Vári Attila: Szász János üresen maradt pohara

Valamikor a hatvanas évek közepén találkoztam vele először Majtényi Erik bukaresti lakásán. Első novelláim akkortájt jelentek meg, s már kiadás előtt állt kisregényem, amely a nemzedékek közti feszültségről szólt.
Azért részletezem az első találkozásunk idején velem történteket, mert a dolgok természetes rendje szerint, valamilyen ostoba generációs gőg miatt mélységesen lenéztem azt a nemzedéket, amely a negyvenes évek végen, az ötvenes években teljes lélekkel – mi akkor azt mondtuk, hogy „nyelves csókkal” – dicsőítette az állampartot, Sztálint és a kollektivizált mezőgazdaságot, a sztahanovistákat és a béketábort…
Akkor még nem értettem, mert nem is érthettem, hogy egy rendszerváltás után kitermelődnek a hívők, az újban feltétlenül és erejükön felül is tenni vágyok, s azok a reménykedők, akik hinni szeretnék, hogy a holnap szebb lesz, mint az a tegnap, amelyből éppen kiléptünk.
Szász János végigélte a világháború mellett a zsidóüldözés korszakát, s csak mai eszemmel értem, hogy ő és sorstársai hitték: most már csak jobb és szebb, de mindenképpen boldogabb jövő vár rájuk.
Gimnáziumi tankönyvünkben, valamilyen szocreál művel szerepelt, s emiatt nem előítéletem volt, hanem igazi ítéletem vele és mindazokkal szemben, akik bedőltek a zsdánov-sztálini szellemi monopolizmusnak.
Mi Szabad Európát hallgattunk, s pesti egyetemista barátaink jóvoltából hozzájutottunk a világirodalom újdonságaihoz. Már tudtuk azt, hogy lehet Juhász Ferenc, Nagy László vagy az akkor meg fiatal Csoóri Sándor módján is verselni, véleményt mondani a világról.
Ne feledjük, a hatvanas évek közepe felé valami változott Magyarországon – ekkortájt járta az a mondás, hogy Magyarország a szocialista láger legvidámabb barakkja.
Én tehát első találkozásunkkor gyanakodva figyeltem; ha jól emlékszem, akkor éppen ő volt a román írószövetség titkára, s nekünk, akiknek még csak kapu-döngetésnyi lehetőségünk sem volt, mindenképpen a hatalom emberének számított.
– Mindjárt jönnek Szászék – mondta Majtényi Erik, akinek hasonló sorsot mért ki a teremtő, mint Szász Jánosnak, de akit első pillanattól megszerettem fanyar humora, embersége, feltétel nélküli segítőkészsége miatt, s csak azért nem mehettem el Erikéktől, kikerülendő a találkozást, mert nem volt hová mennem. Itt vetettek nekem ágyat – abban a szobában, ahol talán a nagy öregeket leszámítva, minden erdélyi magyar író megfordult előttem és utánam.
Nem voltam konfliktuskerülő, hajlamos voltam a kötekedős vitatkozásra, s azért lett volna mehetnékem, mert tudtam, belemarnék majd Szász Jánosba, de nem tehetem, mert ő Majtényi legjobb barátja, s ha sértegetem, akkor megbántom Eriket is.
De csoda történt.
Kedves, szakállas férfi lepett a szobába, s a bemutatkozás után kezembe nyomott egy könyvet.
– A Zabhegyező, gondolom, még nem olvastad. Erik mondta, hogy itt vagy, s úgy éreztem, ez neked való ajándék.
Aztán szinte minden találkozásunkkor kaptam tőle valamit. Heinrich Böllt, Huizingát, Günter Grasst, de nem a kézzel fogható ajándékokban lakik a lényeg. A lényeges a szemnek láthatatlan, mondja a Kis Herceg s az, amit tőle kaptam sokkal több volt, mint amit néhány sorban leírhatok.
Több világnyelven beszélt és olvasott, s (német anyanyelvű költő felesége társasága révén – Anemone Latzina Jancsi miatt tanult meg Bukarestben magyarul) hozzájutott a német nyelvterületen megjelenő újdonságokhoz, s mert hihetetlenül tájékozott volt, tőle tanultam meg, hogy az optimista, valójában egy rosszul informált pesszimista.
Ő, ugyanis a hetvenes évek végén mondta ki azt az ítéletet, amely utólag valóra is vált: nincs emberarcú szocializmus, csak szociálisan érzékeny társadalmak vannak.
Barátaival, Molnár Gusztávval, Horváth Andorral, a nyolcvanas évek legelején a lengyel Szolidaritás lapját olvasták, szótárazva, s olyan dolgokról beszélgettek, hogy az akkoriban a Ceausescu diktatúra éveiben, amikor egy politikai vicc miatt éveket sóztak az emberre, még a hallgatóra is, fölérhetett volna egy-egy életfogytig tartó ítélettel.
– A kommunizmust nem lehet megreformálni – mondta egy alkalommal a bukaresti Írók Háza kertvendéglőjében. – Találkozunk mi még a barikádokon…
Most mar úgy marad meg örökre az emlékezetemben, hogy rekedtes hangján ismételgeti: a legnagyobb áldás a kételkedés tudománya.
És még egy lényeges dolog: a hetvenes évektől kezdve olyan publicisztikai írásokkal jelentkezett A Hétben, amelyek a világ bármely lapjában, ahol megtanultak a sorok között olvasni az emberek (Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig) – igazi élményt jelenthettek volna.
Úgy írt, hogy jegyzeteit, könyveit olvasva, szinte hallottam a hangját is, mintha ő olvasta volna fel kimondottan csak nekem.
Ő volt az utolsó mohikán a bukaresti magyar írótársaságból. Volt idő, amikor olyan jelentős írók éltek es dolgoztak Bukarestben, mint Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Hervay Gizella, Huszár Sándor, Majtényi, Méliusz, Páskándi Géza, Szemlér Ferenc, Szilágyi Domokos, s még oly sokan mások, hogy szinte fel sem lehet sorolni a neveket…
János egyedül maradt. Anemone halála után vakon, emlékiratait diktálva élte utolsó éveit, Ő, aki nem tudott társaság nélkül élni. Ő, aki szerette a jó italokat, vaksága és betegsége foglyaként, immáron társak nélkül utazott át a túlvilágra, ahol most éppen felhőjátékot rendez.
A sors fintora, hogy az az író, aki szemléletességével, gondolatait megerősítő képi látásmódjával lopta vissza magát az erdélyi olvasók szívébe, élete végén már nem volt mit, s kiket lásson…
Negyvenévnyi barátság után az ember nem szívesen búcsúzik. Csak napokkal temetése után értesültem a haláláról, így hát bennem néhány napig meg elő volt János.
És most is az a Szász János él bennem, aki megtanított arra, hogy mindannyian a damaszkuszi úton járunk, s hogy sauli életünkben mindnyájunknak megadathat az, hogy ha már Szent Pál nem is lesz belőlünk, de valamiféle Pál még mindig lehetünk.
Azt mondják, hogy a halhatatlanság fő feltétele a halál. Nem tudom, Jánosnak milyen lesz az utókora.
Én csak azt tudom, hogy milyen volt az életének az a szakasza, amikor barátok voltunk.
– És, ha véletlenül, odaát, a kezedbe kerülne ez az írás, ne sértsen, ha most azt mondom: teljes életet éltél. Tévedésekkel és mámorokkal, kijózanodással és olyan nyíltan, ami csak azoknak adatik meg, akikben a tudás bölcsességgé válik.