A 18. században a Habsburg Birodalom délvidékén, különösen Szerbiában és a Temesi Bánságban, számos hivatalos dokumentált eset szólt a vámpíroknak tartott visszajáró halottakról, akik a helyi lakosok hiedelmei szerint vérszívással terjesztették a halált. Ezek az esetek, melyekről boncolási jegyzőkönyvek és katonai jelentések is készültek, jelentősen hozzájárultak a vámpír alakjának európai elterjedéséhez, és megalapozták a modern vámpírhiedelmeket. A Drakula-történetek előtt tehát már létezett egy komplex, helyi kultúrák által alakított vámpírkép, amely a korabeli tudományos és társadalmi viták középpontjába került.
„Talán nem alaptalan, ha kijelentjük, hogy Görögország és Szlovákia mellett Magyarország is nevezetes arról, hogy a világnak e tájait fertőzte meg leginkább a Vámpír, és itt mutatta meg lehető legocsmányabb és legvisszataszítóbb arcát” – fogalmazott a brit klerikus és okkult író, Montague Summers 1929-es, vámpírokról írott nagy hatású munkájában.
Miközben Summers könyvének első példányai a londoni boltokba kerültek, az Atlanti-óceán túloldalán Bela Lugosi magyar származású amerikai színész éppen Kaliforniában turnézott a Bram Stoker regénye alapján készült Dracula című Broadway-darabbal. A ma Romániához tartozó Lugoson született, korábban kevéssé ismert színész az elkövetkező évtizedekben a mozivászon ikonikus vámpírjává, majd ma is népszerű mémek forrásává vált.
Bár a popkultúrában a vámpír alakját időnként ma is társítják a magyarokhoz, néprajzi, nyelvészeti és történeti szakmunkák már régóta hangsúlyozzák, hogy sem a „vámpír” szó, sem a hiedelemlény maga nem magyar eredetű, mi több, sosem volt elterjedt képzet a magyar néphitben. A szó pontos etimológiája vitatott: valószínűleg szláv, esetleg török eredetű, mely különböző formában évszázadok óta jelen van az orosz, lengyel, cseh, szerb és bolgár nyelvekben, boszorkány és/ vagy élőhalott értelemben, a magyar nyelvbe viszont csak a 18. század második felében, német közvetítéssel érkezett. Más európai népekhez hasonlóan a kora újkori magyarok sem voltak restek, ha úgy vélték, rosszindulatú halottakkal van dolguk, ám az ilyen esetekben szinte mindig halott boszorkányokról volt szó.
1662-ben például az akkor oszmán fennhatóság alatt álló Gyöngyös lakossága fordult a török bíróhoz, hogy engedélyezze Cántor Jánosné Dorka holttestének elégetését. Halála után ugyanis boszorkányhíre kelt, ezért egy évvel a temetése után „visszatérve a temetőbe sírhelyét felnyitották, ruháját félig lenyelve és romlatlan végtagjait késsel megszúrva, azokból valamennyi vér szivárgásával találták meg”. Ahmed hatvani kádi meglehetősen pragmatikus hozzáállást tanúsítva meg is adta az engedélyt, hozzátéve, hogy a keresztények azt csinálnak a holtaikkal, amit akarnak, hiszen végül úgyis mindannyian a pokolra kerülnek.
A hasonló, a kora újkorban Európa-szerte előforduló esetek mögött széles jogi, démonológiai és orvosi támogatás állt, amely alapján a sírban gyakran rágó, ragályt és rontást terjesztő, eleven kinézetű, ereiben folyékony vért hordozó halott boszorkányokat ki kellett metszeni a szentelt földből, és posztumusz meg kellett büntetni.
