2012 tavaszán egy erdélyi kis faluban jártam, ahol a közösség tagjai úgy faggattak, hogy érezni lehetett félelmeiket. A szlovákiai eseményekre utalva arra voltak kíváncsiak, hogy vajon nem lesz nekik is bajuk, abból, ha felveszik a magyar állampolgárságot. Nem tudtam válaszolni, bevallom, nem vagyok tisztában azzal, hogy a magyar kormánynak milyen eszközei vannak arra, hogy a Szlovákiában ugyanezért a lépésért állampolgárságuktól megfosztott magyarok ügyében eljárjon. Én csak azt látom (rendszeres nézője vagyok az internet jóvoltából néhány román televíziós hírcsatornának), hogy milyen mértékben erősödik a szélsőjobb Romániában is. Hogy a sovén hangok mennyivel erősebbek, mint az ezredforduló utáni években – 2002 és 2007 között Bukarestben éltem, – akkor, az Unióba való bejutás miatt, ugyanezeknek a csatornáknak a műsorvezetői szóhoz sem engedték volna jutni az ordas-eszméket ilyen nyíltan hangoztatókat.
Bevallom, nem szeretem a nemzetmentő politikusokat, soha nem lett jó vége annak, ha kenyér helyett nemzeti pántlikás maszlagot, történelmi nagyságra hivatkozó cirkuszt kínáltak a népnek, s már csak azért sem szeretem őket, mert hiányoztak arról az elemi iskolai számtanóráról, ahol a többjegyű számokkal kellett volna hogy megtanulják az összeadást. Miből gondolom?
Tessék összeadni a Duna-medencei magyarság lélekszámát! Nekem jól felkerekítve sem jön ki még tizenhárom millió sem, de nem zavarja azokat, akik folyton tizenöt millióról beszélnek.
Jótékonyan tízmilliónak számolom az országhatáron belüli magyarság lélekszámát, úgy teszek, mintha nem látnám, nem venném észre lakóhelyemen, egy nógrádi községben, az elmúlt húsz esztendő nemzetiségi arányváltását. És mintha huszonéves gyermekeim iskolatársainak elvándorlását sem venném észre. Azokét a fiatalokét, akiknek java része nem is akar visszajönni az országba.
Nemzetféltő politikusaink bizonyára jól tudják, hogy mit s miért csinálnak. Talán az épülő ócsai, devizahitelbe belebukottak lakóparkja majd bővülni fog a nemzetféltésben hontalanná tettek számára építendő lakhelyekkel is.
Nemzetféltés…
Egy kis erdélyi színmagyar faluban jártam, három temploma van, s ma már száz lakosa sincs. Teleki Pálra gondoltam, az ő nemzetféltésére, az észszerű telepítésről felvetett gondolataira, s híres vörös térképére, amelyen a monarchia összeomlása előtti utolsó évtizednek, ahogy emlegetni szoktuk „a nagy béke korának” állapot-tükrében látható a magyarság kezdődő szórványosodása.
Teleki Pálra gondoltam, a határon túli magyarokkal való törődésre, s e gondolatsor egyenes következményeként a bukovinai székelyek hazatelepítésére, s eszembe jutott a fotókópia, amelyet közel harminc esztendeje vettem egy antikváriumban. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága előtti búcsúlevelének másolata volt És az, hogy ott, abban a pusztuló faluban eszembe jutott, talán nem volt véletlen.
Gondolhattam volna Teleki kapcsán azokra a legendákra is, amelyek a néhai miniszterelnök tragikus sorsa miatt kísértenek mind a mai napig. Az egyik ilyen visszatérő hiedelem, hogy a németek gyilkolták meg vagy gyilkoltatták meg. Hallottam azt is, hogy Churchill azt akarta, hogy a világháborút lezáró béketárgyalásokon legyen egy üres szék, ezzel jelezve, hogy nem felejtette el a világ Teleki kétségbeesett, a magyarság háborúba sodródása miatti tettét. És van egy harmadik legenda is, amely szerint, a Kerepesi sírkert felé vonuló temetési menetet jugoszláv felségjelzésű bombázók virágkoszorúkkal szórták meg, s a szalagokon az állt, hogy „A jugoszláv néptől.”
Erre gondolhattam volna, de nekem, ott, valami más jutott eszembe.
