Az a nap – 1961. április 12. – szerdára esett. Úgy kezdődött, mint az év többi hétköznapja, és emléke elmosódott volna – miként a többié –, ha nem esik aznapra a Vosztok felbocsátása. Arról, hogy Jurij az űrhajó pilótája, mi, hozzátartozók, váratlanul és különös körülmények között szereztünk tudomást.
Szeretném most felidézni annak az áprilisi napnak minden egyes mozzanatát, elmondani, hogy mi – Jurij hozzátartozói és ismerősei – miként fogadtuk űrrepülésének hírét.
MUNKÁBA MEGYEK
Az óra mutatója öt felé járt. Kiment az álom a szememből. Felkeltem, főztem egy jó erős teát, és mosakodás, öltözködés közben meg a reggeli alatt arról elmélkedtem, hogy a helyzet – mint mondani szokás – a lehető legrosszabbra fordult. Gépkocsiállományunk egy része a szűzföldekre készült, a tavaszi vetéshez. A többi gépkocsivezetővel egyetemben nekem is mennem kellett volna; már az útirányt is megadták, a kiszállási papírokat elkészítették. Pontosan akkor – hej, de rosszkor! – Masa ágynak esett.
Nagyon szerettem volna elmenni a szűzföldekre, de hogy hagyjam magára beteg feleségemet?
Miután megreggeliztem, kiléptem az utcára, és összetalálkoztam apámmal. – Mi ütött beléd, hogy alig pirkad, s máris talpon vagy? – szólított meg csodálkozva. – Hát csak úgy, dolgom van. És te? – Megyek Klusinóba.
Egy gzsatszki ács-csoport, melyet apám vezetett, Klusinóban új klub építésén dolgozott. – Kissé messze van így, gyalogszerrel – vélekedem. – Az utak most szinte járhatatlanok. – Majd csak elkutyagolok valahogy… – így apám.
Az elnyűtt lélekmelegítőre szorított derékszíjába dugta a baltát meg a kétujjas bőrkesztyűt; füles sapkája a szemére csúszott. Rágyújtottunk, fújtuk a cigarettafüstöt, aztán egymásnak sikert kívánva elváltunk. Épp hogy derengett, a hajnali hideg csípte arcomat, az út vékony jégpáncélja „jóízűen” ropogott lábam alatt. Se köd, se szél, állapítottam meg – derűs napra számíthatunk.
A többi sofőrnél és szerelőnél korábban értem a garázsba. Terepjáró kocsim a kora reggeli homályban nagynak és otrombának, mélyen alvó vadállatnak tűnt.
Rácsaptam a motorházra:
– Gyerünk, te vénség, hadd húzzunk egyet a csavarokon, hogy aztán, ugyebár, jól tartsanak…
Munka közben észre sem vettem, hogy telik az idő, és csak mikor igazából kimelegedtem, akkor látom, hogy a nap már magasra hágott, az ég pedig tiszta kék, sehol egy felhőfoszlány rajta.
Gondoltam, hazaugrom, megnézem mit csinál Masa, s egyúttal alaposan bereggelizek. A garázs kapujánál főnökünkkel, Kacsanovval találkoztam. Köszöntöttük egymást.
– Valentyin! – szólított meg. – Hallom, beteg a feleséged. Megpróbáljuk, hátha találunk valakit helyetted. Csak hát…– Éppen ez az – szakítottam félbe.
– Hol találsz mostanság egy szabad sofőrt? – Majd valamit kifundálunk … – Nem kell. Elmegyek én. Még egyszer kezet szorított, cigarettával kínált.
Miután Masa meghallgatta tépelődésemet, gondolkodás nélkül döntött: – Menj csak, természetesen. Lám, ma már lázam is alig van.
Sietség nélkül tértem vissza a munkába. A kocsim teljesen rendben; semmi más gondom azon kívül, hogy kollégáimnak segítsek. „Jó tavasz lesz, búzanövelő” – ötlött fel bennem szinte a léptek ritmusára. A szélcsendet lágy szellő váltotta fel, az út tócsáin a szivárvány minden színében sziporkáztak a kenőolajfoltok.
– Apa! – hallottam a hátam mögött. Megfordultam. Kisebbik leánykám, a nyolcéves Valjuska szaladt a nyomomban, hadonászott, összefüggéstelenül kiabált valamit. Megálltam.
– Mi történt?!
– Apa! Gyere haza gyorsan! Édesanya sír!
Lihegve léptem át házunk küszöbét. Valóban: a feleségem a rádió mellett üldögélt, arcán könnyek patakzottak.
– Mi baj már megint? – kérdeztem, talán kissé túl hangosan.
Szipogva válaszolt:
– Jura… hallgasd csak… A mi Juránk… az űrben…
– Mit zagyválsz itt összevissza? – fordítottam egyet a hangerősítőn.
Mi már megszoktuk Levitan hangját, ismerjük, emlékezetünkbe véstük minden egyes árnyalatát. Levitan nem titkolta örömét. De az általa kimondott szavak özönéből mindössze néhány maradt meg tudatomban: repülő… Jurij Alekszejevics… Gagarin.
