„S én jelen diktandómmal kihirdetem:
Senki ellen nem vezet álság,
Tudja meg ünnepélyesen
Az egész francia királyság”
– írja Villon a Nagy Testamentum hagyakozó részének elején. Nos, én nem hagyakozni akarok – egyrészt, mert korai volna, másrészt, mert nem nagyon volna mit –, inkább a nyilvánosság elé tárnék néhány, az előadóművészettel kapcsolatos gondolatot, problémát, amelyeket kávé mellett, baráti beszélgetés közben már úgyis elmondtam – többször is.
De… hogy egy nyelvet beszélhessek minden olyan barátommal, akivel e cikk olvasása közben óhatatlanul beszélgetni fogok, úgy gondolom: a legcélravezetőbb, ha megpróbálom leírni: hogyan is készül egy előadóest, mondjuk az én műhelyemben; hogy mi is az a stúdiómunka.
A stúdió szerintem egyfajta műhely, művészi edzőtábor, kísérleti laboratórium, ahol a hagyományos játékstílus kereteit feszegetik, új kifejezőeszközöket keresnek és próbálnak ki, olyanokat, amelyek lépést tarthatnak a modern ember szellemi igényeivel. A vers, a pantomim, a zene, a novella, a dráma, a tánc, a folklór alkotja a nyersanyagot. De olyan művek is műsorra kerülhetnek itt, amelyek nem színpadra születtek; vagy arra születtek, de sosem kapnának színpadot. És éppen ebben rejlik az ügy izgalmas mivolta. Minden produkció egyedi. A művész világlátása, ízlése, temperamentuma, tehetsége, alázata a mű iránt – melynek már ő maga is részese – kerekíti egyedivé.
Elkötelezett, humanista alapállású, de csak hallgatólagos polgárjogot nyert hajtása ez egyelőre színházkultúránknak.
Önmagában az a tény, hogy zsebnagyságú mind a nézőtér, mind a játéktér, hogy nincsen látványos kosztumáció, nem ragyog sem a strassz, sem a brillantines paróka, hogy szegény a színpadkép és nagyjából minden lemeztelenített – ez az első pillanatban, ha nem is csalódást, de meglepetést vált ki az „újonc” nézőből. (Egyszer egy vasárnap délután a Maszek ballada című önálló műsorom után hallottam egy nénitől, aki azt mondta egy ismerősének a ruhatárban: „Szegény fiú, nagyon ügyes, de hol voltak a többiek?”) Van viszont valami, ami talán jobban érvényre jut a fentebb említett sajátosságokból fakadóan, mint a nagy színpadokon – és ez a gondolat.
A gondolat, amely magával ragad, felkavar, nevettet, állásfoglalásra késztet, felüdít, emberi méltóságérzetet ad. És ott van az előadó (előadók) művészete, boszorkánykonyhája közelről (élőben és nem a képernyőn). Szinte az ölünkben ül, látjuk a szemében megjelenő fényt, a kifejezések végtelen skáláját: örömöt, fájdalmat, gyűlöletet, lázadást, szeretetet, a sápadását, a könnyeit – s minden este más és más, mert élő ember vallomásáról, hús-vér művészetéről van szó, aki igen kevés mankóra támaszkodik.
Tehát hogyan is készül egy előadóest? Előrebocsátom, hogy receptem nincs, de a folyamat körülbelül a következő.
Álmodozom. Mit is kellene, hogyan is kellene. Nyilván ébren. De „álmomban” is azokból a reminiszcenciákból csipegetek, amelyek eddigi megvalósított terveim „forgácsai”. Gyötrődöm, mit válasszak, merjem-e, elég erős vagyok-e hozzá? Döntök. Mégiscsak ezt csinálom. A döntés után félni kezdek az anyagtól. A dokumentációs anyag feltérképezése közben újabb és újabb fordulatokat vesz az egész leendő műsor. Táskaszámra hordom a könyveket az ismerősöktől és vissza. Nő a jegyzethalmaz. Még az autóbuszban vagy evés közben is lejegyzek egy-egy váratlanul felszínre kerülő ötletet, hangsúlyt vagy díszletelemet. Keresem a magányt, hogy megválogassam, rendszerezzem a felgyülemlett anyagot. Próbálom végiggondolni a műsor körvonalazódó vázát, de ez nehezen megy. Memorizálásról még szó sincs.
