Noha a spanyolok sikerével a labdarúgás igazságot szolgáltatott (2-1 az angolok elleni döntőben), a sportág súlyos válsága vitathatatlan. A gondok éppoly világosak, mint az, hogy abnormális, ha heteken át negyven fok van. Mindkét probléma, a sportágé meg a grillsütővé váló földgolyóé, ugyanarra az okra vezethető vissza: a kapzsiságra, a szűklátókörűségre, a folyamatos növekedési kényszerre, oda, ahol a téboly, akarom mondani, a kapitalizmus felülírja az igazán fontos értékeket. A labdarúgás esetében a játékosságot, könnyedséget, szórakoztatást, izgalmat, drámát.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt kell leírnom: örülök, hogy véget ért az Európa-bajnokság. Csaknem fél évszázada nézek futballt, a nagy tornákon meccset tán ki nem hagytam, és egyszer nem éreztem azt, amit az idén. Még 1990-ben, a legkevesebb gólt hozó vb után sem. Mert ott is történt valami, voltak egyéniségek, Völler és Rijkaard jól megköpdöste egymást, Matthäus egy hiányzó stopli miatt nem merte elvégezni a büntetőt, igaz, a fináléban Goycocheával kellett volna szembenézni. Most meg? Korunk két kimagaslóan nagyszerű játékosa, Jude Bellingham és Kylian Mbappé árnyéka volt önmagának. Jó, az angol ollózott egy szép gólt, a francia viszont csak gyorsan futott. A németországi viadal max. arról marad emlékezetes, de ezt majd az idő eldönti, hogy itt tűnt fel Lamine Yamal. Egyébként – két-három meccset leszámítva – dögunalom volt az egész.
Eljutottunk oda, hogy a sportág válságáról kellene beszélni, ehelyett a döntéshozókat csak a profit érdekli. Ahogy nyereségvágyból megfőzzük magunkat a szénalapú gazdaságunkkal, miként a földet, úgy a futballt is kiszipolyozzuk. Egyre több a pénz, egyre több a meccs, a játékosok mind fáradtabbak, némelyeket vitte még előre a szíve, ám több válogatottnál még ezt sem éreztem. Jövőre jön a klubvilágbajnokság, egy hónapos torna, szintén 32 csapattal, alig várom már, hogy láthassam nekifeszülni az al-Ahlyt az Urawa Red Diamondsnak. A Real Madrid fontolgatta a távolmaradását, aztán mégis megy, mert máskülönben nem érne az egész semmi. Már most szólok, a klub-vb soha nem fog érni semmit. Még akkor sem ha sok milliárd dollárt tolnak bele.
A játék sematikussá vált, mindegyik fél ugyanúgy játszik, nincsenek cselek, trükkök, az 1996-os Eb-n Gascoigne skótoknak lőtt gólja, amikor ballal esernyőcselt csinált, majd jobbal bevágta, vagy Poborsky emelése ugyanabból az évből, úgy él az emlékezetben, mintha tegnap született volna. A csapatok védekeznek, a győzni akarást fölváltotta a kudarckerülés, a pálya minden négyzetcentiméterére jut fél tonna adat; elemzés, statisztika, dietetikus, bedobásszakértő, minden van már, csak épp szórakoztatás nincs. Gerard Piqué után Ronaldo is – nem CR7, hanem az eredeti, a brazil – beismeri, hogy nem képes végignézni egyetlen meccset sem. Hát itt tartunk.
Nancy Fraser amerikai filozófus és kritikai teoretikus a Kannibál kapitalizmus című könyvében azt írja: a pénztőke az élet minden területét felzabálja. A labdarúgással is ezt teszi. Ennek jeleit láthattuk az Eb-n.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 16-án.
