A különböző fórumokat egy idő óta már-már elárasztják azok az elemzések, tényfeltáró riportok, publicisztikák, amelyek kellő alapossággal, részletekbe menően kielemezik, miféle világban is élünk manapság. Hozzá kell tennem, számtalan olyan írás is olvasható ebben a témában, ami a bulvárszintet is alig éri el, ez nyilvánvalóan csak szenzációhajhászás, tudatos megtévesztés, meglovagolása egy érdeklődés-hullámnak, ami egyelőre még megvan az emberekben: milyen világ is vesz körül bennünket? Már mindent tudhatunk: hogy mentálisan milyen pusztító hatása van – elsősorban az ifjúságot érintve – a mobiltelefonoknak, vagy hogy mindnyájunk lakhelye, a Kék Bolygó már átbillent azon a ponton, amikor a káros ökológiai folyamatok még visszafordíthatók lennének.
Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy bizony közeleg egy világméretű összeomlás, egy apokaliptikus vég, de ezt így, feketén-fehéren alig merik néhányan kimondani, mert ez végzetes következményekkel járhatna. Jobb így: ha nem beszélünk róla, akkor nincs, nem foglalkozunk vele, s ha direkt módon nem tapasztaljuk a változások hatásait, akkor kit érdekel?
Kit érdekel, hogy egy fokkal magasabb az átlaghőmérséklet, mint nemrég? Észre sem vesszük, akkor miért foglalkozzunk vele? Még vékonyabb pólót sem kell venni egy fok miatt, akkor mi a baj? Ha valóban súlyos következményekkel jár mindez a környezetünkre, akkor foglalkozzanak ezzel a hozzáértő szakemberek! Csináljanak valamit, ezért fizetjük őket! Hogy én is tehetek róla? Ugyan már! Mit számít egyetlen ember tevékenysége a közel 8 milliárdéhoz képest?
Ugye, milyen ismerős gondolatok? És amúgy is: az én életemben csak kitart még mindez valahogy, a föld alatt meg már baromira nem foglalkozom a levegő széndioxid-tartalmával, meg hogy a gamma-sugárzás meghaladja a kifejezetten ártalmas szintet.
Összeomlás? A legelismertebb klímakutatók vészjósló nyílt levelet írtak – Azt valószínűsítik, hogy az északi féltekét fűtő atlanti meridionális visszatérő áramlási rendszer hamarosan összeomolhat. És akkor újra beköszönt a jégkorszak.
Szóval tudjuk, mi vár ránk, de nem törődünk vele, félünk tükörbe nézni, homokba dugjuk a fejünket: jöjjön, aminek jönnie kell! Ha valóban fölfognánk a közelgő végzetet, valószínűleg elszabadulna a pokol, megkezdődne a középkori járványok idejéből ismert danse macabre, a haláltánc: úgyis meghalunk, minden mindegy, vége a világnak, hát akkor amíg van bennünk szufla… és akkor már semmi nem számít, semmi nem lesz fontos, csak az, hogy én (ÉN!) a végítélet előtt még eljussak oda, ahová egész életemben nem sikerült, megkapjam azt, amit eddig nem kaptam meg, és a cél érdekében mindent beáldozok. Mindent! Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez már igazi világvége-hangulat lenne, kiszámíthatatlan, de nagyjából mégis sejthető következményekkel. A sose halunk meg helyett az úgyis meghalunk dominanciája.
A számtalan diagnózis mellett, amikre fentebb már utaltam, ritkán találok a szükséges terápiákról hírt adó, közérthető és hatásos jegyzeteket. Valamiféle útmutatást, hogy ha már így van, akkor mégis merre és hogyan tovább. Mire kell figyelemmel lenni, és mi felejthető. És itt most nem tudományos dolgozatokról beszélek, mert azokat – bármily értékkel is bírnak – az emberek döntő többsége el sem olvassa, vagy egyáltalán el sem jut hozzájuk. Mit várhatunk azon tömegektől, akik a legnépszerűbb közösségi fórumon az öt mondatnál hosszabb írásokba már bele se néznek, mert azok túlmutatnak a szellemi fölfogóképeségükön? Delete! – ennyire futja. Ők fogják végigrágni magukat egy húszoldalas, szaknyelven írott tanulmányon? Jaj, ne tessék már viccelni! Hiszen ez nem is magyarul van…
A közérthető módon megfogalmazott, frappáns és tartalmas, ugyanakkor még mindenki által fogyasztható hosszúságú publicisztikákat hiányolom, amik érzelmileg fogják meg az embereket. Amik elolvastán megállnak egy pillanatra, és azt mondják: tényleg! A francba, hogy erre eddig nem gondoltam! A jelenleg ezzel szembemenő média egyértelműen a gondolatmentes világ felé igyekszik sodorni mindnyájunkat, egybites információk zúdulnak ránk, szövegek helyett többnyire már csak képekkel kommunikál, és kizárólag az érzelmeinkre igyekszik hatni. Kinek kellenek manapság gondolkodó, tudatos lények? Csak a baj van velük, mindenbe beledumálnak! Befolyásolható és irányítható zombikra van szükség, gondolkodni és dönteni képtelen tömegre. (Olcsó poén lenne most birkanyájat említeni, és honi oktatási rendszerünkre utalni…)
Varázsigék (2.) – Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges – a mélyalkalmazkodás filozófiájának kiindulópontja ez a nem túl szívderítő helyzetértékelés.
A fenti témában manapság észérvekkel az értelemre hatni már-már lehetetlen, abszurdnak tűnő kísérlet; szembemegy az egyéni érdekekkel. Senki nem hajlandó semmiről lemondani a saját kényelme miatt, fikarcnyit sem törődve azzal, hogy mindez milyen következményekkel jár. A plebs kizárólag az érzelmi hatásokat képes befogadni, már csak erre nyitott, épp ezért kellene ezen az úton közeledni hozzá, s direkt módon, nagyot ütve, az orra elé tolni: nem látod? Tényleg ennyire agyament, önző figura lennél? Az erre hivatott fórumokon az ő szintjén kellene kommunikálni, hogy ne tudjon elmenekülni a válasz elől. Mert titkon még azt remélem, hogy mindenkinek van lelkiismerete, amit meg lehet(ne) érinteni valami módon.
És igenis lehet eredményeket elérni: nézzünk meg egy ötvenes-hatvanas években készült filmet: szinte mindenki állandóan dohányzik, füstöl, mint a gyárkémény, az éttermekben, presszókban vágni lehet a cigarettafüstöt. Manapság ez már elképzelhetetlen.
Persze, az is benne van a pakliban – a jelek sajnos egyre inkább erre utalnak –, hogy elképesztően naiv vagyok.