De jön ám a mindennapi „ellencselekmény”: a színházi munka és a magánélet apróságai. A szerepek, a napi próbák, a matiné meg az esti előadás, turnék, kiszállások falvakra, ahonnan éjjel érkezik vissza a színész. Egy-két gyűlés vagy műsorváltozás csak fűszerezi a szétdaraboltság állapotát. A nap továbbra is huszonnégy órából áll, de elveszek az éjszakákból, a cukrászdai lazító trécselésekből, társaságba nemigen járok, még a közvetlen mellettem élőket is elhanyagolom, befele figyelek, a szövegeket ízlelem, és tanulni kezdek.
Senkire nem számíthatok, vagy csak nagyon kevés emberre. Ki tudná velem újra beszaladni azokat a gondolati kacskaringókat, labirintusokat, amiken én már végigbukdácsoltam, és eljutottam valahová. Ha valakivel megbeszélek egy részletet, gyanakodva fogadok minden észrevételt, és elkedvetlenít, ha olyat mond, amire én nem gondoltam, de természetesen megpróbálom hasznosítani. A kollégáimmal ilyenkor nem tudok kimerítően udvarias, kedélyes lenni, s máris kész az átmeneti elhidegülés. Szerencsére ők ritkán haragusznak meg következetesen…
Tehát alakul bennem a műsor; színpadképet tervezek, amely feltétlenül funkcionális, könnyen szállítható, olcsó – és mégis kifejező. Talán ez a legfelső foka a szegény színháznak, de minden színpadi elemből fegyvert lehet és kell kovácsolni.
Ezeket az igazán szerény színpadi elemeket nem könnyű a színház műhelyeiben el is készíttetni. Mert lényegében mindenki „szívességet tesz”: az asztalos, a kárpitos, a lakatos, a termelési felelős stb., hiszen az én műsorom az ő munkatervükben nem szerepel. Tehát: megtervezem a ruhát, és többnyire meg is csináltatom a saját pénzemen, elkészítem az esetleges maszkot, bejegyzem a világítási effektusokat a példányba, zenét válogatok, ha szükséges, megtanulom gitáron eljátszani vagy magnószalagra másoltatom, műsorfüzetet, plakátot tervezek, megbeszélem a dramaturgiával, fényképeztetek és kisakkozom a zsúfolt színházi programban a „vizionálás” dátumát.
A vizionálás, helyesebben kritikai főpróba alatt úgy érzi magát az előadó, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnák. Ha mondjuk, humorosabb részt ad elő, senki sem nevet, mert a szakma nyilván a műsor mondandóját figyeli, és régi színházi törvény, hogy vígjátékot közönség nélkül nem lehet játszani. Ha feszes drámai szöveg hangzik el, azt is néma csend fogadja a kifürkészhetetlen homályú nézőtéren, persze ennek a csendnek egészen más a hangulata, mikor közönséggel tele nézőtérről áramlik vissza a pódiumra. A szakadék feletti egyensúlyozás állapota ez. Semmi esetre sem fiatalítókúra.
Bemutató! Hogy mi egy színdarab premierje, azt minden színházhoz közel álló tudja. Hogy mi egy egyéni műsor, előadóest, szavalóműsor, versmondó-est, irodalmi összeállítás premierje – azt csak az előadó tudja.
Felhangzik az első taps, az első erkölcsi fizetség, de a bemutató tapsait és egyáltalán sikerét, nem kell olyan komolyan venni, mert sok a barát, az ismerős, a rokon és az ügy iránt rokonszenvező.
Majd megjelennek a sajtóban az értékelések, a második erkölcsi fizetség. A legtöbbször avatott kritikusok tollából. De néha olyan kritikák is megjelennek, amelyekből biztosan lehet következtetni írója „ártatlanságára”.