Bizony, több mint hetven esztendeje már, hogy Magyarország és a korabeli Jugoszláv királyság örökbéke-szerződést kötött. És már annak is több mint hetven esztendeje, hogy 1941. április harmadikának hajnalán, a nemzet becsületét féltő miniszterelnök öngyilkos lett.
Hazaérve, azon töprengtem, hogy mi történhetett volna másként, mi lett volna ha…
Az örökös magyar „mi történhetett volna ha….”
A vörös térképet nézegettem, s az első és második bécsi döntés térképlapjait. Vajon hány magyar falu készül Teleki halála óta a mennybemenetelre? Vajon hány falu neve tűnik el véglegesen a XXI. században a magyar ugarról? És nemcsak a beolvadásra gondoltam, nemcsak arra, hogy helyünkben (magyarok, románok, szlovákok, szerbek helyében) színtiszta roma falvak alakulnak ki a Duna-medencében, s ha már ezt az egyáltalán nem szívderítő folyamatot mérlegeltem, az egykére is gondoltam, arra a nemzetet pusztító ragályra, amelyet minden korban illett az előző kormányokra, rendszerekre kenni!
Régi gondunk. Olyan régi, hogy Dr. Antal Gábor püspök – már 1898-ban – képletesen szólva megkondítja a vészharangot a somogyi egykézésről írva, s még alig telik el egy emberöltő, s az ormánsági lelkész, Kiss Géza 1937-ben számolgat is: „Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? Végpusztulás.”
A mai Kalotaszegről, az erdélyi Mezőségről már ne is beszéljünk…
Abban az erdélyi faluban, kételyeikre megnyugtató szavaimat várták, s nekem Teleki Pálra kellett gondolnom.
Hogy miért? Egyszerű a válasz. Mert abban a pusztuló kis községben, ahol megkérdezték, hogy ha olyan román kormány lesz jövőre, amelyik megfosztja őket állampolgárságuktól: lesz hová menjenek? Befogadja őket az ország? Nem is gondolhattam másra, hiszen Teleki szerette volna (csak!) a történelmi határokon túli magyarságot itthon tudni. De neki az sem sikerült.
Nos, ott eszembe jutott, hogy az Aranyos Beszterce vidékéről írva Orbán Balázs már az 1860-as években felveti a moldovai magyarság lakosságcserével történő hazatelepítésének gondolatatát. Nemzetrészek visszakebelezését, azt, ami aztán Teleki Pál sürgetésére, de nem az ő akarata szerint, a bukovinai székelyekkel, szerencsétlen módon meg is történik. Voltak korai telepítések Bukovinából még a monarchia idején (Székelykeve, Hertelendyfalva, Sándoregyháza a Bánságban, s Déva mellett Csernakersztúr, hogy csak a jelentősebbeket említsem), de aztán a Molotov-Ribbentrop-paktum után elkezdődik Európában egy nagyobb vándoroltatás. Balti németek milliós tömege, s egy hozzánk közelebbi vidékről, azt is mondhatnám, hogy szomszédos államból, Besszarábiából százezer német hazatelepítése folyik, amelyben még egy magyar dunai gőzös, az Erzsébet királyné is részt vesz.
Úgy tűnik, hogy a második világháborúba lépésünk előtti napokban jött el az ideje, hogy több mint tízezer nemzettársunkról gondoskodjon Teleki Pál miniszterelnök kormánya, hogy hazatelepítse őket.
És hová? Kézenfekvő lenne ugye, hogy a bihari, szatmári Trianon után telepített román falvak lakosságcseréje teremthetne megfelelő területet, de vannak lázálmok a Hortobágyról is (alpesi vidékről a puszta?!), s el is kezdődik a bukovinai falvak felszámolása, ám közbejön a tragédia.
Az a bizonyos áprilisi hajnal. Teleki öngyilkossága. És néhány nappal a tragédia előtt, történik valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni a magyarság sorsáról, s benne a bukovinai székelyek iszonyatos tragédiájáról beszélve.
Az 1940-es évnek, a Második Bécsi Döntés mellett, talán utolsó meghatározó és fontos külpolitikai eseménye az 1940. december 12-én megkötött magyar-jugoszláv szerződés aláírása volt („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”). Az örökös barátsági szerződés ratifikációs okmányainak kicserélésére Aleksander Cincár-Marković jugoszláv külügyminiszter budapesti tartózkodása alatt, 1941. március elején került sor.
És szabad átvonulást kap Magyarországon keresztül a Jugoszláviát lerohanó német hadsereg, de ezt a Miniszterelnök már nem éri meg. Tiltakozásképpen Magyarország szószegéséért öngyilkos lesz.
