Bosnyák téri piac. Zöldséget vennék, egészen pontosan padlizsánt. Előttem idős hölgy kotorászik a pénztárcájában, aztán megkéri az eladót, hogy vegyen le egy paprikát a mérlegről, majd még egyet. Marad kettő. Az arcán látni, hogy szégyenkezik, talán még szokatlan számára ez az orbáni inflációs szegénység. Én ismerem, ő biztosan nem emlékezhet rám. Tisztes, középosztálybéli, módosnak nevezhető családanya volt. Egy kis vegyiáru- és festékboltjuk volt a lakásunkhoz közeli mellékutcában. Akkorácska, mint egy hajdani trafik. Bővítésbe kezdtek, megvásárolva a szomszédos üzletet, a csődbe ment ruhaboltot. Aztán mindenük ráment a svájcifrank-alapú hitelre. Bocsánatkérőn mondja az eladónak, hogy két paprika is elég egy kicsi lecsóhoz, amúgy is, már csak ketten vannak a férjével. – Ez is pénz, csak sok legyen belőle – hallom a zöldséges hangját. A maréknyi fémpénz látványa miatt, amivel fizet, amolyan agytornász lóugrásban visszarázódom az éjszakai matekhoz. Ahhoz a számítgatásomhoz, hogy 2021-ben valakiknek nagyon érdekük volt a forint árfolyamának gyengítése, hiszen a 420-as eddigi csúcs s az átlagos 370-es között, egymilliárd brüsszeli euró esetén ötvenmilliárd forintnyi különbözetet lehetett belapátolni a Fidesz-bárók feneketlen zsebeibe. Nemzeti érdek lehetett, hogy legyenek a magyar pénzhez értő spekulánsok is.
Elbambulva szinte nem is hallom az eladó kérdését, hogy mi is kellene nekem. Bámulom a kirakatba való, szinte fröccsöntött műanyag dísznek tűnő, illat nélküli áruját, hirtelen nem jut eszembe, hogy mit akartam venni. Legyintek egyet, és továbbállok.
Olyan világban éltem valaha, ahol a napi piacokon csak őstermelők árulhatták a zöldséget, gyümölcsöt, s mintha alig változott volna valami, többnyire ma is ők, esetleg ráérő utódaik, de mindenképpen családtagjaik rendezik a marosvásárhelyi betonasztalokon kertjeik változatos terményeit.
És itt a változatosság a lényeges. Nem az ízetlen fürtös paradicsom, nem az aranyáron mért falásnyi koktél-, s nem a zamatmentesített t. v. paprika uralkodik. Mintha konyhakerti kiállítást tartanának, négy-ötféle retek, számtalan, de legalább tízféle paradicsom, s vele számbeli versenyre kelő paprikafajta. A korai gyümölcsöktől kései fajtársaikig a cseresznyék, meggyek, körték és almák kavalkádja kínálja önmagát szezonjaik szerint. Nem viszonteladók, nem kofák, nem injekciós fecskendővel húsos paprikákba vizet pumpáló zöldségesek (valójában piaci árufeltöltők) kínálják portékáikat. Nem is azok a zöldséghez sem értő alkalmazottak uralják a vásárteret, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy az a fehérrépa, amit az egyszerűség kedvéért gyökérként emlegetnek, az petrezselyem-e, esetleg paszternák. Baj ez? A NER-lovagok sem tudták megkülönböztetni a lélegeztetőt a horkolásgátlótól, hiszen a levegővételes kóstolás nem volt része a vásárnak. A szijjártók különben csak ugyanolyan nepperek, mint akik éppen csak átpörgetik a pénzeket, nem számolják, ahhoz túl rövid az élet.
Kofák országa lettünk, bár már nincsenek dunai kofahajók, amelyek friss áruval látták el valaha a vásárcsarnokokat, azért aztán a NER-lovagok ismerik és gyakorolják, gyakoroltatják velünk Pompeius mondásának lényegét: navigare necesse est, vivere non est necesse. Hajózni szükséges, élni nem szükséges, mondhatná Mészáros Lőrinc, ami leegyszerűsítve, magyarázat nélkül, a plebsz, azaz a magyaremberek számára annyit jelenthet: én hajózok, ti pedig dögöljetek éhen.
Majd megszokjuk ezt is, mint a gépi szedésre alkalmassá korcsosított, egyszerre szedhető, kit-érdekel-ízű gyümölcsöket, zöldségeket.
Lassanként megbékélt Magyarország azzal, hogy karalábészerű íze van a körtének, de ezzel szemben a karalábé olyan, mint a nyers krumpli, a vermilionszínű eper sem attól lett karmazsinvörös, mert beérett, s ezt, önmaga igazolására, semleges spenótlapiszagával is jelzi. Megszokjuk az ízek, zamatok hiányát. Mint ahogy a többség hozzászokik az Orbán-félék illiberálisnak nevezett demokráciájához, ami egyáltalán nem a démoszról, a népről szól, hiszen ezek, azaz Ők, ugyanolyan, sőt!, ugyanazok a Platón által timokratáknak nevezett és tökéletesen bemutatott műveletlen harácsolók már több mint két és fél ezer esztendő óta. És semmit sem változtak.
