Mottó
Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,
Bundás indulatok: oh, be tatári műv ez!”
(Kisfaludy Károly: Tatárok Magyarországban)
Nem értettem soha, hogy miért kellett akadályozni azt a munkát, amely éppen arról szólt, adások százainak során át, amiről párt-szavalógépek hetente mondtak zengzetes rigmusokat, hogy aszongya: beszélt anyanyelvünk s a zenei anyanyelv, de a népművészet tárgyainak szótalanul is hangos anyanyelve mellett, épített örökségünkben a kövek is magyarul szólnak a múltról…
Nos, miért volt az, hogy mégis ide-oda dobálták a Pallas Athéné kezéből kicsavart lándzsával egyetemben a műsorok időpontját? Miért tehették, valahány új elnök átlépte a Tőzsde-palota kapuját, hogy azonnal fedezetét vesztett részvényként akarta bedarálni a jól bejáratott műsorokat, s nem is egynek éppen az „Unokáink sem fogják látni”, ama lándzsája szúrta leginkább a szemét?
Képzeletben fölülök Ráday Mihály barátom-urammal a „Kárpát vicinális” nevezetű, Történelem Állomásról indított kofa-vonatra. Nem hálókocsis Orient Expressz ez, de jármű, amely Dévénytől Vereckéig úgy zötykölődi végig az utat, mint egy cikk-cakkot fércelő, lábbal noszogatott varrógép, s így láthatom a Dunántúl kastélyromjait, hegytetőkről kő-lavinaként alágördülő büszke várfalak kőfolyás-maradványait. Udvarházakat, amelyek, térdre rogyva, mintha megsüvegelnének, tetőtlenül bámulnak utánunk, s kémény-torkukból kuvik-huhogást utánozva tutulja a szél, hogy mi lennénk ama bizonyos utókor, aki miatt öl-vastagra rakta hajdan a pallér a falat.
Nincs ezen az elképzelt vasútvonalon határ, őrbódé, Sáros vármegyéből egyenesen a Szerémség törököt idéző kazamatáinak alagútján át kattog-pöfög a gőzös, hogy erdélyi suvadásos dombok lábainál kapaszkodjon fráter-györgyös reneszánsz koronázó párkányáig a Havasoknak, amelyek nyelve-tépett garatjában éppen némulni készülő rovásírásos mesterjegyek akarnak bemutatkozni Ráday Mihálynak.
Igen, Ráday Mihály egy ilyen rémálom-vicinálisra szóló jegyet kapott ajándékba a sorstól, romtól romig tartó utazásra jogosítót. Rajta fenyegetőn az áll, hogy érvényes egyetlen utazásra, Születés-fűtőház és Halál-megálló között. Ezen a vonaton, holtvágányok és rendező-pályaudvarok „ne-tovább ember” hamis-útvéget értésére adó felkunkorított sínvégeinek üzenetét semmibe véve, végállomást kiabáló kalauzok, palacsintasütőjükkel hadonászó, amolyan politikai szélkakas forgalmisták indulást-tiltó jelzése ellenére, ott utazott vele, a nemzeti rom-látvány borzasztóságán háborogva, hűséges kísérője, a ki-ne mondd személyazonosságú, lánykori nevén egyébként: Magyar Történelem.
Ennek az utazásnak nem mérföldkövei voltak.
Dátumok üzentek gót-gyámkövekbe vésve, s a kapukon sem házszámok, hanem monogramok, események időpontjai jelezték, hogy mikor és kik is lakhatták valaha, ezeket a ma már csak a semmit visszhangzó kifosztott termeket.
Sokáig töprengtem, hogy miért kellett mindegyre tilosra állítani a jelzőt, fékező sarút rakni a Mihályt szállító vonat kerekei alá, követelni, hogy térköz betartással közlekedjen, miközben senki sem járt előtte, s most, hogy lekéstem az álom-vöröspostakocsit, már tudom, mert hallom a feleletet.
A hazudozó történelem ellenében, amelyben tatár és török, német és szovjet dúlt szét mindent, ezekből a fájdalmas Ráday-képekből harminc-negyven esztendő tunyasága köszönt vissza. A rossz lelkiismeret. Mi tagadás, volt itt dúlás elég, de aki azt hiszi, hogy mindig „mások” voltak a rontók, annak azt tanácsolom, hogy keressen egy néhány évig lakatlanul álló tanyát, sorsára hagyott bérházat, ipari műemlék státusra ítélt üzemcsarnokot, aztán félév, esetleg esztendő múltán nézzen körül. És, ha már látta, hogy mivé lett az a tegnapokban épen hagyott érték, akkor keserűen, mintha sirató lenne, énekelheti, hogy „kiment a ház az ablakon…”
Születésem táján, abban a községben, amelyet soha sem tartottam szülőfalumnak (kényszerből laktak ott néhány évig a szüleim), éppen vittek a kastélyból mindent, amit csak lehetett. Ősnyomtatványok vastag bőrkötéséből vágtak tömítést a gőzmalom csöveibe. A park, távoli földrészekről telepített ősfáin énekeltek a fűrészek, lett belőlük jobb esetben szarufa egy kastélyból-bontott téglaházon, s amikor a szekerek vasalt kerekei marasztalósra dagasztották a hajdani sétányon a sarat, szobrokat törtek, s Erdély kancellárjának könyvtárából, kötetek ezreivel kövezték járhatóvá, hogy vinni lehessen a rengetegből, ami még maradt.
