Nincs igazán jó stratégiánk a szórványoktatásra. Kívülről vizslatjuk, nem tudjuk, mi az, egyetlen ötletünk van: a szórványt könnyes szemmel kell nézni. Ez rendszerint mindkét félnek jó, s ha nem, legalább hoz a konyhára. Állatmenhely, anyátlan gyermek, szórványsimogatás – ezekre jó áldozni, ilyentájt különösen. Segíteni kell a szórványt, gondoljuk, miközben fogalmunk sincs, mitől vannak azok ott szórványban, s mi kéne nekik, hogy valahogy megszűnjön a nyomorúságuk.
Pénz. Kidobott könyv. Használt ruha. Bicikli.
Megvan az az érzés, amikor udvariasan visszautasítottuk az anyaországi használt ruhás zsákokat, hogy arra talán itt már nem lesz szükség, de biztosan jó hasznát veszik majd valahol?
Ma pont így viszonyulunk a szórványhoz: olyasmivel akarjuk segíteni, amire semmi szüksége.
Ha körbeültetjük az ország oktatási szakembereit, mindenki el fogja mondani, szépen, sorban: mi is fogyunk, bizony, idén már csak ezren érettségiztek, mi is szórványosodunk. Mi is, nálunk már csak hatan vannak a hatodikban, nálunk meglett egy harmadik osztály. Nem tudjuk, mi lesz így velünk. Utóbbi mondatot szoktuk mindig hozzátenni a haígymegytovábbhoz. A szórványiskolák beszámolóinak harmadik percében rendszerint elhangzik a mondat: és háromszázhúsz diákunk közül háromszáznyolc néptáncol, a többi énekel. Valahogy az az elképzelésünk, hogy identitást őrizni néptáncolva kell, akkor is, ha egy nagyvárosi közösséget, egy bányászvároskát néptáncoltatunk, ahol paraszti, népi kultúra sose volt, de úgy néptáncolnak, mint a kisangyal, no meg erre lehet pályázni. Az urbánus identitás valamiért nem kívánatos.
Továbbá kézműves foglalkozással lehet igazán jól őrizni a hagyományt, mondjuk, ha egy wc papír gurigára fület ragasztunk, zsinórból tulipánt, sokat, s még efölött be-, össze- és megnemezeljük, megpatkoljuk, és csujogatás közben karikás ostorral csattogtatunk, az úgy megtartja a szórványban a magyar nyelvet, mintha odaragasztották volna.
A böllér szót rendszerint nem ismerik a szórványban, de ezután másképp lesz, mi majd rendezünk nekik böllérversenyt, őrizzék csak szépen a hagyományt. Erről fog majd szólni a kulturális rendezvényeink beszámolója.
Ehhez jön a huszárbevonulás, a matyóminta, az operett-est. Gulyás-identitás – már nem beszél, de még főz, ez tart ki a legtovább. Ebben nő fel ügyesen a szórványgyermek.
Szórványban rendszerint egy iskola van, ha mégis kettő, az olcsó torzsalkodásnál többet még nem hozott a konyhára. Abban az egyben többnyire elméleti oktatás folyik, jó darabig elmondható volt, hogy meglepően színvonalasan. Ennek nem az a titka, hogy jobb energiák mozognának ezekben az iskolákban, több lenne a tudás, ügyesebb a pedagógus, hanem az, hogy aki a magyar iskolát választja, az akar valamit ezzel, komolyan gondolja. Jóval nagyobb a lemorzsolódás a román tagozat felé – az ott gyengén teljesítő magyar gyermekek eredményei azonban ritkán kerülnek bele a statisztikákba.
Arra, hogy szórványhelyzetben anyanyelvű szakiskolai oktatást lehessen biztosítani a szakok megfelelő diverzitásával, sosem volt mód, kevés gyermekből rendszerint még kevesebb pék, cipész vagy kőműves akar lenni. Azok a gyermekek, akik más közegben szakoktatásba járnának, itt vagy románul tanulnak tovább, vagy abba az egy elméleti osztályba járnak, aminek elvégzése után rendszerint be se iratkoznak érettségire. A kihívást az jelenti, hogy a briliáns gyermek és az, aki 2,40-nel jutott be a középiskolába, egy osztályba jár. Az ügyesebbje érettségizik, aki érettségizik, egyetemre megy, aki pedig egyetemre megy, hamar megtapasztalja, hogy van élet a szórványon kívül, s a hazatérés útját már nem világítja meg az arany öntudat.
