A magyar népnév, mint főnév, olyan sokféle összetett alakban, jelzős szerkezetben, képzős formában, fogalomban fordulhatott elő a századok alatt, hogy hirtelen meg sem tudnám számolni. Kevés vagyok hozzá. Azt hiszem, hogy az már komoly nyelvészi munkát igényelhet.
Azok kedvéért, akik azt hiszik, hogy túlzásba estem, ideírok néhányat, ami éppen eszembe jutott.
Volt gyászmagyar és díszmagyar, mélymagyar és színmagyar, hígmagyar, ómagyar és jómagyar, nagymagyar és magyartalan, magyaros és még ki tudja milyen valós, esetleg ficamos forma, amit ma meg kellene magyarázni, mert már elhalványult az értelme.
Örömmel jelenthetem azon nyelvészek számára, akik érdekeltek a fentebb nevezett magyarkutatásban, s esetleg még nem találkoztak írásban, köznyelvi fordulatokban a megszülető teljesen új értelmet hordozó alakkal, hogy itt van, kopog anyanyelvünk ajtaján, beengedését kéri a félholt-magyar, teljesen új fogalmunk, nemzetpolitikánk csecsemője.
Elnézést e nyelvi képtelenségért, hogy holtat és csecsemőt keverek, miközben egyazon dologról beszélek, de hát a nyelv képlékeny, s ha a politika képtelen helyzeteket teremt, akkor azt édes anyanyelvünk hűen követi.
Nincs róla statisztikai adatom, de tapasztalatból tudom, hogy egyre több lesz a félholt-magyar. Örvendetes tény viszont, hogy ezek a félholtak – mondhatnám úgy is, hogy néhai magyarok – számunkra s csupán csak számunkra, pannon-turáni hon-magyarok számára, élőknek tekinthetőek.
Hogy lehet ez?
Igaz, ami igaz, eléggé körülményes a magyarázat, de megpróbálkozok vele, s hogy közérthetőbb legyek, nyelvtani példamondat helyett, számtankönyv-írók módszerével, szöveges feladattal fogom a rejtély nyitjára vezetni az olvasót.
Tételezzük fel tehát, hogy Pipás Mózsi bá’, születési éve 1917, életkora 95 esztendő, az Úrnak 2012 évében, annak is 01 hónapjának 05 napján elhatározza, hogy kérelmezni fogja a magyar állampolgárságot, mivel már két ízben is az volt. Egyszer 1918 12. hónapjáig, aztán 1940 09 hónapjától 1944 őszének valamely napjáig. De lakóhelyéhez legközelebb (Maroskucsma község, Székelybivalybocs falu) csak 5,5 hónappal későbbre kapna sorszámot, ezért 3székről, esetleg a 4széknek tekinthető Mezőségről utazik 760 kilométert, hogy unokájánál X megyében, az anyaországban magyarosodjon.
Itt, a választókerület parlamenti képviselőjének jóvoltából, aki a kormánypárti padsorokban fontos tényező, s szereti a magyar királyi tévé nyilvánosságát, két alkalommal is lencsevégre kerül nevezett Mózsi bá’:
1. amikor átveszik a magyarságát igazoló papírjait,
2. amikor ő veszi át a soron kívül megszerzett útlevelét.
Az esemény ünnepélyességét emelendő, mivel még nem rendelkezik az illető anyaországi hivatal közbeszerzésből származó székely-himnusz hanghordozóval, ezért az anyakönyvvezető, a polgármester, de még maga a parlamenti képviselő úr is a székelyhimnusz telefon-csengőhangot használják, hogy a másságot is tisztelve, méltóságot kölcsönözzenek az eskütételnek.
Megajándékozzák az alaptörvény illusztrált és egyik dedikátori főméltóság aláírásával hitelesített példányával (eredeti magyar szürkemarha-bőrmappában, természetesen valódi magyar rackagyapjúból készült nemzetiszínű könyvjelzővel).
Ne tessék a fentebbi számjegyeket szorozni, osztani, összeadni, esetleg gyököt vonni belőlük. A végeredmény az, hogy hősünk tíz nap alatt megjárta a 2×760 kilométert, s hazaérkezése után nyolc nappal visszaadta lelkét teremtőjének.
És ekkor kezdődik az, ami miatt bátorkodtam nemzetünk nevét szokatlan összetevőkkel bővítve, újabb fogalommal megvilágítani, ugyanis létrejön a félholt-magyar.
Nevezett öregúr ugyanis merő magyarkodásból, még ott a magyar-ugaron eldobálja román iratait, esetleg zsebesek áldozataként marad a Keleti Indóházban egy szál archaikus országjelzésű (Magyar Köztársaság az érvényben lévő Magyarország helyett) útlevéllel, s így, román okmányok hiányában, az illetékes romániai anyakönyvi hivatalban (Biroul serviciilor stare civilă), nem akarják kiadni a családnak a temetéshez szükséges halotti anyakönyvi kivonatot.
Szerencse, hogy a szükségben ismerszik meg a barát, s így Mózsi bá’ szomszédjának keresztlánya, aki a nem-megye-székhely város egyik hivatalában éppen olyan helyen dolgozik, hogy pótolni tudják a néhai, azaz a megboldogult iratait, majdnem pontot tesz az éppen beinduló kálvária végére.