Lábam megingott, erőtlenül rogytam a székre.
– Úgy látszik, tényleg a mi Juránk – mondottam, magam sem tudom, miért, suttogva.
– Mama és Zoja tudja?
– Tudják. Átkiáltottam a mamának, kapcsolja be a rádiót. Mikor meghallotta, elájult. Alig tudtuk magához téríteni. Zoja a kórházból szaladt haza, éppen jókor.
– Gyerünk át hozzájuk!
A MAMA
Akárcsak nálunk, a rádiókészülék itt is teljes hangerővel működött. Előtte ült mama és Zoja, szorosan egymáshoz simulva sírdogáltak. Masám persze megpróbált lelket önteni beléjük. Jómagam viszont… – mintha galuska lett volna a torkomban.
– Hogy mit művelt ez a fiú, Valja!? – ismételgette anyám, mintha éppen egy iskolásról lett volna szó, aki rossz fát tett a tűzre. – Hogy mit művelt!
– Nyugodj már meg, tudod, hogy árt az izgalom – csitítgatta Zoja. Közben egy korty vizet akart inni – a víz kiloccsant a pohárból.
– Lám, miféle kiküldetésről beszélt. Én meg, vén esztelen, csak egyszerűen lebutáztam.
– Nyugodj már meg, mama. Éppen elég volt neked…
Ő meg összecsapja a kezét:
– Istenem, vajon Valentyina hogyan éli át az egészet? Egymagában van azokkal a kicsi oktalan gyermekekkel …
– Hát csak van valaki mellette.
– Nem, dehogyis! Ebben a pillanatban indulok Moszkvába.
A vonat indulásáig mintegy húsz perc maradt, az állomás viszont csaknem három kilométerre volt. A mama nem éri el a vonatot. Ugyanakkor azt is felmértem, hogy most hasztalan lenne lebeszélni. Visszakiáltottam, hogy várjon meg, és rohanvást igyekeztem a gépkocsiparkhoz.
Ott meg számomra ugyancsak érthetetlennek tűnt minden: a sofőrök, a mérnökök, maga a főnök is, mindannyian a rádiókészülékekhez tapadtak, és Levitanon kívül senkit sem akartak hallani.
– Kocsi kell. Sürgősen! – kiáltottam egyenest Kacsanov fülébe. Rám nézett, de úgy gondolom, meg sem ismert, hiszen rögtön elfordult.
Hanyatt-homlok rohantam a garázsba, felrántottam a kezem ügyébe került első kocsi ajtaját, teljes gázt adtam. Miként hajtottam, hogyan tudtam uralni a kormánykereket, fogalmam sincs róla. És… elkéstem. A mama nem várt meg – gyalog indult az állomásra. Majdnem félúton értem utol. Botorkálva futott, sálja mindegyre a vállára csúszott.
Íme az állomás, gyorsan a jegypénztárhoz! Koppantunk az ablakon, közben szabad pályát adnak a moszkvai vonatnak. Mama megragadja a jegyet s a vonat felé rohan, mely már mozgásban van…
Ekkor szalad ki a pénztárosnő is.
– Néni! – kiabált. – Hol van? Itt a visszajáró pénze.
Már-már lekéstük a vonatot. De akkor egy asszony odaszaladt a pénztárosnőhöz, valamit súgott a fülébe – valószínűleg ismerte a mamát –, és a pénztárosnő a diszpécserhez rohant. Nem tudhatom, mit mondott neki, de a vonat csörömpölve nyomban megállt. Mamának a vasutasok segítettek elhelyezkedni a vagonban. A rádió ott is teljes hangerővel szólt. Mama, amint ismét meghallotta a közleményt, elsírta magát Az utasok tanácstalanul néztek rá: mi történt, ki bántotta az éltes nénikét? Aztán ott is került egy helybéli, gzsatszki, aki felismerte anyámat.
– Ő Anna Tyimofejevna Gagarina, az űrhajós édesanyja – mondotta.
Voltak, akik hitték, mások – eleinte – nem. Jött egy orvos, adott anyámnak valamilyen csillapító tablettákat, de vajmi keveset segítettek. Amikor Mozsajszknál meg tudta, hogy Jura szerencsésen földet ért, ismét csaknem eszméletét vesztette.
A Belorussz-pályaudvaron ismeretlen emberek segítették taxiba ülni, és anyánk nemsokára Valentyinánál volt, akit a tudósítók körében talált. Az űrhajós édesanyjának váratlan betoppanása igen megörvendeztette őket.
A TUDÓSÍTÓK
Gzsatszk tömve volt tudósítókkal. Elfoglalták a városi pártbizottság összes helyiségeit, csak úgy nyüzsögtek a szülői hát falai között, hozzám is betértek. Elsőként a mi rajoni lapunk küldöttje, Volodja Szirotyinyin látogatott meg. … Különben vegyük sorjába. Én visszavittem a kocsit a garázsba. A fiúk, kollégáim – akárcsak annak előtte – a rádiókészüléknél üldögéltek, mások meg álltak. Odamentem Kacsanovhoz.