Egyetlen példa: Nézz vissza nevetve című előadóestemet szavalóműsornak nevezte valaki, holott alig volt benne vers, inkább novella, karcolat, drámarészlet (bábuval), sőt, pantomim, kuplé gitárral stb. Ha az ember bizonytalan a dolgában, olvassa el a plakátot vagy a műsorfüzetet, én is így szoktam. Arról nem is beszélve, hogy Nézz vissza haraggal-t is leírták már címként felületes megfigyelők; nyilván az általam parafrazált Osborne-dráma címe kísértette meg őket.
Úgy gondolom, több ráfigyelést érdemel ma már ez az utóbbi években örvendetesen előre törő műfaj: az előadóművészet. De a műfajon belül is van azért némi tagozódás. Lényegesen más egy maratoni versmondást végigcsinálni például kedvenc verseimből, és megint más egy adott szcenárium szerint, adott témakört szem előtt tartva, bizonyos koreográfiái elemekkel, esetleg kellékezéssel, vagy zenével „megnehezített”, különböző irodalmi műfajokból egybeszerkesztett műsort előadni.
Nálunk ennek a műfajnak ma már országos fóruma van. Baconban, ahol évente megrendezik az előadóművészek országos fesztiválját (Gala Recitalurilor Dramatice), például 1973-ban negyvenkét előadóművész mérte össze erejét az ország minden tájáról. Sajnos az Előre négysoros kishírén és a televízió magyar nyelvű adásának interjúján kívül egyetlen napilapunk vagy folyóiratunk sem figyelt fel rá (még egy kivétel: a nagyváradi Fáklya), pedig magyar nyelven versenyző művészeket is díjaztak.
Szerencsésnek tartom a bacăui részvételt (amelyről a színházakhoz küldött körlevélből értesültem!), már csak azért is, mert nagyon sok román kollégával találkozhattam, akik a rendes színházi munka mellett szenvedélyesen foglalkoznak egyéni műsorok előadásával. Lehetőség nyílt a – nyugodtan mondhatom – sűrített és konkrét tapasztalatcserére, végignéztük egymás műsorait, elmondhattuk problémáinkat, nehézségeinket, eredményeinket.
A körkép változatos volt. Ahány ház – színház –, annyi szokás. Voltak olyan kollégák, akik az igazgató, főkönyvelő, rendező, négy műszaki társaságában, két kocsival „vonultak be” a seregszemlére. Mások nagy nehézségek órán, csak a verseny napján érkeztek meg egy kis bőrönddel, tárcájukban a menettérti-jeggyel, sőt a szálloda- és vonatköltséget is előlegezték, mégis – szerencsére – ők voltak kevesebben.
Barátságot kötöttem a kiváló Emil Bottával, Tamara Buciuceanuval és Tudor Gheorghéval, akivel az 1969-es Színházi Fesztiválon nem volt alkalmam közelebbről megismerkedni, bár a versenyen fej fej mellett futottunk. Azóta, úgy tudom, többször bejárta az országot, s még Amerikába is elvitte a hazai dallamot és verset.
Apropó, országjárás. Járom az országot a műsoraimmal, viszem a hazai román és magyar irodalom és az egyetemes irodalom legjavát „a nép közé”, hiszen számára íródott. Igen romantikusan és tényleg szépen hangzik ez. Van benne valami garabonciás nekifeledkezés is. Ha még mindig nem fárasztotta ki az olvasót ez az egyoldalú baráti beszélgetés, leírnék egészen röviden egy ilyen országjáró ténykedést, mondjuk Nagyvárad és Bukarest között.
