„Tizenkét kőmives összetanakodék, / Magos Déva várát hogy fölépittenék. / Hogy fölépittenék fél véka ezüstér, / Fél véka ezüstér, fél véka aranyér.”
A történet alapja az építő áldozat hiedelme. A régi embernek az a hite, mely szerint maradandót építeni áldozat nélkül nem lehet. A motívum a mítoszok világában vándorol, az embernek a szellemvilággal való küzdelmét értelmezi. Gyökerei olyan mélyen nyúlnak vissza az emberiség közös tudattalanjába, hogy fel-felbukkanó utalásokban különböző kultúrákban, különféle műfajokban más-más nyelveken jelenik meg, a pogány varázslat vallásos szokásokká szelídül a húsvéti bárányáldozatban, a kínaiak a Nagy Falhoz kötik beépített áldozataik szellemét, a hinduk kapuik oldalába temetik az áldozatot, az ősmagyarok a küszöb alá temettek, a kőművesek hamut kevernek a mészbe.
A mai ember már csak virágcsokrot köt új háza tetejére, házavatót tart, iskolaavatót. Mert tudja, áldozat nélkül nem lehet építeni.
A magyar nyelvterület keleti részén elterjedt, a falba épített asszony motívumát variáló mondát a Kaukázus vidékéről hozzuk magunkkal, innen balladaként terjedt el a balkáni népek kultúrájában, a számunkra legismertebb változatában Manole mester építi Arges kolostorát 9 kőmívessel, az albán változatban 3 kőműves tanakodék össze azon, hogy egy édesanyát, Rozafát a falba építse, de ismerjük a történet bolgár, szerb, horvát, görög, grúz, mordvin változatát is.
Míg a román változat Manole mestere dokumentálható, mi más, mint örmény származású létező személyiség, a mi mesterünk mítikus hős, jelképes alak, archetípus. A ballada motívumai szabadon felcserélhetőek, egyes változataiban, például az ikafalviban egy ismeretlen tornyot rak Kőmíves Kelemen, legendája nem kötődik egyértelműen Déva várához: “Elindult, elindult, tizenkét kőmíves Híres torony helyré, híres torony rakni”. Kisborosnyón mondják: „Szép piros véreddel meszet kell ótani./ Úgy áll meg a torony, a nagy bécsi torony.”
Állhat az a híres torony bárhol, Déván, Bécsben, Nagybányán, Kőmíves Kelemen alakja jelkép, a munkájáért áldozatot hozó, közös törvényüket saját maga ellen fordító, önmaga döntését háromszor elátkozó mesterember, alkotó művész jelképe.
Vívódása, tépelődése, átka és lelkiismeretfurdalása máig aktuális kérdéseket vet fel:
Etikus-e az a törvény, amit tizenkét kőmíves tett, avagy meddig tart a kollektív felelősség? Az áldozat mindig az egyéné – a győzelem a csapaté. Szörnyű tette egy irracionális döntés eredménye, a nagy közös akarás tragédiához vezet.
Törvény-e az, amit tizenketten akarnak? S kire nézve törvény? Az áldozatra is?
Hol éli meg Kőmíves Kelemen a valahová tartozás élményét? Kihez hű? Kinek hazudik? Mit él át, mikor újra és újra leomlik a fal? Miért építi mégis újra?
Hogyan működik a tizenkét kőmívesek csoportdinamikája? Hol áll ebben a csoporban Kelemen kőműves? A ballada legismertebb változatában mi a demokratikus vállalkozást ismerjük: tizenkét kőmíves összetanakodék. A kibédi változat viszont így szól: Kőműves Kelemen reggel felkel korán, s a tizenkét emberire szól: – Gyertek ide hozzám! Odamentek az emberei.” Úgy sejtjük, körülbelül ő a főnök.
Minden valószínűséggel legrégibb, esztétikailag legértékesebb balladánk főhőse sokkal több, mint balladahős. Történetében rengeteg kulturális utalás, etikai, pszichológiai reteg filcesedik össze. Sorsa az önmagával, végzetével küzdő hős lélektani folyamatát mutatja be: alkotni akar, s pénzt keresni. Tenni és nyerni. Inkább csak nyerni.
Kőmíves Kelemen nem a közösségért épít, nem az örökkévalóságnak, nem az ellenség ellen. Nem. Fél véka ezüstért, s fél véka aranyért dolgozik.
S a bravúrért: a lehetetlent kísérti. Kell még, görcsösen kell a fél véka ezüst, fél véka arany, még ha asszonya hintón is jár hozzá, s nagyobbik kocsisa hajtja a lovakat, négy pejlovat.
Úgy sejtjük, tehetős ember volt. Súlyos árat fizet.
De mit ér a fél véka ezüst és fél véka arany, ha minden emberi kapcsolatát elpusztította, s nem marad más, csak a bizonyosság: a falba épített hangok előbb-utóbb megszólalnak. Kőmíves Kelemen lelki törésének legszebb árnyalata az, ahogyan értékrendje átalakul: átkában elpusztítana hintót, lovat, szórna az útra tüzes istennyilát.
Ekkor jön rá, hogy számára az ember többet ér a fizetségnél.
Hogy szól a történet női szólama? Tényleg az ura akarata előtt fejet hajtó, kérdezés nélkül engedelmeskedő nőalak-e a balladás ideál? Ugyanaz, aki hintón jár, s ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti kocsisát a lovak valós tulajdonjogáról, most elfogadja a törvényt? Azt a törvényt, amit csak az akarat szab, nem a racionalitás?
A ballada őrzi egy régvolt nyelvállapot szépségeit, nyelvjárási ízeket, a változó nyelv korabeli lenyomatait. Egy válaszúti változat szerint „Kinek felesége Hamarább jő ide, Annak vérit vesszük, Kulimászba tesszük, Kulimászba tesszük, S a mészbe keverjük.” A mészbe a régi mesterek sokmindent kevertek: tejet, petróleumot, hamut és vért, mert a mész magában nem köt, kell hozzá a kulimász. A kulimász örök. Eredeti jelentésére nem nagyon emlékszünk, de van.
Kőmíves Kelemen tragédiája végülis ez: szakmai tudásának hiányát babonával akarja pótolni. Lelkes, de nem ért hozzá. Mondhatnánk, szívügye az építkezés.
Igyekezete hősies, mégsem példaértékű. Kétségbeesésében imádkozik, de nem segítséget, nem valamiféle racionális megoldást kér, hanem varázslatot s átkot. Mert ez egy középkori történet.
Van-e ennél aktuálisabb üzenete ennek itt egy iskolaépület udvarán?
Milyen az ember? Milyenek a kőmívesek? Ki kicsoda a mi balladánkban?
Mit kezdünk a balladai homállyal?
Mennyi időnk van csodálni a megépült várat, s szembenézni önmagunkkal, értékeinkkel?
S míg mi építünk, lesz-e még gyermek, ki minket hazavár?
(Váradi Izabella az Iskolapéldák blog szerzője, írását engedélyével közli újra a Transtelex. A szöveg először 2017. szeptember 11-én, a Németh László Elméleti Líceum Híd utcai iskolaépületének avató ünnepségén hangzott el.)