A kínai látogatás után mintha teljesen új időszámítás vette volna kezdetét. Ismét elbűvölte nemzeti frázisokkal teli beszédével a terembe begyűjtött, csupa királyfiból és válogatott cigánylegényekből álló hallgatóságát; percekig zúgott az, amit a sajtó félkövéren szedve, zárójelben szokott a szöveg közlésekor megjegyezni: „szűnni nem akaró taps”. Hallgattam a beszédet, s egy darabig nem is a tartalmára, hanem a stílusára figyeltem. A tartalom nála már szinte mindegy. Valaha azt mondták, hogy akinek az isten hivatalt ad, annak eszet is ad hozzá. Hivatala van, tehát esze is, s engem nem is a mondatok tartalma kötött le, hanem az a tény, hogy időközben ezt a ZSENIT, megtanították beszélni.
Nem hadart, nem raccsolt, bár olyankor, amikor nem tudta dühkitörését kellőképpen palástolni, visszaesett a beszédtechnikai gyakorlatokkal elsajátított modor előtti állapotába, s úgy tűnt, hogy csak félmunkát végzett vele a világhírű logopédus. Közelebb hajoltam a képernyőhöz, látni lehetett, hogy keze időnként ökölbe szorul, s egész testével ritmikusan követi a beszéd felszólító, olykor fenyegető nyomatékkal elmondott s általa talán hangsúlyosabbnak vélt gondolat-morzsáit.
Úgy ünnepeltette közel százszázalékos győzelmét, mintha lett volna választási lehetőség, s nem ő lett volna az egyetlen jelölt.
– Mindig van egy új fogalom a beszédeiben – mondta Sz. Pista barátom, aki nőgyógyász létére, talán szakmai ártalom ez nála, még a sóhajokból is diagnózist tud felállítani. Nála nézzük a beszédet, Kézdivásárhelyen, ezernyi könyv és ezernyi félelem közepette.
Energiaválságról beszél, aztán szinte átmenet nélkül az ország eladósodásáról, s Pista hírtelen a képernyő felé bök, mintha csak erre várt volna a beszéd kezdete óta, elhangzik az, ami szerinte a lényeg. Valami olyasmit mond a törpe-zseni, szinte teljesen magából kifordultan a nemzetmentő géniusz, hogy visszautasít minden olyan kísérletet, amellyel hazánkat akarják lejáratni, s minden kritika, azok a félreérthetetlen üzenetek, amelyek a szomszédoktól, nemzetközi szervezetektől származnak, kimerítik a „belügyeinkbe való beavatkozás” fogalmát.
– Visszautasítjuk a belügyeinkbe való beavatkozás minden kísérletét, azt, hogy ki akarjanak oktatni minket arról, hogy országunk és nemzetünk felvirágoztatásáért mit tegyünk, és mit ne tegyünk.
Talán megfeledkezik arról, hogy egy nemzetek feletti gazdasági közösség tagja, amely befolyásolja a termeléstől az exportig, az importtól a belső fogyasztásig az ország minden lélegzetvételét, s hogy nem is mellékesen a katonai szövetség, amelynek szintén részese, szűkíti külpolitikai mozgásterét is.
Már nem is a beszédet hallgattam, a helyi napilapra tévedt a tekintetem, s a vezércikk miatt arra gondoltam, hogy a teljesen központosított hírszolgálat számára vajon miért olyan fontos minden nap arról értekezni, hogy a Biztonsági Tanács nem állandó tagja legyen néhány évre az ország, hiszen ezzel van tele napok óta minden, s akkor Pista azt mondta:
– Azt mondják, nem az ENSZ a lényeg, béke Nobel-díjra pályázik.
Még csak az hiányozna nekünk. A világot kioktató, a nemzeti aduászt állandóan, s lépten-nyomon cinkelt lapjai közül előhúzó Zseni Nobel-díja lenne a magyarság koporsójába szánt utolsó szeg.
Barátaimmal nem gyűlöljük, talán féljük ezt az eszetlent, aki milliók nacionalista érzelmein olyan nagyszerűen játszik, hogy talán ő a sovinizmus Paganinije.
Másnap visszautaztam a fővárosba. Régi munkahelyemen, ahonnan káderlapom miatt rúgtak ki (volt főszerkesztőm, mellékesen életem egyik legjobb barátja, minden követ megmozgató kísérlete ellenére), a televízió szerkesztőségi szobájában éppen arról beszélnek a fiúk, hogy leépítések várhatóak. És, hogy az államadósság csökkentésére egészen sajátságos módszert eszelt ki a zseni.
– Perceken belül be is olvassák a hírstúdióból – mondják.
Hogy mit? Üzemek és hivatalok, tantestületek és sportegyesületek részvényesei lesznek munkahelyüknek, klubjuknak, s fizetésük néhány százalékát kötelező módon levonják majd az államháztartási hiány pótlására.
Mindenki mond még valami ennél is képtelenebb dolgot, hogy még mit kellene. hogy tegyen.
– Az lesz a nagy dobása, ha felásattatja a parkokat, a lakótelepek gyepét, hogy igazi nemzeti zöldséggel lássuk el magunkat – mondja az egyik kolléga.
– Ne adjatok tippeket neki – szinte suttogja Bodor Pál, a főszerkesztő, s Fischer Pista rendező barátom, aki, ha lenne ebben az országban a cinizmusnak nemzeti bajnoksága, biztosan dobogós helyen végezne, még hozzáteszi:
– Begyűjtik a félelmeinket, van egy bizottság, amelyik szelektálja őket, aztán amitől a legjobban félnek az emberek, azt törvényerőre emelik.
Bodor a szobájába kábellel bekötött monitoron babrál, ugyanúgy, mintha csatornát váltana, látja az összes stúdióban folyó munkát. A Híradóéban a kinyalt hajú kisokos éppen azt mondja el, hogy a tegnapi beszédnek milyen pozitív visszhangja volt, s hogy nemcsak a nemzet, de a világ is értékelte, sőt nagyra értékelte Nicolae Ceauşescu, a Kárpátok Géniuszának gondolatait.
Kis hatásszünet után, felolvassa azt a közleményt, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága, élén szeretett vezérünk, Nicolae Ceauşescu elvtárssal úgy határozott, hogy az államadósság csökkentésének érdekében, a jobb beleszólás miatt, lehetőséget ad tehetséges és szorgalmas nemzetünknek, hogy az emberek valódi részvényesei lehessenek munkahelyüknek.
A közlemény alatt bejátszás, állva tapsol a Nagy Nemzetgyűlés, a kamera közelképben mutatja a teljes papi díszben tapsoló legfőbb ortodox egyházi méltóságot.
– Gondolom, a pópák minden tizedik harangkondulást ajánlják fel – mondja az egyik fiú, aztán saját merészségétől megrettenve kezd magyarázkodásba, hiszen itt minden szavunkat lehallgatják.
– Kína majd küld nekünk a Nagy Falból annyit, hogy körülbástyázhassuk magunkat – mondja hazafelé menet Fischer, aki a szinte már fasizálódó Romániában, minket vigasztalva kitalálta, hogy nem is a magyarok helyzete a legszörnyűbb. – Azt képzeld el, tata, milyen lehet romániai magyar anyanyelvű néger zsidónak lenni…
Hogy miről jutott mindez eszembe? Nem is tudom, olyan rég volt és olyan szörnyű vége lett, hogy nem is szívesen gondoltam arra a korszakra sokáig.
