Váradi Károly: Dembrószky Imre – a szerencse és a válogatottság

Dembrószky Imre Tiszahosszúmezön született 1945-ben. Játékos-pályafutása: Tiszahosszúmező (tartományi bajnokság), Máramarossziget és Roman (C-osztály), Bákó (B- és A-osztály); 21-szeres válogatott; nemzetközi ankét alapján Románia legjobb játékosa a mexikói VB-n.

– Nem szeretem az újságírókat. Mindig elírnak valamit. (A Sportult mutatja: a Románia–Csehszlovákia mérkőzésről közöl képet, „jelenet a walesi mérkőzésről” aláírással; a Fotbalt nyitja ki: egy kép alatt Dobrin neve – a képen pedig ő van. Zavartan nyelek egyet. Ilyen fogadtatás után gondolatban átlapozok a bevezető kérdéseken, és a lé­nyeggel kezdem.)

– Hogyan lesz valakiből nagy fut­ballista? Romániában 80 ezer leiga­zolt játékos van. Közülük azonban csak huszonegy szerepelt az EB-selejtezőkön. Milyen út vezet a huszonegy közé?

– Gondolom, hogy ez tehetség kérdése… Az írók és a festők között is népes a derékhad, tehetség azonban kevés. Rengetegen festenek, a többség azonban ismeretlen, névtelen marad. Tehetség dolga, akárcsak a labdarúgás.

– A festőt felfedezheti az utókor is, a focistát azonban nem.

– Igen, hát mázli is kell hozzá. Sok tehetség sikkadt el, mert nálunk nem folyik tehetségkutatás. A szövetség edzőinek járniuk kellene az országot, felfigyelni a vadtehet­ségekre. Ez azonban hiányzik. Még a foglalkoztatott játékosokból sem hozzák ki a maximumot. Együtt játszottam a nagybányai Bohonyival. Borzalmasan nagy tehetség volt. Ha itt marad, most ő is válogatott lenne. De hazament és elsüllyedt a B-osztály nagy olvasztókemencéjében.

– Hogyan kísérte ez a „mázli” a pályafutását?

– Két évi C-osztálvú névtelenség után. a romani edző szemelt ki magának, mert szerencsémre össze­tévesztett unokatestvéremmel, az aradi Dembrószkyval. Ott nyolc hónap alatt a széria gólkirálya lettem. A szomszédban, Bakó­ban – szerencsémre – Teașcă ke­zében volt a B-osztályú csapat. Edzőpartnereik voltunk, megtetszett neki a játékom, átigazoltatott. Meg­nyertük a csoportot, bejutottunk az A-ba. Soha életemben nem gondol­tam, hogy A-osztályú focista leszek. Képzelhetik örömömet. És bánato­mat, hogy Teașcă otthagyta a csa­patot. Nicușor jött a helyébe, és hozta a saját embereit, Ene II-t, Ene Dánielt, Dávidot. Engem pedig kiültetett a kispadra. Haza akartam menni. Costică Rădulescu, a mostani edzőm – akkor másodedző volt – szerencsémre a vonatról szedett le azzal, hogy ezek lassan úgyis kikopnak, a jövő az enyém. Meg­kezdődött a bajnokság – engem csak a második félidőben tettek be, 2:1-re megvertük a Steauát. az egyik gólt én rúgtam. Az UTA-meccsen is csak cserejátékos voltam – két gólt rúgtam… A harmadik forduló után pedig – közben sze­rencsémre Teașcă lett a szövetségi edző – meghívtak az utánpótlás-válogatottba… Szóval a mázli. Ha nem tévesztenek össze Ottóval, ha Románban nem Teașcă a szomszédom, ha az állomásról nem fordíta­nak vissza, most valahol a C-osztályban lennék gólkirály. Ha egyáltalán az lennék.

– Helyben vagyunk: a válogatott. Tehát az U csapatban kezdte. És hogyan folytatta?

– Már Teașcă előtt bemutatkoz­tam az utánpótlás-válogatottban. Grazban megvertük az osztrákokat – nagyjából ugyanazzal a csapat­tal, amelyik tavaly a VB-n szerepelt. Látja, felnövekedtek a gyermekek… Rendszeresen azonban csak Teașcă U csapatában játszottam, tízszer talán. De aztán megkavarták a csikócsapatot, mindig má­sokat tettek be – akárcsak most. Az is előfordult, hogy egy nappal a mérkőzés előtt hívtak. Ez kedvemet szegte… 1968 nyarán éppen szabadságon voltam Szigeten. A strandról bicikliztem hazafelé, amikor egy barátom közölte, hogy táviratom érkezett, Bukarestbe hívnak. Semmi kedvem sem volt ellőni a szabadságomat, csak öt nap múlva kerekedtem fel és mentem – Ba­kóba. Stratulat, a klub elnöke elképedve fogadott: „Hát te nem vagy Snagovon?” Snagovon? Hát jó, ha muszáj, megyek, megnézem, mi van ott… Angelo Niculescu fogadott. Nem neheztelt a hetes késésért. Van érzéke hozzá, tud bánni az emberekkel. 24-25-ös létszámú, kibővített keret gyűlt össze. Velem meg lehetett elégedve, mert az el­ső komolyabb erőpróbán, Iași-ban, a lengyelek elleni nem hivatalos, divízió-válogatott címen rendezett mérkőzésen betett. 1:0-ra győztünk. Előretolt csatárt játszottam Dobrinnal, és én rúgtam a gólt. Így let­tem a nagy csapat tagja.

