Van az úgy, hogy egy intézményvezető kerül olyan helyzetbe, hogy kénytelen fenntartani egy olyan narratívát, aminek nem sok köze van ugyan a valós tényálláshoz, de sokak megítélését festheti át. Hogyan járjunk el ilyen esetben, hogy ne adjuk el magunkat könnyen, olcsón, egyszerűen?
A narratíva egy olyan saját szabályrendszerrel bíró teremtett világ, aminek minden állítását és belső viszonyrendszerét mi magunk fektetjük le, ezért nagyon fontos, hogy olyan információkat helyezzünk el ebben a világban, amelyek hellyel-közzel összeérnek. Ezzel biztosítjuk a narratíva világszerűségét. Ha van rá igényünk, ez a világszerűség akár életszerű is lehet.
Vegyük saját kezünkbe a problémát. Tudjunk róla, hogy minden iskolának kell, hogy legyen egy olyan, általunk kinevezett bizottsága, ami az intézményi kommunikációért felel. Ezt az intézményi transzparenciára és az adatvédelemre vonatkozó törvények alapján úgy nevezzük ki, hogy közben ne sértsük meg vele a munka törvénykönyvét se, azaz olyan tagokat nevezzünk ki, akiknek van hozzáférésük az információkhoz és az adatokhoz, tudnak a kettő között különbséget tenni, és alkalmazotti jogviszonyban vannak az iskolával – azaz feladatokat adhatunk nekik, és azokat számonkérhetjük, ha mondjuk olyasmit kommunikálnak, ami nem közvetlen érdekünk. Ez fontos lehet majd a bíróságon. Legjobb, ha mi magunk kommunikálunk. Ilyen értelemben, ha bármely volt diákunk ügyvédként akar sajtószóvivő lenni, ne felejtsük el, hogy az iskolánk szervezeti ábrájában ilyen állás nincs, alkalmazni nem tudjuk. Szerződést kötni azért nem tudunk, mert az ügyvédnek vélhetőleg nincs se végzettsége, se kiváltott engedélye arra, hogy ilyen szolgáltatást nyújtson, papír nélkül meg nem tanácsos senkivel megegyezni, mert van elég bajunk enélkül is – ezt pont a szóvivőtől tudtuk meg, akinek az lenne a dolga, hogy jobb fényben tüntessen fel bennünket. Ha tehát szóvivői státussal hivatalosan nem tudunk senkit megkínálni, könnyen keverjük magunkat abba a gyanúba, hogy ügyvéd mögé bújunk. Nevezzük tehát az ügyvédet az egyszerűség kedvéért ügyvédnek.
Tanítsuk meg hallgatni a szereplőket. Fontos lenne, hogy – még mielőtt ránkomlik a fal – megbeszéljük minden potenciális szereplővel, hogy az, hogy nincs benne abban a bizottságban, ami az iskoláról kommunikál, azt jelenti, hogy nem kommunikál az iskoláról. Ezzel kivédhetjük azokat a fecsegéseket, locsogásokat és félreszólásokat, amelyek ugyan összeállnak egyfajta valóságverzióvá, de később kénytelenek leszünk őket aljas rágalomnak, álhírnek, és a sajtó gonosz mesterkedésének beállítani – ami jóval nagyobb kihívás. Ilyenformán értessük meg a gyermekkel, hogy nem látott semmilyen repedést, ha mégis, az optikai csalódás volt, kamaszos képzelgés, kósza illúzió, de semmiképpen nem értesített erről semmiféle szolgálatos nevelőt, mert ha mégis, akkor annak azonnal életbe kellett volna léptetnie egy bizonyos vészhelyzeti forgatókönyvet, ami az épület azonnali és szervezett kiürítésére vonatkozik, aminek léteznie kellene dokumentum formájában is, no meg sokat gyakorolt és ilyenkor az ösztönös pánikszerű menekülés reakcióját biztonsággal fölülíró attitűdnek is, ami kiterjed nemcsak saját diákjainkra, hanem minden bentlakóra. Emlékezzünk arra, hogy olyan vészhelyzeti forgatókönyv, aminek az a finalitása, hogy a gyerek bent van, s a pedagógus kint, nem nagyon született még, de ha mégis, igyekezzünk meggyőzni a pedagógust, hogy ha már kijutott, ne nyilatkozzon arról, hogy hogyan kereste kétségbeesetten a gyermeket. Ez az információ nem fog összeérni azzal, hogy a falomlás után órákig nem tudtuk