A térkép, amely sáljának ékeként a minap a főméltóságú úr, a kis-magyarországi minden vármegyék főispánjainak gazdája (valószínűsíthetően eljövendő uralkodójuk, esetleg csak kétharmados nádoruk) nyakán díszelgett, indulatokat szült külföldön, belföldön egyaránt. A közérthetőség kedvéért, ez az az ábrázolat, amelyet Nagy-Magyarország földabroszának neveznek azok, akiknek rövidre szabott lelki takarójukból kilóg a lóláb. Ez az ábránd-ábra csupán egy negyedszázadig fertőzte a közhivatalok falait, az iskolák osztálytermeit, mégis egy egész évszázadnyi időre megmérgezte a köztudatot.
Ez az, amit ma illő felragasztani országjelzésként az autónk farára, s nem is igazi miniszteriális személy, akinek irodája falát ne ez díszítené. Ez a térkép érinthetetlen tabu kellene hogy legyen, miközben egy félrevezetett ország fétise.
Nos, ezek a fétishívők valószínűleg mind analfabéták.
Az Osztrák–Magyar Monarchia kialakulásakor, a kiegyezés korában volt egy másik kiegyezés is, amit valaha, már a rendszerváltás utáni években hiába kerestem gyermekeim történelemtankönyvében, mert egyetlen szóval sem említették. Ez pedig a magyar–horvát kiegyezés lenne. Az, amitől ilyen alakú ama bizonyos térkép. Ama bizonyos, amely az első világháború előtti nyomtatványokban, atlaszokban, történelemkönyvekben a következő képaláírással jelenik meg minden esetben: A Magyar Szent Korona országai, esetleg A Magyar Királyság országai (tetszenek figyelni a megnevezésre, nem ország, hanem többes számban országai), de bármelyik megnevezést választotta is az illető kartográfus vagy a kiadó, mindenik alatt ott van a felsorolás: Magyarország, Horvát-Szlavónország, Dalmácia térképe. Ez tehát semmi esetre sem csak Magyarországot ábrázolja, mert hazánkat a Monarchia térképein szaggatott vonallal rajzolták körbe, s bizony mondom, hogy az nem is ilyen volt.
Akkor mitől lett a Horthy-éra irredentizmusának jelképe? A válasz pofonegyszerű. Károlyi Magyar Népköztársasága, az azt követő Tanácsköztársaság rövid életű, mondhatni kísérleti államformái után Horthy visszaállította a királyságot, s 1920-tól 1945-ig Magyar Királyság volt az ország megnevezése. És ha már lúd, legyen kövér alapon elhitette a nemzettel, hogy ez mind Magyarország volt percekkel Trianon előtt. Király nélküli királyság, amelyet a koronás fő helyett az önjelölt kormányzó vezetett. Horthy bizonyára jó tengerész volt, s miként a történelem bebizonyította, biztosan jobban értette a tengerész-zászlójeleket, mint az emberi lelket vagy a politikát. Egyetlen ponton tudott közel kerülni a háborútól, gazdasági kilátástalanságtól fásult emberekhez, s itt nem beszélhetünk osztálykülönbségekről, mert mindenkit sértett a nagyhatalmi múltat eltörlő trianoni béke. Horthy azzal az egyszerű és közérthető ígérettel, hogy mindent elkövet, hogy Magyarország ismét nagy legyen, tömegeket állított az igazságtalanság revíziójának érdekében maga mögé. „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Torz és hazug ez a térkép. A horvátoknak a Birodalom szétesése után eszükbe sem jutott folytatni a perszonáluniót, visszakeveredni Budapest érzéketlen nemzetiségi politikájának hatáskörébe. Torz volt az a rendszer, torz volt a térképe is. A világ számára érthetetlen is. Jól jellemzi országunk politikai súlyát egy korabeli vicc:
A nagykövetünk átadja az USA elnökének a Magyar Királyság hadüzenetét. Roosevelt zavartan forgatja a levelet, aztán rákérdez a tanácsosánál: – Ki is a királya ennek a Magyar Királyságnak? – Nincs királya, vitéz nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy a kormányzója. – Áhá, akkor számolnunk kell a flottájával is. – Nincs tengerük – jön a válasz. – És miért üzen nekünk hadat az az ország? – Mert területi követelése van szomszédjaival szemben. – És kik a szomszédok? – Jozef Tiso Szlovákiája, Ante Pavelić Horvátországa, I. Mihály király Romániája. – Értem. Akkor velük is háborúban áll?! – Ellenkezőleg, Elnök úr, velük szövetségre lépett.