A 18. század elején azonban egy olyan lény ütötte fel a fejét Magyarország déli határvidékén, amely sehogy sem illett a halott boszorkány kora újkori európai narratívájába. A ma is jól ismert, vámpírságát terjeszteni képes vérszívó halott alakja az 1684–1718-as oszmán–Habsburg háború közepette született meg, mégpedig a Habsburg katonai kormányzat és a délvidéki, akkoriban rác és vlah néven ismert, többnyire ortodox vallású, szerb és román ajkú telepesek együttélésének kontextusában. A háború során a keresztény seregek visszafoglalták a Hódoltságot, az Erdélyi Fejedelemséget és Belgrádot, valamint Szerbia és Havasalföld egy részét is. Az elnéptelenedett határsávban a császári kormányzat egy közvetlenül Bécsből igazgatott, félig polgári, félig katonai adminisztrációt hozott létre, melynek feladata a Habsburg Monarchia védelme volt az Oszmán Birodalom felől érkező katonai betörések és járványok ellen. A határőri feladatokat kiváltságos státusú, többnyire szerb és román ajkú telepesekre bízták, míg a magasabb szintű adminisztratív és járványügyi kormányzást német telepesek végezték.
Ennek a járványokra és népesedéspolitikára különösen érzékeny délvidéki Habsburg katonai kormányzatnak kellett aztán szembenéznie azokkal a különös halálesetekkel, amelyeket a helyi népesség visszajáró halottaknak tulajdonított. Az egyik legkorábbra datálható beszámolót a délvidéki élőhalottakról a császári hadsereg egy szállásmesterének köszönhetjük.
1717 novembere és 1718 áprilisa között furcsa, több mint 80 halottat követelő ragály pusztított a Krassó-Szörény megyei Almafán (Mera, Románia). A szállásmester elmondása szerint az áldozatok némi arcpírtól és hallucinációktól eltekintve semmiféle komolyabb tünetet nem produkáltak, mégis elhunytak pár nap alatt. Haláluk előtt viszont arra panaszkodtak, „hogy a lelkük kínoztatik […mivel] boszorkányok (strix) és bűbájosok (saga) grasszálnak a vidéken” – a helyiek azt viszont nem említették, hogy vérszívókat (sanguisuga) gyanúsítanának a járvánnyal. A szállásmester szerint a ragálynak azzal vetettek véget, hogy fekete lovat vezettek a temetőbe, és amely sírokat a ló nem volt hajlandó átlépni, azokat kihantolták; négy sírban bomlatlan holttestet találtak, ezeket lefejezték és elégették.
Az almafaihoz hasonló korai beszámolók szóhasználata sokat elárul azon Habsburg katonai és polgári tisztségviselők nehézségeiről, akik próbálták megérteni és rendszerezni a helyi képzeteket. Akár szerb, akár román környezetben íródtak, az ártó halottakról szóló jelentések szinte mindig vérszívókról (Blutsauger, sanguisuga) szólnak, tanúsítva, hogy ez az aspektus szokatlan volt a hivatalnokok számára. A délvidéki magyarázat, miszerint az ártó halott valami módon (a popkultúra vámpírjával ellentétben hangsúlyozottan nem harapás útján) elszívja áldozatai vérét, ezzel elsorvasztva, végül megölve őket, nem igazán illett az Európában „ismert” boszorkányok fegyvertárába. További bizonytalanságról árulkodik, hogy a szállásmester latin nyelvű beszámolójában két, az európai szóhasználatban az élő boszorkány szinonimájaként funkcionáló fogalmat (strix és saga) is használt, miközben hangsúlyozta, hogy a helyiek nem említettek vérszívókat.
Néprajzi kutatások alapján ismeretes azonban, hogy a román néphit két élő boszorkányalakja, a strigoi/ strigoica és a moroi/moroica vérszívó, járványokat okozó halottat is jelentett, mivel az élő boszorkányból szükségszerűen vérszívó halott lett.
Hogy manapság a vámpírt vámpírnak hívjuk, és nem a román moroi/strigoi valamilyen változatának, annak köszönhető, hogy a délvidéki Habsburg-kormányzat vérkeringéséből nem román, hanem szerb miliőből szivárogtak ki előbb (az arrafelé vampir néven ismert) vérszívó halottakról szóló jelentések.