összeszámolni a báránykáinkat: hány van benn, hány van kinn. Hasznos volna, ha a leomlott fal tövében aggodalmaskodó kollégák nem idéznék fel emlékeiket, hogy diákjaik napok óta mondják, repednek a falak, mert az ilyen sopánkodások óhatatlanul bemásznak valami sajtótermékbe. Ha már megtörtént a félrekommunikálás, viszonylag nehéz lesz elhinteni azt, hogy az épület másodpercek alatt, minden előzmény nélkül, uk-muk-fuk leomlott. Próbáljunk azért érvelni. Nem azzal, hogy megkérdeztük a kórházban levő lányokat, láttak-e repedést: ők nyilván azért maradtak a romok alatt, mert nem kezdtek el kimenekülni. Kérdezzük meg azokat, akik kijutottak, hogy ugyanbiza minek hatása alatt indultak el, s hová igyekeztek. Ők ugyan könnyen alááshatják a hipotézisünket, de legalább nem festünk úgy, mint aki rutinosan terjeszt alá nem támasztható állításokat. Ne mondjuk azt, hogy nem tudjuk, ki mondta, hogy a repedéseket látta, mert vélhetőleg csak felismerjük a képen a saját diákjainkat. Nem tüntet fel bennünket kedvező színben a gyermek, ha azt nyilatkozza, hogy románórára ment 3 óra 52 perckor, mert olybá tűnik, arra a románórára nem a nagyhírű elméleti líceum falai között került sor, és erről hétköznapi leplezetlenséggel lehet beszélni. Nem szerencsés, ha eközben az aligazgató asszony körleveleket küld arról, hogy senki ne nyilatkozzon a sajtónak, mert bár jogos a kérése, ez tipikusan az az üzenet, amit nem jó írásba adni, mert mielőtt célba érne, képes kiszivárogni a nyavalyás. És nem jól néz ki. Képzeljük el a helyzetet, amint a leomlott fal tövében éppen e-maileket olvasnak az alkalmazottaink (azok egy része, akiket sikerült beírni a címlistába) és könyveljük el, ezzel elértük, hogy sírva nevetnek rajtunk, milyen látványosan akadozik az intézményi kommunikációnk. Gondolkodjunk el rajta, az ilyen tárgyú e-maileknek nem lenne-e indokolt előbb kihímezni a szélét.
Hallgassunk kifogástalan eleganciával. Arról, hogy az iskola felújítására honnan érkezett pénz, honnan nem, s azokat ki és hogyan költötte el, milyen szálak kihez hogyan vezetnek, jobb, ha semmit se mondunk. Nincs jó válasz. Arra sincs, hogy miért nem került fel a bentlakás a szeizmikus kockázatnak kitett épületek adatbázisába, s ennek folyományaként miért nem igényeltünk pénzt a felújítására, mert erről legalább egy dokumentumnak léteznie kellene az iskolában, amiben kérjük az önkormányzatot, hogy tegyen ezirányban lépéseket. Ezeket a kérdéseket érdemes valahogy elkerülni anélkül, hogy arra hivatkozzunk, a rossz, személyeskedő sajtó a hibás, hogy ilyet mer kérdezni. Erről elég nehéz lesz elterelni a figyelmet. Érdemes továbbá hallgatni minden olyan témáról, ami az egyház szerepére vonatkozik ebben az ügyben: ők adnak (leomló) tetőt a fejünk fölé: közös érdekünk egymás mulasztásait elfedni. Próbáljuk elkerülni azt a témát, hogy az építkezés szereplői – a tulajdonos, a finanszírozók, a tervező, a működtető, a kivitelezők – egyébként szoktak egymással kommunikálni, méghozzá kiváló hatékonysággal. Igyekezzünk áttematizálni a problémát: nincsenek összefonódások, nincsenek érdekközösségek, egymástól függetlenül, mindannyian jóhiszeműen cselekedtünk, senki sem tudott a másikról, mert nem volt dolga tudni róla, senki nem tudott a veszélyekről, senki senkit nem figyelmeztetett semmire, csak siettünk, hogy befejezzünk egy munkálatot. Minden erővel el kell terelni a figyelmet arról, hogy beástunk egy épület alá télvíz idején, éppen a financiális év lezárulása előtt. Hagyjuk, hogy az önkormányzat szóvivője elterelő nyilatkozatokat tegyen különböző gödrökről, addig sem világos, hogy mi folyik.