Előrebocsátom: nekifeledkezni egyáltalán nem lehet. Mert: mikor tudok összehozni két olyan egymás után következő napot, amikor hiányozhatom az intézménytől (az egyik nyilván a szabadnapom)? Ha mégis találok, akkor gyorsan lelevelezem vagy telefonálok. Kérdés, hogy a „hívóknak” megfelel-e az időpont; ha igen, akkor gyorsan plakátot, műsorfüzetet veszek ki a raktárból (ez hivatalos iratok többszöri aláiratásával jár), aztán ezeket postaképesen becsomagolom és feladom. Megkérem a műszakot, csomagolja össze a díszletelemeket poggyászképesen, autót kapok, és az állomásra vitetem. Vasúti jegyet veszek oda-vissza, amit majd utólag számolnak el a napidíjjal együtt.
Költség, fáradozás van elég, de még nehezebb volna, ha nem találkoznék számtalan olyan színházi vagy kultúrházi dolgozóval, akik a legnagyobb odaadással és szeretettel segítenek, bármilyen probléma adódik. Köszönet nekik ezúton is. Igazságtalan lennék, ha nem említeném a feledhetetlen székelyföldi turnémat, amelyet a sepsiszentgyörgyi színház segítségével „futottam be”, tényleg garabonciás nekifeledkezéssel, Dukász Anna jóvoltából.
De maradjunk még Bukarestnél.
Nem tudom, régen hogy csinálták, de emlékszem, amikor a Petőfi-házat nyitottuk, jó néhány évvel ezelőtt, Balogh Péter szobrászművész állított ki, akkor a Maszek balladá-val léptem fel, délelőtt és délután egyaránt zsúfolt ház előtt. Egy-két évvel később Benczédi Sándor kiállításával egyidőben Nézz vissza nevetve című műsorommal léptem fel mérsékelt ház előtt. Az idén egy fiatal váradi képzőművésszel, Zemlényi Tiborral kerültem össze a Petőfi-ház matinéján (az Én, François Villon című műsoromat adtam elő), még gyengébb ház előtt.
Vajon hová lett a bukaresti magyar közönség – próbáltam találgatni magamban az okot, de csak a Villon-sor jutott eszembe: „No, de hol a tavalyi hó?”… Persze, szervező nincs. Tudom, hogy a kielégítő beharangozás egy ilyen nagyvárosban nagyon nehéz és költséges. De van mégis lehetőség. Kértem például az Előre szerkesztőségét, közöljön egy fényképet öt beharangozó sorral az előadás előtt. Azt válaszolták, hogy csak előadás után közlik, mert ez a szokás. Pedig tudom, hogy a szombati szám mellékletében keretben mindig lejön a Petőfi-ház másnap délelőtti műsora is. S a valóság az, hogy évek telnek el, míg egyszer feljut az ember a fővárosba, hogy előadja hat-hét hónapig készített műsorát, és talán nem is vagyunk olyan sokan, hogy felborítanánk a szokásokat…
Alig szóltam eddig a legfontosabbról: a mi nagyváradi színházunk műhelyéről: a Stúdió ’99-ről. Nyugodtan mondhatom: a legtermékenyebb, talán az egész országban. 1968 óta a huszonkettedik produkciót ereszti útjára román és magyar nyelven. Most éppen az Éneksürgető (Bihari költők) című verses összeállítás kap helyet színpadán. Kicsit rendhagyó est. Bihari kortárs költők verseit mondjuk el a Stúdió pódiumán, amelynek színpadképét éppen ezekről a román és magyar költőkről készült fotó-portré kiállítás alkotja.
Lehetetlenség felsorolni a Stúdió minden előadóestjét. Inkább azt említeném meg, hogy a váradi stúdiósok négy országos díjat mondhatnak a magukénak.
Sokat hallottam vitatni, hogy kell-e a vers ma. Igénylik-e a verset, és ha igen, akkor milyen formában. Olvasva, előadva, lemezen vagy képernyőn? Kovács János az Előre 1973. ápr. 13-i számában ezt írja: „Nagyváradon ismét népszerű a pódiumművészet. A nagyváradi színház stúdiója elismerten az ország legkövetkezetesebb irodalmi színpada. Ebben az évadban szinte egyidőben három rangos műsora arat nagy közönségsikert: Kiss Ildikó a holnaposoknok szentelt Hajnalkurjantása, Hajdú Géza és Wellmann György Mécs fénye Arany és Petőfi barátságáról, Varga Vilmos Én, François Villon című összeállítása, igen, Várad ismét bizonyított… Lehetséges, hogy sokakban él az a tudat, hogy a legcélszerűbb négyszemközt maradni a művel, vagyis csöndes elvonultságban olvasni… az előadó amolyan fölösleges harmadik. Ez az előítélet azonban kétségtelenül múlóban van.”