Így van az, hogy egy szórványközösség minden generációval lefölöződik: ott csak az marad, vissza többnyire az megy, akinek igényei nem magasabbak a közösségénél, akinek érdekeit még ki tudja szolgálni a közösség. A következő generációt már az ő gyermekeik teszik ki.
Hogy csökkenteni kellene a színvonalat, hogy a szórvány is labdába tudjon rúgni – ez az egy ötlet fogalmazódott eddig mindig meg, valahányszor tantervi tartalmakról kellett döntéseket hozni. Pedig a szórványgyermek nem attól szórványgyermek, hogy butább az átlagnál, hanem attól, hogy nem áll módjában a maga természetes közegében használni az anyanyelvét, váratlanul egészen egyszerű szavakat nem ért meg, kifejezéseket, szófordulatokat, mulatságosnak tartja a kortárs szövegeket, a szlenget, mert a maga környezetében soha nem találkozott élő emberrel, aki így beszélne. A szórványgyermek nem fogyatékos. De lehet, hogy több időre van szüksége ahhoz, hogy megértsen egy szöveget. Vagy lehet, hogy kiválóan megértené a szöveg összefüggéseit, mert egyébként nagyon fejlett kognitív képességei vannak – egy másik nyelven.
Mert van a nagyvárosi szórvány és a kisvárosi, a tanyasi, a hegyvidéki, a szociálisan hátrányos közegből jövő szórványgyermek, s van az, akinek egyszerűen kevesebb osztálytársa van. Van az a szórvány, ahol kopik a nyelv, s van az, ahol még nem. Van, ahol nagyon erős nyelvjárási elemeket őriznek, s van, ahol a környezeti nyelv hatása szembetűnőbb. Van, ahol apró nyelvi bizonytalanságokat kell csupán csiszolgatni, van, ahol újratanulják nagyanyáik anyanyelvét a gyermekek. Van az az anyanyelv, amin álmodni szoktak, s van az, ami a legnagyobb kihívást jelenti a három-négy nyelv közül, amit a gyermek beszél. Mindezeket ugyanúgy anyanyelvnek hívják a szórványban, erre kellene tantervet írni.
Hogy létre kellene hozni egy szórvány-kategóriát. Szórványolimpia, szórványvizsga, ott aztán birkózhatnának egymással a szórványgyermekek.
Csak aztán tessenek megmondani azt is, hol húzzuk meg, melyik falu határában a szórványhatárt, hogy senki meg ne sértődjön, hogy azon kívül ki eshet, hogy azon belülre már ne kívánkozzon senki. S hogy aki a szórványrégióban mégis jobban teljesít, akkor annak ki kell-e költöznie onnan, az igazságosság jegyében, vagy maradhat helyben? S hogy a szórványrégión belül akkor hová kellene húzni a további határokat, van-e szórványabb a szórványnál? S ha térben már megvagyunk, hogy néz ki ez időben?
Húsz évente egyszer kinő a szórványból egy kiválóan tehetséges gyermek, aki minden statisztikát és minden eddigi állítást fölülír, akit már nem lehet megsérteni a szórványnak hozott különdíjakkal, mert nagyságrendekkel fölülmúlja a mezőnyt. Róla rendszerint kiderül, hogy nem csak az iskolában találkozik a magyar nyelvvel, nem a kiváló pedagógus felülmúlhatatlan bravúrja az ő teljesítménye, hanem áll mögötte egy család, akinek nagyon fontos az ő nevelése, ezért áldoz rá, legfőképp időt, de lehetőségeket is teremteni tud.
A szórványgyermeket aztán segíteni kell: ha vizsgázik, azzal, hogy bőkezűen osztogatjuk a pontokat, ha versenyzik, azzal, hogy mindenféle különdíjjal jutalmazzuk.
Ez valami visszamaradt, transzilván elköteleződés, életfilozófia, ami görcsösen ragaszkodik a múltból hozott axiómához: lehet, hogy mi kevesebben vagyunk, de sokkal okosabbak. S ha a vizsgajegyek jók, jó az oktatás is, ezért nekünk az a dolgunk, hogy a vizsgajegyeket, bármi áron is, emeljük, emeljük utolsó csepp vérünkig, hogy ne látszódjon ki mögülük semmi hiányosság.