Nézzünk bele időnként a munkaköri leírásunkba. Látni fogjuk, miért nem tanácsos eszerint azt mondani, hogy munkánk 70-80 százaléka arról szól, hogy ne omoljanak össze ezek az épületek, s tartjuk a falakat, mint valami székely Atlasz. Mert bár jó színben tüntetjük fel magunkat, aki belülről is látott már iskolát, rögtön tudni fogja, hogy ezek szerint nem teljesen azzal foglalkozunk, amivel kellene. Sőt: kényes helyzetek előtt győződjünk meg arról, hogy menedzseri tevékenységünk mivel dokumentálható.
Fésüljük át az érveinket. Ha kell, vessük őket papírra, és nézzük meg, összeérnek-e. Ne mondjuk például ugyanazzal a szánkkal, hogy régóta esedékes a felújítás, mert egy erősebb esőzés alkalmával becsorog az ablakon a víz, és azt, hogy nem tudtuk elképzelni, hogy ez fog történni. Ne feledjük el, hogy miközben ezeket mondjuk, van a zsebünkben egy geológus diploma, ami mégiscsak adhatna némi támpontot arra, hogy a föld, ha árkot ásunk bele, s a fal, ha sokat áztatjuk, hogy mozog együtt. Jusson eszünkbe, hogy az iskolában legalább 4 olyan elemző-tervező dokumentum van, ami konkrétan tartalmazza azt az információt, hogy miből van az iskola fala, és hogy mikor épült. Nem szerencsés azt mesélni, hogy hónapok óta ázik a fal, és azt, hogy felkészületlenül ért a leomlása, miután beástak alá. Arról sem érdemes tájékoztatni a közvéleményt, hogy a szennyvíz felbuzog a bentlakásban, de nem jelentettük a hatóságoknak, ennek ellenére közegészségügyi engedélyünk van, és a gyermekek ott étkeznek.
Ne feledkezzünk meg róla, hogy mi működtetjük az intézményt az épületben. Bárkié is az épület, bármilyen állapotban is van, bárhogy is döntenek az épület felújításáról a fejünk fölött, ne felejtsük el, hogy azt, hogy mikor és mire használjuk az épületet, mi döntjük el. Például azt is, hogy ha a legkisebb gyanú is felmerül a biztonsággal kapcsolatban, akkor inkább hazaküldjük a gyermekeket, mint hogy veszélyeztessük az életüket. Gondoljunk arra, hogy Székelyudvarhely és Farkaslaka között 12 km van. Ne meséljük el, hogy egy másik épületet is úgy újítottunk fel, hogy ott közben zajlott a tanítás, mert ez az ötlet is messzire vezet, s rajtunk kívül az ezért felelős önkormányzatot is magunkkal rántjuk. Nem érdemes ilyenkor azt mondani, hogy szakemberekre bíztuk a helyzetet, mert mi vagyunk azok a szakemberek.
Próbáljunk korrekt viszonyt ápolni a sajtóval. Nem kell szeretnünk őket, de nem tanácsos újabb bajt hozni a saját fejünkre, tudjuk ugyanis, hogy van bajunk elég. Ha nem, kérdezzük meg a sajtószóvivőt, meg fogja mondani. Próbáljuk egyenlő mércével kezelni sajtót, és tegyünk úgy, mintha nem zsigerből viszonyulnánk a média egy részéhez. Őrizzük meg legalább a látszatot. Ha jól építettük fel a narratívánkat, nemcsak azok fogják fenntartani, akiknek szintén érdeke, de azok sem találnak fogást rajta, akiknek megfogan egy gondolat a fejükben. Ha nem jól, akkor minden csak azon múlik, szajkózzuk-e eleget a mantrát: nem volt repedés. Legyünk udvariasak, ígérjük meg, hogy rendelkezésükre állunk egy előre megbeszélt időpontban, és addig finoman távolítsuk el őket az épületből. Így elkerülhetjük azt, hogy olyan kameraállásokból fotózzák az iskolánkat, ahol elvileg nem lenne miért tartózkodniuk, miközben további impresszióknak, fecsegéseknek, oda nem illő megjegyzéseknek tesszük ki őket. Ha egy mód is van arra, hogy elkerüljük a személyes üzenetváltások, konfliktusok megjelenítését a nyilvános térben, tegyünk meg érte mindent, s közben gondoljunk arra, mennyire méltatlan ez a helyzet, s mennyire kisszerű a problémánk ahhoz képest, hogy két gyermek meghalt.