– S azóta biztosan tartja helyét, hol mint végrehajtó, hol mint előkészítő csatár.
– Őrzöm ugyan a helyem , de olyan biztos már nem vagyok ben­ne. Egyszer egy szövetségi gyűlés után kisuppintottak a keretből. Szombaton szépen hazaküldtek. Va­sárnap a Dinamóval játszottunk. És én rúgtam a mérkőzés egyetlen gólját. Hétfőn visszahívtak a válo­gatottba. És egyáltalán: általában nem én voltam a titulár, az első számú esélyes. Hol Martinovich, hol Domide, hol Năsturescu pályázott nálam nagyobb eséllyel. Én mindig az utolsó előkészületi mérkőzésen ütöttem ki őket, a második félidő­ben betettek cserejátékosként, és megjátszottam a kártyámat, kijött a lépésem. Jó az, ha az embernek van riválisa, az magával húzza, ser­kenti. Amióta nincs riválisom, nem is játszom olyan jól.

– Mit érez az a labdarúgó, akinek Mexikóban, a VB színhelyén szobrot fognak állítani? Hogyan fogadta a hírt?

– Jó hír, ilyen rossz körülmények között, életemben nem ért. Autóbalesetem másnapján, a kórházi ágyon hallottam róla. Nem is törődtem vele. Olyan állapotban voltam, hogy nem érdekelt se szobor, se futball. Csak akkor éreztem, mit jelent, amikor ismét edzeni kezdtem… A szobor körül azonban azóta sem­mi hír. Annyit tudok róla magam is, amennyit az újságok írtak.

– Végigjárta a labdarúgás minden osztályát, ha visszapillant, mi a véleménye, hol nehezebb a futballista élete?

– Kisebb csapatban könnyebb futballozni. Nem olyan nagyok a követel­mények. Az A-ban megkövetelik az edzéseket, akár esik a hó, akár fagy. Viszont, ha az ember igazán tud focizni, mégis könnyebb az A-osztályban. Az alsóbb régiókban rúgják egymást a játékosok, min­dennapos a csontzene. Én ott már nem is tudnám rúgni a labdát. Itt a játék alapja a technika, az összjáték…

– Hol találkozott a leghálásabb közönséggel?

– Váradon, összecsókoltak, öl­ben vittek le a pályáról. Alig tud­tam megszabadulni az ünneplő szurkolóktól. Ez itt, Bákóban nem történt meg. Sem a görög mérkőzés után, amikor pedig én rúgtam a továbbjutást jelentő gólt. Sem a VB után, pedig ott is csináltam valamit.

– Huszonhat éves. Mi lesz azután? Gondolt-e már erre?

– Azután? Szeretnék 35 éves ko­romig játszani. Előnyös fizikumom van, nem vagyok hízékony, menni fog addig a játék. Persze jó lenne azután is kapcsolatban maradni a labdarúgással, megpróbálkozom az edzői vizsgával, bár… az edzői pálya nehezebb. A futballozás 30-35 éves korig jár lemondással, az edzői munka 60-70 éves korig. Ez­alatt nincs igazán se szórakozás, se család, se semmi. Én pedig nem vagyok olyan természetű, hogy egész életemre lemondásra rendez­kedjem be. Marad hát a szakmám. Leérettségiztem, tavaly pedig elvégeztem a mesteriskolát – építőipari gépész vagyok. Jó szakma. Utánam a csapatból többen is rá­haraptak a mesteriskolára. Újabban a kétéves almérnökin töröm a fejem. Talán annak is nekivágok. Az embernek, még ha így be is van fog­va, gondolnia kell a jövőjére.

– Búcsúzóul egy időszerű kérdést: melyik csapatot szeretné az EB negyeddöntőjében ellenfélnek?

– Legjobb az lenne, ha a belgákat kapnánk ellenfélnek. Bár eb­ben a fázisban már nincs könnyű ellenfél, nincs könnyű mérkőzés. Aztán fekszenek a jugoszláv csapa­tok is. Játszottunk már ellenük. Bár nem tudom, hogy hivatalos mérkőzésen is ugyanaz lenne-e a helyzet, ők olyankor nagyon jól játszanak… Ki tudja? A jugóknak Újvidéken is, Belgrádban is rúgtam gólt.

– Mi a családja véleménye sportpályafutásáról?

– Örvendenek. Ők sem hitték volna, hogy valaha is eljutok eddig. Bátyáim is futballoztak, mind. De csak olyan kis csapatokban, amilyenben én is maradhattam volna – ha nincs mázlim.

Megjelent A Hét II. évfolyama 50. számában, 1971. december 10-én.