A köztudatba először egy, a Wienerisches Diarium című napilapban 1725-ben közölt jelentés emelte be a szerb vámpírt (Vampyr alakban), de igazi médiaszenzációt egy 1732-ben készült dokumentum keltett: a világ első, vámpírholttestekről készült boncolási jegyzőkönyve. A német nyelvű, Visum et repertum (boncolási látlelet) néven ismertté váló jelentést készítő magas rangú katonasebészi bizottság tizenöt holttestet exhumált Habsburg-Szerbia legdélebbi csücskében, a Morava partján fekvő Medvedja nevű faluban. A határőri feladatot ellátó telepesek 1731–32 telén arra panaszkodtak, hogy éjjel vámpírok kínozzák őket, mellkasukat nyomva, fájdalmat okozva, a vérüket elszívva, ezt követően pedig sorra meghaltak.
A kiásott holttestek a megelőző három hónapban kerültek a temetőbe. A sebészeket megdöbbentette, hogy az ugyanazon időben, ugyanolyan talajba temetett holttestek közül néhány annak rendje és módja szerint bomlásnak indult, míg mások frissnek, belső szerveik vérrel teltnek mutatkoztak. A felcsereknek az is tudomására jutott, hogy a helyi lakosok szerint a vámpírként kísértő falubeliek sosem álltak boszorkány hírében. Elmondták viszont, hogy akit vámpír támad meg, az halála után maga is vámpír lesz; sőt aki vámpír által megtámadott állat húsából eszik, szintén vámpírként fog visszatérni a sírból. A vizsgálatot követően a sebészi bizottság engedélyezte, hogy a helyiek a vámpírként felismert holttesteket helyi cigányokkal lefejeztessék, elégettessék, majd a hamvakat a Moravába szórassák.
A medvedjai boncolási látlelet a halott boszorkányétól független kategóriát kreált a délvidéki visszajáró halottnak, amely egyedi módon, vérszívással sorvasztotta el áldozatait, és képes volt őket önmagához hasonló vámpírrá változtatni, ezáltal különösen pusztító „vámpírjárvánnyal” sújtva az adott közösséget. A vámpírság terjesztése komoly jogi és morális problémát okozott, mivel a tisztségviselőknek (a halott boszorkányok eseteivel ellentétben) ezúttal nem halálos bűnösöket kellett kiásatnia és kivégeztetnie, hanem jámbor emberek tetemeit, akik csak haláluk után váltak ártó gonosszá. A délvidéki Habsburg-kormányzatnak ennek ellenére sikerült rugalmas, évtizedekig jól működő gyakorlatot kialakítania, amelynek értelmében csak az önkényes vámpírvadászatokat büntették, a formálisan kérvényezett, hivatalos felügyelet mellett végrehajtott vizsgálatokat és kivégzéseket viszont engedélyezték.
A délvidéki kormányzat a román halott boszorkányt (moroi/strigoi) is vámpírként kezelte. A 18. század első felében ily módon csak a Temesi bánság területén több mint harminc „vámpír”-esetről érkezett értesítés, amelyek összesen sok száz áldozatot követeltek a helyi szerb és román közösségektől.
Miközben a Délvidéken stabilizálódott a kormányzat és a telepesek vámpírügyi együttműködése, a Visum et repertum nagy karriert futott be a nemzetközi nyilvánosságban. A boncolási jegyzőkönyvet Karl Alexander von Württemberg (1684– 1737), Habsburg-Szerbia kormányzója kuriózumként mutogatta a Német-római Birodalom társasági és tudóselit köreiben. Az ezt követően, 1732-ben fellángoló érdeklődés közepette több tucat pamflet, tudós traktátus és folyóiratcikk jelent meg a délvidéki vámpírról, napilapok cikkeztek róla Angliától Lengyelországig, Itáliától Svédországig. A jog- és természettudósokat, orvosokat, teológusokat egyaránt megmozgató vita szereplői különböző, a kor tudományosságában elfogadott módokon (endemikus vagy epidemikus betegségek, okkult természeti erők, az emberi képzelet halálon túli működése, ördögi mesterkedés, kémiai folyamatok) magyarázták a haláleseteket és a relatíve épen maradt holttestek jelenségét. Abban azonban mind egyetértettek, hogy vámpír mint autonóm lény nem létezik, a telepesek és a sebészek pedig egyaránt rettentő tudatlanok és hiszékenyek.