Próbáljunk megnyitni egy e-mailt. Nem oly nehéz… Vagy kommunikáljunk egy más, gyorsabb, átláthatóbb csatornán.
Tartsunk sajtótájékoztatót. Sokkal operatívabb, mint a nyilatkozat, a levelezés, a személyes interjú, és hasznosabb, mint a hallgatás. Jelezni tudjuk ezzel, hogy tisztességes tárgyalópartner vagyunk – naponta egyszer, megadott órában.
Tegyünk rendet az irodánkban. Olyan részletkérdés ez, amit soha semmilyen körülmények között nem érdemes elhanyagolni. Számoljunk azzal, hogy a tér, amit munkánk számára alakítunk ki (különösen, ha nem alkalmazotti, hanem egy költségvetés fölött döntő menedzseri státusban használunk egy irodát), nagyon sokat elmond rólunk, főleg azt, amit nem szeretnénk közölni. Hasznos lehet ez egy ellenőrzés, inspekció során is. Egy igazgatói iroda szerény, de igényes (nem magunkra költöttük az iskola pénzét, de pedánsak vagyunk), rendes (a fejünkben is rend van), és jelenidejű (közünk van a jelenben történő eseményekhez). Persze kiemelhetjük az enteriőrben az iskola veretes múltját is – de ehhez egynél több tárgyra nincs szükségünk. Ha a rumlinak mélyebb gyökerei vannak, mint amit egy talpraesett titkárnő tíz perc alatt be tud suvasztani a fiókokba, válasszunk egy olyan teret, ahová be merjük engedni a kívülállókat is. Kérjük meg irodatársunkat, ne állítsa ki a ruhadarabjait. Hamarosan a felvétel be fogja járni a világot, s az a félreértés születhet, hogy a XXI. századi Erdélyben így néz ki egy igazgató irodája.
Update-oljuk magunkat. Különösen, ha nagyon hosszú ideje igazgatunk egy intézményt, meg kell győznünk a külvilágot arról, hogy nem úgy ülünk ott, mint akit ottfelejtettek. Hasznos lehet, ha nem halmozzuk fel magunk körül karrierünk minden papírját, időnként leporoljuk a berendezést, kicseréljük a kollégáink képét az iskola honlapján, letakarítjuk onnan azokat az infókat, amik most pont kényesen érintenek – mert tudjuk, hogy ha nem etetjük hírrel a sajtót, akkor ahhoz nyúl majd, ami elérhető az interneten. Próbáljunk olyan nyilatkozatokat írni, amelyek nem tűnnek a 19. századi pátosz stílusgyakorlatának, hanem közük van egy tegnapi eseményhez. Megrendülésünket kortárs nyelven is ki tudjuk fejezni. Egyáltalán igyekezzünk azt üzenni, hogy képesek vagyunk a diákjainknak hasznos, korszerű, érvényes tudást átadni, és tisztában vagyunk a körülöttünk éppen zajló eseményekkel.
Beszéljünk frontálisan. Ne ültessük a sajtót magunk köré egy kerek (ovális) asztalhoz, mert egészen más kérdéseket kezdenek majd feltenni, mint ha frontálisan ültetjük le őket. Így lehetőségünk van, hogy egyetlen kameraállást biztosítsunk, s azt kontrollálni tudjuk, hogy mi van a hátunk mögött, nem fogják körbefilmezni s fotózni az irodánkat. Hacsak nem ebédre hívtuk a sajtót, tárgyalóasztalra nem kell abroszt tenni. Ha annak olyan felülete van, ami már nem vállalható, újítsuk fel, de ne terítsük le. Főleg ne egy olyan textíliával, ami a késő 80-as évek keletnémet esztétikáját idézi be a térbe.
Vezessük mi a vezetőtanácsot. Üljünk le egy székre. Ha egy csapat nevében beszélünk, akkor középre. Ezzel jelezzük, hogy mi vezetjük a csapatot, nem a vezetőtanács bennünket. Beszéljük meg a felszólalókkal, mit akarunk mondani, osszuk le a témákat még a sajtótájékoztató előtt. Adjuk át a szót a vezetőtanács tagjainak, ne engedjük, hogy ők maguk vegyék át a szót. Részletkérdés, de nagy különbség, ez árulja el a viszonyokat. Próbáljuk meg egy vonalba ülni a nővel, akivel amúgy együtt dolgozunk. Nem kell a hátunk mögül kipislognia, számítanunk kell arra, hogy a téma sokakat fog érdekelni, olyanokat is, akiknek a kultúrájában az asszony is ember. Az se baj, ha hagyjuk megszólalni. Nevezzük egyébként őt aligazgatónak, ha a hazai sajtót fogadjuk egy állami intézmény fizetett alkalmazottjaként, elég, ha akkor utalunk rá igazgatóhelyettesként, ha magyarországi vendégeket fogadunk, vagy akkor sem.