Zacskó lisztért, bagóra való garasokért árulták az állomáson a híres Afrika-vadász-utazó, Teleki Sámuel gyűjteményét. Elefántjainak agyarát, oroszlánbőrt, és kitömött antilopot, kafferbivaly-fejet és ijesztgetésre használt trófeákat. Aztán, már kamasz-eszmélésem korában, amikor kíváncsiságból visszamentem megnézni, hol rakott le a gólya, egy udvarban, kátránypapír tető alatt, hanyatt fektetve biedermeier tabernákulumot láthattam, ajtaja letépve, benne tojásain üldögélő kotló, s a roncs mellett, az íves fiókokban naposcsibék és hogy szét ne fussanak, a maradék intarziákba vert szegekkel fölerősített háló.
És mennyi pusztítást, pusztulást láthatott Mihály kezében az igazmondó kamera!
Hát szerethető lett volna Ráday, bármilyen is volt a hatalom zászlajának színe? Szegény Mihály, nem tudta, hogy ebben a történelmi analfabéta világban, egy romos barokk-kastélynál arról kellett volna hogy mélázzon, hogy lám-lám, a tatár… Egy felrobbantott ipari műemlék Zsolnay-kerámia törmelékkupaca fölött, hogy „ez történt Mohács után”… A lelakott, iskolává, téeszirodává államosított pusztulásról, tán azt kellett volna hogy mondja, hogy „ a megszálló szovjet csapatok bűne”.
Nem mondott semmi ilyesmit, nem hazudott soha, csak mutatta, kegyetlen tényszerűségében a pusztulást.
Eszembe jut róla egy történet, én is úgy hallottam, de megjegyeztem örökre, hogy állítólag egyik falu papja, akinél abban az esztendőben senki sem gyónt, karácsonykor, az éjféli misén, kibeszélte a hívekről hallott pletykákat. Paráznák és csalók, tolvajok és részegesek hallhatták Isten házában, hogy kicsodák is valójában, s a papot, aki kollektív bűnbánatra szólította a népet, még ott, a templomában agyonverték.
A gyóntatószékben elsuttogott bűn – intha nem is lenne. De hangosan kimondani?!
És Ráday Mihálynak volt hangosan kivetíthető mondandója elég.
Egy régi fényképet nézegetek. A Bánffyak lepusztult kastélya előtt állunk, abban a faluban, ahol valaha Erdély híres oskolája működött. Olyan iskola, amely miatt szerzetesek és íródeákok, papok és katonák büszkén kanyarították nevük mellé, hogy „gerendius”, azaz, hogy Aranyosgerenden tanulták a kalligráfiát. A tizenharmadik században épült templom is látszik, s a havas tájon az, hogy farkasordító hidegben álltunk meg, forgatásra sietve, s nem a múlt melege hevítette, duzzasztotta keblünket, a melegség nem attól öntött el minket, hogy íme, ez a mi históriánk gyönyörű tanúsága, hanem az a tudat, hogy percek múlva ott állhatunk, Istennek szentélynyi házában, Bolyai Farkas kályhája mellett. A kályha mellett, amelyet a drámaíró, hegedűművész matematikus azért tervezett, hogy a hőtani ismereteket szemléltetve, bebizonyítsa, hogy rosszul rakott kemencéink tüze, bíz, füstbe megy…
Botladoztunk székelyföldi temetők hantjai között, negyvennyolcas sírokat keresve, s másztunk négykézláb mócvidéki hegyen, mert a tetőn, Mihály bizonytalan hírforrása szerint, egy magyar vonatkozású emlékmű romja áll.
De forgatott a marosvásárhelyi várban színi-akadémistákkal versműsort az októberi gyásznapra, s többször járta végig Bem és Petőfi útjait, mint a leghűségesebb zarándok.
Nemcsak a romok, nemcsak a pusztulás volt szerződtetett alanya filmjeinek. Mindent megörökített kamerájával, aminek köze volt történelmünkhöz, de úgy látszik mindez nem volt elég ahhoz, hogy mint Pallasz Athéné kezéből, a műsorai film-mottójává tett lándzsát, az ő kezéből is ki ne csavarják a filmfelvevőt.
Egyszer majd Fráter Martinuzzi György, amonnan Alvincről, levélben köszöni meg, amit reneszánsz kastélya megmentéséért tett Mihály úr, s a levélhez csatlakoznak majd falvak, városok, akiket rádöbbentett, hogy értékek mennek veszendőbe, ha nem lépnek azonnal.
Egy időben, amikor toronyba mászás, patak kövén való csúszkálás, alagút hosszúságú ablakmélyedésekből való négykézláb kikúszás után a jó munka örömét, a forgatás befejeztét jelezni akarta, leporolta tenyerét, s azt mondta: „most jöhet az almás pite”.
A Nyárád-mentén, Backamadarason, a templomkertben két hatalmas fa áll. Az egyik Kossuth-fája, a másikat Széchényi emlékére ültették, s ezek természetesen bekerültek abba a sokezres gyűjteménybe, amellyel Ráday emléket akart hagyni a múltról az utókornak.
A legjobb rálátás a fákra Náznán Jenő agrármérnök udvaráról volt, s amikor Mihály egy utolsó nagytotállal befejezte a forgatást, indiánüvöltéshez hasonlóan harsant föl a nap és a munka végét jelző mondat: „és most jöhet az almás pite.”
A ház asszonya, szinte fejvesztetten rohant a konyhába, s hozta ki a gőzölgő tepsit.
– Tessék vigyázni, még forró – mondta, s tette Mihályunk elé az almás pitét.
Mit is kívánhatnék a születésnapodra Mihály? Hát csak annyit, hogy pontosan ilyen gyorsan, varázsütésre teljesedjen másban, máskor és máshol is a kimondott óhajod.
Vári Attila Ráday Mihálynak ajánlott esszéje megjelent a Népszava 2012. június 9-i számában.