Ugyanilyen viccbe illő lenne a mai Magyarország, ha nem éppen a mi jelenünket, gyermekeink jövőjét tiporná szét egy eszement megalomániás. Egy darab abból a fajtából, akikre gondolva Márai Sándor azt írta naplójába: „És ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok.”
Mert hogyan is nézne ki a mai napon egy hasonló kérdezz-felelek?
– Kikkel hadakozik folyamatosan O. V.? – Brüsszellel és az Egyesült Államokkal. – Nem tagja az EU-nak? – De igen. – És nem tagja az USA vezette NATO-nak? – De igen. – Akkor miért hadakozik velük? – Mert nem akarja elfogadni, hogy huszonhat másik ország egyetért abban, hogy valami rossz dolog történik Magyarországon. Valami olyasmi, ami ellentétes az unió szellemével, joggyakorlatával, mert ő azt szeretné, ha illiberális államok közössége lenne az EU. – Na jó. De mi baja Amerikával? – Az a helyzet, hogy mióta minden keresztények fő-fő védelmezőjének tekinti magát, nem tudja megbocsátani, hogy Amerika még mindig haragszik Putyinra, akinek elődei leverték az ötvenhatos magyar forradalmat, miközben alcsúti és keöbányai vitézkedő Orbán Viktor már megbocsátotta az oroszoknak ezt a vétküket. – És miért gyűlöli Sorost és a gyermekeit keresztelő Iványi Gábort? – Mert Soros arra emlékezteti, hogy milyen volt liberális, antiklerikális gondolkodóként az az ifjú ateista, akinek tanulmányaira bizonyos obulusokat áldozott Gyuri bácsi. A kisegyház keresztelő papját, Iványi Gábort, aki akkor szintén liberális parlamenti képviselő volt, azért, mert ha apaként megfontoltabb lett volna, akkor akár a pápa, rosszabb esetben Genf kálvinista püspöke is keresztelhette volna gyermekeit. És az micsoda különbség lenne dinasztia alapításakor.
Szóval csupa hazugság, kétszínűség és olthatatlan hatalomvágy hajtja az ominózus sál viselőjét, aki olyannyira gondolkodásra késztette nemzete egyes tagjait, hogy a labdarúgás főembere szakértői tanácsért fordult valakikhez, hogy lehet-e Nagy-Magyarország-térképes molinókkal, sálakkal tüntetni a meccseken. Remélhetőleg ezek az avatott szakértők a románok, horvátok, szerbek, szlovákok és ukránok lesznek, akik majd elmondják a véleményüket, ami már ma is borítékolható.
Jó lenne leszokni a hazugságról, történelemhamisításról. Olyan önámításokról is, amiket mindegyre hallani lehet a nagy-magyar sajtóban. A horvát testvérnemzetünk. A ruszinok Rákóczi leghűségesebb nemzete.
1918-ban, a háború végén, az olasz frontról hazatérő magyar katonavonatokat gyűlölködő tömeg és fegyveres horvát gárdisták várták a horvát határon, s amit a genfi egyezmény is megengedett, hogy a fogságba került tisztek megtarthatták maroklőfegyvereiket, azt sem engedték, elvették még a derékszíjukat is, az csak természetes, hogy az ágyúkat, géppuskákat, de még a katonai térképeket, messzelátókat is. Csak akkor adtak szabad utat nekik, ha teljesen fegyvertelenül indulnak haza. Ez szinte személyes emlékem, mert volt apósom, aki főhadnagyként szerelt le, részletesen mesélt a horvát–magyar ősi testvérkedésről. Olvassunk bele a horvát parlament, a Szábor 1848–49-es jegyzőkönyveibe, aztán a horvát–magyar kiegyezés kierőszakolásának történetébe, a horvátok akkor sem kiegyezni, hanem függetlenséget akartak.
Remélem, ha a korona kikerül a parlamenti akváriumból, s Orbán Viktor ökumenikus istentisztelet közepette a hatvanpusztai erődben saját fejére teheti, akkor a türk tanács magyar királyaként nem feledkezik meg arról, hogy immáron a három világvallás városának is királya, hiszen Tusványos nagyfejedelme a IV. Károlyt követő hosszú-hosszú szünet után lesz többek között Jeruzsálem királya is. Hiszen a magyar Szent Korona viselőjének ez is örökös címe volt. De azt a térképet felejtse el örökre. Az EU-tag Horvátország királya már nem lehet. Soha.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 11. számának Publicisztika rovatában 2023. március 17-én.
