Kereken egy hónappal ezelőtt e hasábokon bánatos félelmemnek adtam hangot, jelesül hogy a labdarúgó-világbajnokság manapság már nem azt jelenti, mint jelentette 20, 36 vagy 52 éve.
Egészen a döntő kezdetéig egyet is értettem e megállapításommal. Taszító volt a FIFA-elnök Gianni Infantino minden egyes megnyilatkozása, az emberi jogokat semmibe vevő katari szervezők méltatása, hogy egy olyan országban rendezték a viadalt, ahol a házigazda együttes számára bérszurkolókat kellett fizetni; a nézőt fogta el a szekunder szégyen, amikor üresen tátongó lelátókat pásztázott a kamera, de épp akkor mondta be a hangosbemondó: telt ház van; nem lehetett egy jó pofa sört meginni a helyszínen, ami – lássuk be – a szurkolói kultúra elengedhetetlen része; szokatlan volt a téli időpont, meg hogy a válogatottak úgy érkeztek a helyszínre, hogy nem volt idejük közös készülésre. És mindez csupán a sportszakmai érvek sora, ezen kívül felhoztam előzetesen azt is, hogy a futball már aligha képes betölteni azt a szerepét, amit korábban, hogy az emberiség nagy ünnepe legyen, elvégre minden sarkon veszély fenyeget minket, globális felmelegedés, gazdasági válság, háború, hogyan lehetne ilyenkor önfeledt az ember?!
Tévedtem. Egy apróságról ugyanis, utólag be kell lássam, megfeledkeztem. Hogy európai felnőtt férfiként a 8 milliárd ember legszerencsésebb szűk elitjéhez tartozom. Hogy e problémák globális mértékben nézve természetesen roppant súlyosak, de mit jelentenek ott, ahol nincs víz, nincs étel? Ahol a világnak e tájain sokszor a futball az egyedüli örömforrás.
A harmadik vb-elsőségét vasárnap elhódító Argentína történelme tragédiákkal terhelt, a 100 évvel ezelőtt még Franciaországgal vetekedően dúsgazdag ország a második világháborút követő időszakban a harmadik világ szintjére süllyedt, az ezredforduló környékén pedig bekövetkezett a totális gazdasági összeomlás, államcsőd államcsődöt követett. Hogy is gondolhattam volna, hogy Mario Kempes és Diego Maradona országában, ahol a futball a kevés örömforrások egyike, nem okoz majd extázist a labdarúgó-válogatott sikere?
Na, igen, ehhez persze el kellett hódítani a trófeát. A Földön sok helyütt szorítottak Lionel Messi miatt Argentínának, mondván, nem létezik, hogy káprázatos pályafutását ne koronázza meg világbajnoki címmel. Zlatan Ibrahimovic – aki rezignált arccal ülte végig a finálét – a torna kezdetén azt mondta: – Nyugalom, meg van írva odafent, Messi világbajnok lesz. Messi utóbb – a sorozatos infarktust szimuláló döntő után, melyben a címvédő franciák újra és újra felálltak a padlóról – azt nyilatkozta: – Tudtam, hogy Isten nekem szánja ezt a trófeát.
Függetlenül attól, hogy ki hisz isten létezésében, predesztinációban, sorsszerűségben, egy valami bizonyos. Ami a fináléban történt, Messi megüdvözölése és a hányatott sorsú argentinok sikere után rengetegen érezték azt: ennek így kellett történnie! Másként: van igazság a Földön! Esetleg: van Isten!
Akárhogy vélekedünk a kérdésről, elvitathatatlan: a futball mindmáig semmivel össze nem vethető módon képes a kollektív boldogság felkorbácsolására. Azt is mondhatnám: mennyei egy játék.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. december 20-án.
