Szép ívű személyiségfejlődés olvasható ki Orbán Viktor sportesemények díszpáholyában megejtett szerepléseiből. Kezdve azzal a fotóval, amely a leginkább szimbolizálja majd a magyar történelemkönyvekben az Orbán-korszakot: ahogy a miniszterelnök elmélyülten nézi a futballtalálkozót, szotyolát rágcsál, jobbján pedig ott a 2010-ben még egyszerű gázszerelőként (nem) ismert, 12 év alatt azonban körülbelül a fél országot felvásárló barát, Mészáros Lőrinc.
Orbánról megannyi emlékünk lehet különféle VIP-részlegekben, például a felcsúti arénában kedvenc sportújságírójával fecsegett, a fehérvári stadionban kedvenc oligarcháival, a labdarúgó világbajnoki döntőn kedvenc és egyetlen fiával, a budapesti judó-vb-n pedig kedvenc példaképével, Vlagyimir Putyinnal. Lefényképezték elégedett ábrázatát az új Puskásban ugyancsak, de valahogy most jutottunk el odáig, mármint Orbán és én, hogy annak lássam, ami valójában.
Régóta zajló disputa, hogy mivé tette az országot, autokráciává, kleptokráciává-e, s habár ez a lényegen nem változtat, a 116 milliárdból megépült MVM Dómban tett látogatása során, ahogy kinyújtott karokkal a korlátnak támaszkodik, inkább tűnik mini császárnak, aki az önnön nagyságát szimbolizálni igyekvő épület karzatáról néz le a gladiátori küzdelemre. Nézem a hatalma súlya alatt roskadozó lelket, és már várom, amint a kinyújtott kar felemelkedik, és hüvelykujja iránymutatásával dönt életről és halálról. Ha az ütközet győzteséről nem is ő határoz, valóban élet és halál ura. Rajta múlnak járványintézkedések, szabályok, hogy bemehet-e húszezer néző egy zárt térbe, hogy az aréna teljes pompájában gyönyörködhessen ő, odafent a magasban.
Minden birodalom véget ért egyszer. Az ő hatalma sem lesz örök. Legfeljebb az emléke, amit a fenntarthatatlan, roskadozó, senkinek sem kellő sportlétesítményei még jó ideig mementóként őriznek majd.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 28-án.