Átvonulnak a németek és rögtön a nyomukban megindulnak az ország-gyarapító magyar csapatok is, visszafoglalni a Délvidéket.
És Teleki halála után a visszafoglalt Bácskába telepítik a bukovinai székelyeket. Kitelepített, elűzött szerbek lakóházait, földjeit kapják, hogy aztán alig három év után, a honfoglalást rettegve átélő tízezres népcsoportot Tito partizánjai tizedeljék, s űzött vadként itt találják magukat a háború végén, menekültként, Magyarországon, újra csak egy másik idegen ajkú népcsoport, a földönfutóvá tett svábok házaiban.
Igen, eszembe jutott az az üresen hagyott szék. Ma, amikor kötelező számon kérni a múltat, arra gondolok, hogy valahol kell lennie egy virtuális tárgyalóteremben néhány széknek, amibe azokat kellene ültetni, akik merő „nemzetféltésből” kétszeresen földönfutóvá tették, a bukovinai székelyeket.
Hogy miért tartom iszonyatosan tragikusnak sorsukat? Mert lágerekben, fogolytáborokban, a gulágon, az a remény éltethetett embereket, hogy egyszer majd hazatérnek. De Bukovinából áttelepítve, a Bácskából menekülve, a Dunántúl a svábok házaiban, számukra hol lehetett akkor a reménybeli haza?
Nemzetféltés?
Nem szeretnék határon túli magyar lenni, ha a jövőben a miénkhez hasonló nemzetféltéssel megáldott kormányok regnálnak majd szomszédjainknál, s akkor sem, ha egy elkövetkező választáson azok győznek majd Magyarországon (bármelyik politikai irányzatról, jobb- vagy baloldalról is legyen szó), akik javára a mérleg serpenyőjét olyan határontúli szavazók billentették át, akik nem érezhetik saját bőrükön az általuk hatalomra segített magyar kormány döntésének súlyát. Profán módon azt is mondhatnám, hogy azok, akiknek életszínvonalát nem befolyásolja majd választott kormányuk adó- és bérpolitikája.
Én féltem a nemzetemet, de nem csak úgy általában.
Marosvásárhely fekete márciusától a jugoszláv utódállamok háborúinak iszonyatos barbárságáig annyi minden történt „nemzetféltésből” a közelmúltban, hogy értéktelen lett az az önámítás számomra, hogy népek és országok levonhatják a történelemből a tanulságokat.
Nincs történelmi tanulság, ezt néhai kolozsvári atyai barátom mondogatta nekem, a kastélyából, egyetemi oktatói székéből kiebrudalt Schuller Rudolf (dr. phil. dr. psich.), aki a nemzetféltés kapcsán mindig Teleki Pálra hivatkozott, s aki Oswald Spengler művét a Nyugat alkonya lényegét magyarázva azt mondta, hogy Spengler az államközpontú fennhatóság formáját fontosnak tartja, de elutasítja azt, hogy ezt a főhatalmat egyetlen mozgalom vagy párt sajátítsa ki. Arra is ő tanított, Spenglert magyarázva nekem a hatvanas évek tinédzser írójának, hogy az egyes kultúrkörök progressziójuk során hasonló szituációkon mennek keresztül, s az egyes fejlődési szakaszok hasonló sajátosságokat mutatnak – ez lehetővé teszi, hogy analógiák segítségével hasonlítsák őket össze egymással. Én ezért érzek analógiát a Hitler által elcsábított németség és Orbán Viktor idegengyűlöletre építkező nemzettudat-alakítása között, bár eszembe jut olykor a néhai román géniusz naponta ismételt szólama: „Neamestecul in treburile noastre interne.” [„A belügyeinkbe való be nem avatkozás.” – a szerk. megj.]
Teleki Pálra gondoltam, arra a miniszterelnökre, aki tudósként, emberként is példamutató lehet mindazoknak, akik a politikában a „foggal-körömmel” győzelmek ellenében a becsület útját akarják járni.
Aki pedig a Spenglert idéző sugalmazásom miatt analógiát keres Teleki kora és mindennapjaink között, az vessen egy pillantást mondjuk a Kosovska Mitrovica-i hídra, s gondolatban képzeljen el az Országházban, a korona közelében egy üres széket is.
Budapest, 2013
Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.
A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.
Nem tartottalak vissza.
Bűnös vagyok.
Teleki Pál