Ez jut eszembe a Bosnyákon, egy átlagos budapesti piacon, s innen már csak egyetlen lépés, hogy Magyarország szándékos szellemi lebutítására gondoljak. Arra, hogy rendőrtábornok kezére adta az oktatást, egészségügyet, lényegében a születés és halál közti időt felölelő, részben tanulással eltöltendő életünket az, aki mindenkibe belemart, aki segítette. Nevezzük nevén a szörnyeteget: bizony Orbán Viktorról beszélek, róla, aki diákkori pajtását, a Fidesz-vagyonokat megalapozó Simicska Lajost éppen úgy sutba vágta, versenyképtelenné tette, mint ahogy a neki oxfordi tanulást biztosító Sorost akarta kiirtani az ország közéletéből, és ahogy megalázva, szemétdombra akarja dobni az ateista kori másik-Orbánra emlékeztető, őt eskető, két gyermekét megkeresztelő valamikori szadeszes parlamenti képviselő Iványi Gábor lelkészt.
Bizony mondom, politikus kofák, nemzettel kufárkodók, lélekspekulánsok országa lettünk. És a piacfelügyelőnek, akarom mondani, piacispánnak gondja van arra, hogy eredendő gyűlöletével beoltsa cserkésző szemlészeit, fullajtárjait, neppereit, mint amilyen példának okáért Palkovics akadémikus volt, aki belepiszkított saját fészkébe, akivel szétverette az Akadémia kutatási központjait s az egyetemek autonómiáját. Ezért a halhatatlan tettéért, levelező és rendes tagok mellett, illene dr. Palkovics Lászlót a Magyar Tudományos Akadémia tényleges fenyegető tagjaként emlegetni.
Minek ide, Kofaországba, akadémikusi tudás, amikor a seggünk táján születésünkkel megjelenő eperlevél alapján nemzeti banki megvilágosodás volt. Matolcsy György jelentette be, hogy a hasonló jelek miatt a japánok rokonaink. A bugyizott könyvek csonka-magyarországi főnökének talán csak egy böjtös napjára volt szüksége ahhoz, hogy kinyilatkoztassa, a koreaiak a rokonaink, csakhogy ők keletre mentek az őshazából, mi pedig nyugatra. Remélhetőleg ugyanilyen maradandó axiómában jelenti majd be Csák úr, hogy mi az irodalom, s hogy kik azok a troglodita szerzők, akik nem tekinthetők kiadható költőnek, írónak. Ő csak tudja, tudni fogják majd, ha kell, hiszen aki hivatalt kap, annak Isten eszet is mér hozzá.
Még alig-alig hangzott el koreai testvéresülésünk megvallása, a miniszterelnök máris bővített, hiszen keleti nyitásban vagyunk. Kirgiz testvérnépünket üdvözölhette a karmelita kolostornak is nevezett Várszínházban. Oh, de hát nemcsak ők tagjai kinevezett családunknak.
Kazahsztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán…
A turanizmus reneszánszát éljük. Abban az időben született ez a vegyes gyümölcsből készülő echte málnalekvár, mint a nácizmus előképe, és annak alapeszméibe illeszkedő Germanenorden Teuton Társaság (1911), a Thule társaság elődje, ez utóbbi pedig Himmler és az SS ködös ideológiájának misztikus alapja volt.
Hogy mi is a turanizmus? A Wikipédia szerzőjének mondatáról, ha nem tudnám, hogy csupán a gondolatkör lényegét mondja el, azt is gondolhatnánk, hogy talán az orbáni külpolitika, a nagy magyar keleti nyitás krédóját, ars poeticáját plagizálta: „A Turáni Társaságot 1910. december 3-án hozták létre. Céljai között szerepelt többek között a gazdasági kapcsolatok erősítése és kialakítása az úgynevezett »keleti« országokkal (Ázsia, illetve a Balkán országai), továbbá »vezérszerep a magyarnak a turáni népcsaládban tudományos és gazdasági téren«.”
Ugye érthető, hogy hol is akar középhatalom lenni Putyin barátjának országa, Orbánisztán? Természetesen az igazsághoz tartozik, hogy nem minden turanista volt nyilas, de minden nyilas turanista is volt. Azt pedig külön sértésnek vették a Nemzetvezető testvér hívei, hogy a finnségiek a távoli rokonaink, és nem Erdogan agglutináló népe. Mi ugyanis a senki által nem ismert nyelvű, törökséginek tartott hunok leszármazottjai vagyunk, így tartja a fáma, s nem kell nekünk az a bűzlő, halszagú rokonság, nekünk, a magyarembereknek.
Ezt a romlott szellemi árut hozzák a horthyzmust is méltó előképnek tekintő kofák a nagy-magyar ideológiai másodkézpiacra. A Türk Tanácsban ágáló, kurultájos népének vezére, a kipcsaki autonómiáról hadováló Viktor Győzőevics (fő-főispán, talán inkább eljövendő nádor vagy világi hercegprímás), aki leépülő szellemiségével talán észre se veszi, hogy valami olyasmiért lelkesedik, s olyasmit tekint követendő példának, ami Magyarország számára már kétszáz éve, Széchenyi ifjú korában sem volt elfogadható: a totális diktatúra. A Türk Tanács hadurakból álló közössége nem valami illiberális demokrácia letéteményese. Azt egyszerűen hűbéri társadalomnak nevezzük, olyan formációnak, amelynek nem polgárai vannak, hanem származásuk szerint központi bizottsági felmenőkből eredeztetett dinasztiák kora középkori sötétségben tartott jobbágyai.
Ezen morfondíroztam a Bosnyák-piacon azon a napon, amikor Győzőevics Viktor megkapta a szeparatista boszniai Szerb Köztársaság legmagasabb kitüntetését.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 4. számának Publicisztika rovatában 2024. január 26-n.