Fordítva nem tudjuk elképzelni. Nem merül fel bennünk a morális dilemma, hogy ez tényleg kegyes hazugság-e, vagy a legnagyobb kegyetlenség, amit a diákjainkkal tenni tudunk. Eszünk ágában sem áll objektíven értékelni a gyermeket, kimondani, hogy hol tart a tudásában egy nem-szórvány gyermekhez vagy akár egy többségihez viszonyítva, elismerni, hogy nincs más baj vele, csak hogy nehezített pályán mozog, felismerni, hogy mitől nagyobb kihívás ez neki nyelvileg, s teremteni egy olyan iskolai rendszert, ahol a nyelvvesztés különböző állapotaiba még szakszerű módszerekkel közbe tudunk avatkozni – vannak ugyanis a területnek szakértői –, s tényleg abban tudunk segíteni a gyermekeknek, hogy elmondjuk: ezt kell tenned ahhoz, hogy fejlődj.
Ötletünk se akar lenni, hogyan fejlesszük a szókincsének a hiányos területeit, hogyan értessünk meg vele egy a magyarban sajátos nyelvi szerkezetet, amit hiába fordít szegény románból, azt rajta kívül senki se fogja megérteni. Hát mennyivel jobb neki ehelyett, ha hazudunk a teljesítményéről, megértően megsimogatjuk a feje búbját, s hosszan nézzük, könnyes szemmel, esetleg bepótolunk a biciklijébe. Otthon aztán kerül majd pedagógus, aki elmondja, diákja milyen rangos díjat kapott a híres versenyen, ahol nagy megtiszteltetés volt jelen lenni, miközben az iskolánk képviselője átvette az otthonról már bekészített díjat. Oklevéllobogtató fotó mindenképp készüljön, hasznos, ha a gyermek rajta tartja az ujját a feliraton. Jó az messziről.
Mindenképp jobb, mint kimondani: emberek, a szórványban nincs szó arról, hogy ezt a tantervet, ezt a tankönyvet követni tudnánk. Álmainkban sem írnak olyan értekezést a gyermekeink, mint amilyet a vizsgán kell.
Mert ki kellene mondani, be kellene ismerni, hogy vannak leszakadások, lemorzsolódások, szétfoszlások. Nagy és súlyos szembenézés lenne ez önmagunkkal, beismerése annak, a szociálisan hátrányos helyzetet nem lehet összemosni a szórványhelyzettel, hogy a sok ingyen étkeztetés, iskolabusz, kollégium és afterschool mégsem váltotta meg a világot.
Okozott viszont függőségeket: ma már egy szórványban élő szülő pontosan tudja, mi jár neki, egy szórványban élő pedagógus pedig rendesen retteg attól, hogy ha a szülő nem kapja meg a teljeskörű szolgáltatást ingyen és rögtön, és vele a gyermeke tudásáról szóló megindító áradozást, akkor hóna alá csapja a gyermeket, s jól átviszi a szomszéd iskolába, s jól megszünteti az amúgy is kis létszámú osztályt s vele a katedráját. No meg más függőségeket is okozott – ezekről máskor.
Mindenképp jobb, mint kimondani: a szórványban nem azért vannak kevesen, mert ott olyan jó lenne élni, és megmaradni, őrizni a nyelvet, a hagyományt már nem lehet úgy, hogy mondunk néhány hangzatos szlogent a fiataljainknak. Hogy nem az a baj, hogy nem telik meleg ételre, buszjegyre vagy táborra, hanem hogy nincs ott vonzó munkahely, nincs értelmes társaság, nincs értelmiségieknek szóló kulturális élet, hogy semmi se szólít meg egy gondolkodó embert. S ha egy szép napon ezek nem látják értelmét újfent hősöst játszani, a szórványközösség bizony ottmarad nélkülük. Hogy kis fazékban főnek, mindenki mindenkit ismer, és mindenki mindenkit megmar, ahogy fészkelődni próbál a nagyon szűkre szabott térben. Hogy az egymás tanítványainak elkapkodásáról hiába írunk alá megnemtámadási szerződéseket.
Hogy a szórványban nem születik több szórványgyermek attól, ha folyton megdicsérjük őket, hogy lám, lám, milyen szépen őrzitek az identitásotokat ti ott a végeken, a bukolikus tájban, a maroknyi magyar, mint sudár fenyők a kietlen tájban, s hogy micsoda torokszorító érzés ezt nézni.
Váradi Izabella tanár, az Iskolapéldák blog szerzője, az Országos Oktatáspolitikai és Értékelési Központ tanácsosa.