A vámpírra visszavonhatatlanul rákerült a babona bélyege, a rációnak Európa belső vadjai felett aratott győzelméről szóló narratíva pedig fokozatosan beépült a korai felvilágosodás önképébe. A történeti, „antropológiai” és természeti párhuzamokat kereső tudós és kevésbé tudós vámpírcikkek másik fontos következménye az volt, hogy
az újonnan kreált vámpírfogalom mesebeli kisgömböcként olvasztotta magába a legkülönbözőbb lényeket, mint a vlah moroi/strigoi, a görög vrykolakas, a morva kísértet (Gespenst), a dél-amerikai vérszívó denevér vagy a vérivó növények.
Az almafai boszorkányokról szóló, fentebb már említett 1717-es beszámolót is így szippantotta be a vámpírkánon: a leírás 1732-ben, a tudós vámpírvita idején került először nyilvánosságra a Commercium Literarium című latin nyelvű orvosi és természetrajzi folyóiratban megjelent „A vámpírok történetéből” kezdetű cikk egyik anekdotájaként. Az 1730-as, 1740-es évek médiahype-ja felelős a magyar szál megalapozásáért is. Annak ellenére, hogy a Délvidék a korban nem a magyar, hanem közvetlenül a Habsburg-adminisztráció alá tartozott és a vámpír nem magyar közösségekben nőtt ki, a nyugati szövegek a történeti hagyományt követve egyszerűen „Magyarországról” beszéltek, a szerb és román közösségeket pedig gyakran meg sem említették vagy összemosták a magyarokkal.
Így alakulhatott, hogy a nyugati vámpírirodalom egyik bestsellere, a francia bencés apát, Dom Augustin Calmet (1672–1757) Dissertations sur les Apparitions, des Anges, des Démons & des Espirits című kötete 1746-ban a következőképpen írt a medvedjai szerb vámpíresetről: „Az egyik magyarországi járásban, melyet latinul Oppida Heidonumnak neveznek, túl a Tibiscuson (közönségesen: Tisza), egyszóval annak a folyónak a vidékén, amely Tokaj termékeny földjét és Erdélyt öntözi, az odavalósiak, akiket hajdúkként [Heiduque] szokás emlegetni, azt tartják, hogy némely halottak (az efféléket vámpíroknak nevezik arrafelé) eleven emberek vérét szívják.” Calmet a leírásban sehol nem említi, hogy milyen nyelvű területről van szó, de a Hajdúság, Tokaj, valamint a Tisza és Erdély (pontatlan) említésével a nyugati olvasóközönség számára egyértelműen a magyarokhoz kapcsolta az amúgy a mai Szerbia közepén megesett történetet.
Miközben az európai kultúra vámpíralakja földrajzi és fogalmi értelemben is egyre jobban terjeszkedett, szülőhelye, Habsburg-Szerbia megszűnt létezni. A területet 1738-ban (Kis-Havasalfölddel egyetemben) visszafoglalta az Oszmán Birodalom, és így a kora újkori európai orvoslás számára a délvidéki vámpír eredeti terepi megfigyelésének színtere a szerb–horvát többségű Szlavóniára és a román–szerb többségű Temesi bánságra zsugorodott. Megfigyelésekből ennek ellenére nem volt hiány, és bár a hivatalos vámpírjelentések írói többnyire német ajkúak voltak, a modern vámpír születése körül magyar szereplők is bábáskodtak.
1753-ban a Temesi bánság kormányzósága az erdélyi származású Kőműves Pál Ádám (1719–1793), a Temesi bánság főorvosa vezetésével bizottságot küldött ki a környező falvakba, hogy helyszíni vizsgálatok segítségével tegyen pontot a vámpírkérdés végére. A bizottság hat, főként románok lakta faluban vizsgálódott, vámpírnak tekintett hullákat boncolt, és tanúvallomásokat vett fel. A bizottság jelentése egymástól független, természetes okokra vezette vissza a haláleseteket és a vámpírhullák látszólagos bomlatlanságát. Előbbit az ortodox pópák által terjesztett babonás félelmekkel, a túlzott ortodox böjti szokásokkal és a románok szegényes étrendjével magyarázta, utóbbit pedig azzal, hogy a „szangvinikus temperamentumú” holtak testében több a vér, ezzel több a só, így tovább képesek ellenállni a bomlási folyamatoknak. Kőműves doktornak így része volt a valaha írt legrészletesebb, empirikus alapokon álló vámpírtraktátus létrejöttében. Ez utóbbi azért lényeges, mert ugyan a korszak tudományosságában egyre nagyobb presztízsnek örvendett az empirikus megközelítési mód, a vámpírtémában született európai tudós traktátusok kivétel nélkül elméletiek voltak: szerzőik sosem vizsgáltak, pláne nem boncoltak vámpírnak mondott holttesteket.