A verssel az emberek kisgyermek korukban ismerkednek meg rendszerint, és akkor szeretik is. A legtöbb gyermek hamarabb tud verset dünnyögni, énekelni, mint beszélni. Később jön az iskola, ahol már kötelező tudni egy-két kiadós verset, mégpedig szóról szóra, hibátlanul. De ennél sokkal elidegenítőbb módszer: a kultúrházak táncestéit megelőző műsor, melynek során, amíg a leeresztett függöny mögött átrendezik a színpadot, valaki bejelenti: „most pedig egy szavalat következik, előadja…” és már tódulnak is kifelé a lányok és legények „gyere, igyunk egy sört, amíg ez lemegy” jelszóval. Akik viszont a teremben ülnek, azok a következőt észlelik: kilökdösnek valakit a függöny előtti félhomályba, aki, ha van némi lélekjelenléte, megvárja, míg csend lesz a nézőtéren – persze, a színpadon is általában ledől valami – aztán hősiesen elmondja a verset, és csak onnan lehet tudni, hogy vége van, hogy a jobb érzésűek összeverik a tenyerüket.
Az ilyesmi sokkal inkább leszoktatja az embert a versről.
Kétségtelen, hogy az olvasott vers, attól függően, hogy ki olvassa, fantáziát mozgathat meg, színt, hangulatot, gondolatot ébreszthet olvasójában, míg az előadott, az elmondott vers egy, az előadó által elképzelt felfogást érvényesít és közvetít a hallgató felé. Nyilvánvaló tehát, hogy a tolmácsoló felkészültségén igen sok múlik.
Ennek összetevői pedig: a jó beszédtechnika, a hangvétel és hangszín, a költői mondandó izzásban tartásának képessége, a ritmusérzék és – az egyéniség varázsa. Ha avatott előadója akad a versnek, én feltétlenül emellett szavazok. Attól még el is lehet olvasni utólag a verset, s az előadót is meg lehet bírálni…
A vers ősi formája az elmondott vers. A balladák apáról fiúra öröklődtek, még mielőtt papírra rögzíthették volna. De kell-e vajon a vers ma? Egy tapasztalati példával válaszolok:
Amikor 1968-ban bemutattam Váradon a Maszek balladát, másnap Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza, Marin Sorescu, Ana Blandiana, Bajor Andor kötetei eltűntek a könyvüzletek polcairól.
Az iskolák magnószalagjain, a televízió képernyőjén, a rádióban, a könyvtárakban, irodalmi körökön és nem utolsósorban a stúdiók pódiumain mindennapi eleven életét éli a vers, ez kétségtelen tény. De vitatkozni továbbra is lehet
Valaki megkérdezheti, miért írtam le mindezt és főleg miért ilyen szőrszálhasogató aprólékossággal. Erre azt válaszolom: mindenekelőtt azért, mert így van a valóságban, sőt néha még „ígyebbül”. Hiányzik már egy alaposabb felmérése ennek a szép hagyományokból újjászülető műfajnak: az előadóművészetnek. Mert e műfaj hallgatólagos polgárjogát tényleges polgárjoggá kellene lassan változtatni, előléptetni – művészeti intézményeink vezetőségeinek gyakorlatában is.
Sok mindenről írtam, mégis a mindennapi munka közben sokkal több a gond, de az öröm is. Higgyék el hát, hogy senki ellen nem vezetett álság, s hogy jelen diktandómmal csak azt akartam elérni: fűzzön a Vershez mindannyiunkat a barátság.
Megjelent A Hét V. évfolyama 8. számában, 1974. február 22-én.