Közöljünk, ne beszélgessünk. Lehetőségünk van precíz, tényszerű információkat átadni. Éljünk vele. Az emberi oldalunkat, a megrendülésünket, a gyászunkat elég egyetlen mondatban kifejezni. Fölösleges elmorzsolni egy könnycseppet a szemünk sarkában: műfajidegen, és azt a félreértést eredményezheti, hogy felismertük, mekkora slamasztikában vagyunk. Egyetlen újságíró sem azért kérdez, mert kíváncsi arra, mi van a lelkünkben. Ne lepődjünk meg, ha tényleg megírja, amit mondunk neki. Ezért jött. Ne hivatkozzunk arra, hogy krízishelyzetben mindenki bolondul kommunikál, ha részt vettünk egy versenyvizsgán, aminek a pszichológiai tesztje többek között azt mérte, hogy vészhelyzetben képesek vagyunk-e higgadtan cselekedni. Azt, amit eddig operatívan tettünk az ügyben, azt mondjuk el, arra nagy szükség van.
A kommunikáció egy szakma. Nem várja senki el tőlünk, hogy mindezeket von Haus aus tudjuk, de jobbacska menedzsment (tovább)képzéseken az ilyesmit tanítják. Ha ehhez tartjuk magunkat, egyben azt is üzenjük, mi a menedzseri funkcióra feljogosító papírunkat nem pénzen vettük, hanem valóban kijártuk az iskolát. Egy igazgató, ha diplomás ember, nem kell, hogy értelmiségi közegből jöjjön, de úgy kell viselkednie, mintha. Sokat emel a hitelességén.
Ne válaszoljunk azokra a kérdésekre, amiket fel sem tettek. Ilyenformán nem szükséges közölni, hogy mi magunk is tagjai voltunk annak a bizottságnak, amelyik kiválasztotta a kivitelezőt, ha korábban ahhoz a verzióhoz ragaszkodtunk, hogy nem vagyunk szakemberek. Nem tudni ugyanis, hogy akkor milyen kritériumok alapján választottuk ki a céget. Kiderül amúgy is, amikor a rendőrség a bizottság többi tagját vizsgálja.
Döntsük el, hogy melyik információ kire tartozik. Nagyon hasznos, ha megszerveztük az oktatás új helyszíneit, de azt, hogy a kedd délelőtti táncórákat hová helyeztük át, elég azokkal közölni, akik kedd délelőtt táncolni szoktak, nem a teljes nyilvánossággal, mert az azon fog tűnődni, hogy vajon egy elméleti líceumban a logaritmus vagy a kovalens kötés okán kell-e kedd délelőtt táncolni.
Mondjunk le. Vagy ne. De ne kínálgassunk meg a lemondásunkkal mindenkit, aki arra jár. Nem elegáns. Nem vagyunk mi színházban… Mondjuk helyette azt: tévedtünk, vállaljuk a következményeket. Mondjuk azt, hogy mulasztottunk. Mondjuk, hogy nem rajtunk múlt, hogy csak két gyermek halálát okoztuk, lehettek volna sokkal többen is. Mondjunk valamit az erkölcsről. A tisztességről. Végső esetben lépjünk ki a narratívából, ami másra amúgy sem jó, mint hogy tálcán kínáljuk a saját fejünket is a bíróságnak.
Ha másképp nem megy, mondjuk azt, hogy No comment. Mennyivel jobb!
Vélemény. Nem teljesen komolytalan.
A csíkszeredai és székelyudvarhelyi iskolaügyekről január 16-án volt szó a Transtelex Dialógon, amelynek meghívottjai között volt Váradi Izabella is. A szerző tanár, az Iskolapéldák blog szerzője. Az esemény összefoglalóját, illetve a beszélgetésről készült videót itt lehet megnézni.
Kiemelt kép: Rost, optika, absztrakt – bemásolta: u7 szerk.