A bécsi udvar az európai vámpírláz ideje alatt szinte teljes hallgatásba burkolózott, amit csak 1755-ben tört meg egy morva visszajáró halottakkal kapcsolatos botrány miatt: ekkor ugyanis az olmützi (Olomouc, Csehország) katolikus püspökség egyetlen eset kapcsán tizenkilenc holttest kivégzését engedélyezte magia posthuma, azaz síron túli rontás vádjával. Az eset kivizsgálását és felvilágosító program kidolgozását Mária Terézia királynő udvari orvosára, a holland Gerard van Swietenre (1700–1772) bízta, aki részt vett a század második felében meginduló egészségügyi és büntetőjogi reformsorozat kidolgozásában is, melynek nyomán a Habsburg Monarchiában gyakorlatilag ellehetetlenült a visszajáró halottak legális megbüntetése. E gyakorlat azonban azóta sem tűnt el teljesen, csak éppen föld alá kényszerült.
A vámpír hosszú utat járt be a 18. század vége óta. Különösen Bram Stoker 1897-es Drakulája hozott meghatározó, magyar szempontból sem elhanyagolható változásokat a narratívába.
Stokernek köszönhető például, hogy az európai képzeletvilágban a vámpírok hazája ma már nem Habsburg-Szerbia, nem a Temesi bánság, és nem is Morvaország, hanem Erdély, amely Stoker művének megjelenése előtt csak mellékszerepet játszott a vámpírizmus történeteiben.
A regény szerint Drakula gróf rettegett kastélya valahol a Borgói-hágón túl, a Keleti-Kárpátok magaslatai között állt. Bár pontos helyét Stoker nem közölte (így szóba jöhet Moldva és Bukovina is), az olvasók és kritikusok mégis úgy vették, hogy a leírás erdélyi helyszínt jelöl. A kastély elhelyezkedéséhez hasonlóan Drakula gróf eredetét is homály fedi a regényben, de csak addig, amíg a nagy holland vámpírvadász, Abraham van Helsing segítségül nem hívja a magyar orientalistát, a Budapesti Tudományegyetem nyelvészprofesszorát, Vámbéry Ármint (1832–1913): „Megkértem Arminius barátomat Buda-Pesth egyeteméről, készítsen jelentést, és ő a rendelkezésére álló forrásokból kihüvelyezte, ki lehetett ez a vámpír. Annak a Drakula vajdának kellett lennie, aki hírt és nevet szerzett magának a török ellen a nagy folyón túl, Törökföld határán. […] A feljegyzésekben olyan szavak vannak, mint ’stregoica’, azaz boszorkány, ’ordog’ és ’pokol’, egy kéziratban ugyanez a Drakula a ’wampyr’ néven neveztetik, amit igen jól értünk valamennyien.” Az 1718 óta egyre csak dagadó vérszívó kisgömböc Vámbéry professzor regénybeli jelentésének köszönhetően befalta a 15. századi havasalföldi fejedelmet, Vlad Țepeșt is, a magyar ördöggel és pokollal egyetemben.
———-
Ez a tanulmány eredetileg a Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint által szerkesztett és a Corvina kiadó által megjelentett Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig című kötetben látott napvilágot. A szerzők, szerkesztők és a kiadó közreműködésével a kötet írásaiból több héten keresztül közlünk egy-egy cikket, amelyek által bemutatjuk, hogy a legfontosabb történelmi események nemzetállami határokon átívelő folyamatok részei, és a gazdasági összefonódások, a migráció, a vallások és a kulturális jelenségek terjedése nem álltak meg sosem az országhatároknál. A sorozat eddig megjelent részeit itt találja.
A legfrissebbek:
