreztem jól magam.
Ha nem figyelek arra, hogy mit mond a hivatalosság, ha csak mozdulataikat, mimikájukat figyelem, egészen visszafiatalodok. Olyannyira, hogy már ifjúságom legszebb éveinek tönkretevőjén, Ceauşecun is tudnék röhögni. Talán.
Talán, ha nem az én bőrömre ment volna az a hajdani játék is. De nem röhögök. Kínosan arra kell gondolnom tengerentúli barátom távozása után, amit valaha oly gyakran ismételtünk: „ha Kína a mosoly országa, akkor hazám: tiszta röhej”.
Nem is röhögök, újra hallgatom a You Tubról rögzített szöveget:
„….nem tudhatod, különösen ebben a nyavalyás modern világban, hogy melyik sarokból, mikor, honnan, ki ugrik elő, milyen kütyűvel a kezében, mikor fényképez le, mikor provokál, mikor kerülsz kiszolgáltatott helyzetbe. Ezért állandóan van egy bizonyos szintű készenlét. Ami nem normális dolog, normális ember így nem tud élni, bele lehet bolondulni. Tehát kell hozzá egy elég komoly képesség, hogy az ember megőrizze a normális észjárását meg a személyiségét, de egy bizonyos szintű alapkészenlét állandóan van.”
Utólag sajnálom, hogy nem árultam el barátomnak, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr a filmrészletben éppen a szerepjátékról beszél. Még azt sem tehetem meg, hogy szinkronizált változatban utána küldöm, hiszen a gesztusok, a mimika, a testbeszéd mellett van még egy fontos mozzanata a képernyőn, vetítővásznon való megjelenésnek. Az pedig a beszéd. Tónusát, komolykodó vagy éppen kétségbeejtő hangsúlyait amúgy sem lenne szerencsés fordítgatni.
Ám, azóta sem értek valamit. Testbeszéd-szemináriumok, kollokviumok és záróvizsgák jeles osztályzatai ellenére sem tudom: miért gondolta barátom, hogy az általa ismeretlen beszélőnek, egy ország miniszterelnökének, köze van valamilyen küzdősporthoz, hogy boksz-menedzser, vagy futball-edző?
