Vári Attila (Sáromberke, 1946. március 3. –) erdélyi magyar költő, próza- és esszéíró.
Novelláival a hatvanas évek közepén egyfajta csodagyerekként került be az irodalmi köztudatba. Költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatták, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó. (Wikipédia)
Gyermekkor, lebontott házak
Kukorica-gránátomból
kihulltak a rézsörétek,
hármasutat tévesztettem,
rozsdás rézerdőbe értem.
Vasbotom elkopott,
vasbocskorom elvásott –
fog az erdő
s túl a fákon
ül a nap egy aranyágon.
2.
Amikor a gyermekkor öreg házai térdreesnek,
s egy reccsenéstől, mint az emberi bordák,
égre mered egy csonka háztető,
s a bontócsákányok átütik a fekete kéménytorkot,
amikor a romhalmaz tetején felvisít
egy barokk ablakkeret,
s a fogatlan kapuszájon ömlik a por –
mire gondolsz?
Ha az öreg házak mint haldokló elefántok
vagy hűségükben megbántott ebek
világgá indulnának
a nagy iszonyatban,
s vinnék a padláson száradó ruhát,
pincéik fanyar zöldségszagát,
s aztán egy ismeretlen téren
bejárataikat egymáshoz szorítva
végképp kizárnának minket.
3.
Nézd ezt a várost, tetejét, házát,
pincéjét, ólait,
pálinkás hajnalok düheit hagyjad!
Itt élt minden ősöd csont-őrlő halálig,
salétrommá oldott kezük
kőbevésett monogramjuk
eltakarja.
A szerelem csendje
1.
(Szavak)
A nyelvi rendszer rácsai mögött
az igeidők, számok és fokok,
a gyakoriság és a mozzanat világán túl
a szavak izzanak.
Lefojtva ég az ige,
melléknév-parázson sziporkázik a névmás,
szikrázik az alany,
s egy nem várt állítmánytól
újralobban
s határozottan ég egy névelő.
De mélyebben
már csak az ösztönök égnek,
jelentő-módú Pillanat-időben
kösöntyűs hangok sziporkáznak szótlan,
dózsai hamuból összehordott porban.
2.
(Mondataim)
Félelmemben fütyölni kezdtem,
és úgy mentem át a sötét szobán.
Beszéltem volna – válasz nélkül nem ment.
Füttyöskedvű, fogta rám anyám.
Fütyölök egyre, szó-szárnyú madár,
s egy felém szálló szó már lépre csal,
s mégis újra és újra ott vagyok,
ha rossz-játékból megszólítanak.
3.
(Hallgató)
Hagyd otthon a csended,
gyere egymagad,
simogató ujjbegyeden
szavak nyíljanak.
Találtam néhány szót,
eltettem neked,
találtam még ezret,
azt is mind neked.
(Csak százat találtam,
ezret kitaláltam,
gyűlnek, s hiába gyűlnek –
esőcseppek a sárban.)
4.
(Csend)
A távolság már mérhetetlen.
Csak a közelség mérhető.
Itt nyugszik a névtelen gyermek,
méhed újuló temető.
Egyszer két lábra áll a csend,
nyüszítve mond hetet-havat,
hogy szabadságra ment a rend,
s békétlenségünk csak kamat.
De rólad senki sem beszél,
neved mint egy üvegszilánk
végigsebzi a nyelvemet,
horzsolja ezt a hallgatást.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.