– Drága Julcsa mama – mondta a holt-magyar hetvenéves lányának. – Most kiadok a nevére egy ideiglenes személyigazolványt, lakcímkártyát, mintha még élne, s azzal menjen holnap a községben a tanácshoz bejelenteni a halálesetet.
– Akkor az úgy fog kinézni, mintha ma még élne – akadékoskodott a gyászoló leányzó.
– Egy nap, ide vagy oda, mit számít? A keresztre majd olyan dátumot írnak, amit akarnak…
Ez az esemény eddig olyan, hogy nem kellett volna érte Romániába helyezni a színteret. Megtörténhetett volna éppen ebben a formában, akár a Kiskunságban, Nagykunságban, Jászságban, esetleg, mint Lúdas Matyi esete „Hajdann egy Falubann, a’ Nyírenn é, vagy az Erdő-Hátonn, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe”.
De most kezdődik az, amiért tollamra tűztem, sőt, nyelvészeti kérdést alkottam. Mert, ha eddig Hunor és Magor határon túli utódai, beleértve a jóindulatú keresztleányt is, valahogy átevickéltek haláleseten, temetésen, most következik a harmadik felvonás.
Az első, nemdebár, az állampolgárság visszaszerzése.
A második: a halotti anyakönyv, s ezzel a temetés engedélyezése.
A harmadik felvonásban viszont főszerepet kap Traianus és Decebál egyik újlatin utódja.
A dédmama korú, gyászoló leányzó nekiindul, hogy most már valakinek bejelentse, hogy a Magyar Köztársaság megnevezéssel ellátott útlevélnek meghalt a jogos tulajdonosa, s le akarja adni. És ezért közvetlenül a temetés után bevonatozik a megyeszékhelyre, s hosszas keresgélés, át- és elirányítások után, ott találja magát egy irodában, melynek ajtaján az a felirat díszeleg, hogy Evidenţa populaţiei, ami köztudottan annyit jelentene, ha értené szegény öregasszony, hogy „lakossági nyilvántartás”.
Körülményesen, ám céltudatosan előadja, hogy édesapja, néhai Pipás Mózes halála ügyében jár el, s azért jött a hivatal „lenne szíves” képviselőjéhez, mert azt hiszi, hogy az illem, de maga a törvény is azt kívánná, hogy leadja a halott útlevelét.
A forgószékén hintázgató tisztviselő nagy hozzáértéssel hallgatja végig a cirkalmasan előadott kérést, aztán jámbor mosollyal közli:
– Nu inţeleg – ami ugyebár annyit jelent, hogy „nem értem”, s buzgón telefonálgat, hogy tolmácsot szerezzen, ami nem is megy olyan könnyen a román többségű megyeszékhely városban.
De azért sikerül, hiszen „Él a magyar, áll Buda még”, s amott Erdőelvén, a Székelyföld peremén sikerül „nyelvet fogni”.
Hivatalsegéd az istenadta, de azért fordítónak jó lesz.
Hallgatja is szinte vigyázzállásban a főnök kinézetű ember románul elhangzó monológját, aztán az asszonyhoz fordulva mondja:
– Aztat mondja a főnökség, hogy rossz helyütt teccik járni, mert az akták szerint elismeri, hogy Pipás Moisil halott, de csak itten Romániában van meghalva. Aztat mondja, hogy az a Mózes Pipás, akinek a magyar útlevelét által akarta adni neki, az Magyarországon még él, s ha aztat akarja, hogy ottan is meghaljon, be legyen jelentve, s hogy ne legyen ilyen fél-halott, hogy csak Romániában halt meg, akkor tessenek elutazni a pasaport kiállításának helyére és ottan bejelenteni. Aztat is mondja, hogy ő a román hivatalosság nevében eztet tanácsolja…
Eddig tehát a példamondatnál hosszabb, szöveges feladvány az új szóösszetételről, a félholt-magyarról.
Amikor nemrég egy hasonló esetről hallottam, rögtön felrémlett bennem a népesség fogyásával szembeni, statisztikai alapokon is lehetséges népszaporulat lehetősége.
Ha Új Dél-Walesben, az Argentin pampákon, a Szikláshegység táján, esetleg a kies Szibériában, horribile dictu a Székelyföld egyik megközelíthetetlenül távoli sarkában elhalálozik bővített nemzetünk egy tagja, távol követségtől, konzulátustól, s a családjában nincs olyan vállalkozó szellemű, mint amilyen a megboldogult volt, amikor állampolgárságáért megtette a kilométerek százait, akkor előfordulhat, hogy esztendők múltán leszünk majd tizenötmilliónyian.
És íme, holtbiztos, hogy tanúi lehetünk egy fogalom megszületésének. Hamarosan élő terminus lesz anyanyelvünkben a félholt-magyar.
És, hogy megkönnyítsem nyelvészeink munkáját, meg is adnám ennek az újsütetű szónak a pontos definícióját: félholt-magyarnak nevezzük azt a fizikai s valós személyiséggel immáron nem rendelkező, lakhelyén hivatalosan halotti bizonyítvánnyal sírba helyezettet, aki úgy létező magyar ideát Hunniában, hogy már nem is létezik odaát Váláchiában.
Első megjelenés: 2012.