– Ma képtelen vagyok dolgozni – mondom neki. – Ilyen lelkiállapotban…
Ő csak legyintett:
– Ma senkinek sem fűlik a foga a munkához. Eredj haza, Valentyin.
Házam, akárcsak a szüleimé is, üres volt. Már indulni akartam, hogy megkeressem enyéimet, amikor a küszöbön megjelent Vlagyimir Szirotyinyin, a rajoni lap tudósítója.
–- Ide hallgass! – szólított meg. – Kérlek, keress néhány fényképet Juráról.
Gépies mozdulattal vettem elő az albumot meg néhány borítékot, melyekben a fényképeket tartottam és az asztalra tettem: – Válaszd ki, amelyikre szükséged van. – Azzal máris az utcán termettem. Az egyik fiúcska azt mondta, hogy Masa a kislányokkal a szomszédéknál van, televíziót néznek.
Abban a pillanatban léptem be a szomszédék házába, amely telistele volt emberekkel, amikor a képernyőn megjelent Jura arcképe.
Most, már árnyéka sem maradt bennem a kételynek, hogy ő, éppen ő – a mi Jurkánk az űrrepülő. Az én öcsém, akit pelenkás kora óta ismerek, ő repülte körül a földgolyót.
S akkor hatalmába kerített az emlékezés, rendetlen összevisszaságban. Az éhezés a háborús évekbeli földkunyhóban, az üst a fagyos főtt krumplival, mindenkinek egy darab jutott… A kigyulladt malom, és a parancsnokságon büntetéssel megalázott apám… Az udvar, ahol összegyűjtöttek bennünket, mielőtt fasiszta rabságba vittek. Jurka izgatott suttogása: „Valja, agyonlőnek, szökjél meg tőlük, Valja”… A tanonciskola folyosója,ahol így szól hozzám a tanár: „Talpraesett, jól felkészült legényt hoztak…“
Nem bírtam türtőztetni magam, sírva fakadtam. Bocsássanak meg olvasóim, de így volt. Talán túlságosan sok könny, sok örömkönny hullott azon a napon, és én ezt nem akarom titkolni. Nem csupán én sírtam – azok az emberek sem rejtették el könnyeiket, akik a televízió képernyője előtt ültek. Hiszen ők is jól ismerték Jurát: a gzsatszki középiskola tanulóját, a pionírt, nyakán vörös nyakkendővel, mely Tyimofej nagyapó vörös vászoningéből készült, a feketeköpenyes szakiskolást, a pilótát. Most már űrrepülőként látták viszont a képernyőn.
A rajoni pártbizottság gépkocsivezetője lépett a házba.
– Valentyin Ivanovics, Fedorenko elvtárs kéreti. Itt a kocsi.
Nyikolaj Grigorjevics Fedorenko a rajoni pártbizottság első titkára volt. Ott találtam nála Zoját meg Boriszt. Borisz a nyakamba ugrott: – Válka! Bátyuskám!… Mit szólsz?! …
Nyikolaj Grigorjevics, ez az igen szívélyes ember mindannyiunkat megcsókolt, s aztán rendelkezett:
– Na, gyerekek, van itt mindeniketek számára egy-egy külön iroda, meg külön telefonok is vannak. Üljetek le, és ha felhívnak, válaszoljatok. Olyan kérdésekkel állnak elő, amelyekre csupán ti válaszolhattok.
Letelepedtünk a telefonok mellé. Azok szakadatlanul berregtek. Kerestek Moszkvából, Leningrádból, Kijevből,
Vlagyivosztokból, olyan városokból is, melyek nevét addig soha se hallottam. Külföldről is felhívtak. Juráról meg a szülőkről érdeklődtek, vagy egyszerűen gratuláltak. Hogy valamilyen módon meg tudjunk birkózni ezzel a telefonáradattal, a távbeszélőhálózatnál dolgozó lányok szigorúan szabályozták a beszélgetések időtartamát, és így figyelmeztették azokat, akik Gzsatszkot hívták:
– Önnek három perc… – Önnek két perc… – Önnek öt perc…
Néhány óra múlva, amikor Fedorenko észrevette, hogy már alaposan belefáradtunk, és alig győzünk válaszolni, pihenőt engedélyezett. A rajoni bizottság dolgozóit ültette a telefonokhoz.
Délután négykor a távírdából egyszerre közel nyolcvan táviratot hoztak – hazaiakat meg külföldieket, és csaknem mindenikben ezek a szavak ismétlődtek: csodálatba ejtő… mélyen megindító… büszkék vagyunk!
… Este fél kilencre járt az idő. Askovo falucskából telefonáltak, hogy úton van apánk, fél óra múlva Gzsatszkban lesz.
A szülői házat ostrom alá vették a tudósítók. Az Askovóból kapott értesítés után ide jöttek a rajoni pártbizottság dolgozói, eljött Nyikolaj Grigorjevics Fedorenko is.
Íme, ami a tudósítókat illeti: áradatuk egész nap nemhogy csökkent volna, hanem ellenkezőleg, estefelére még jobban megnövekedett. Jöttek gépkocsikon, vonaton, még helikopteren is érkeztek. A rajoni bizottság épülete úgy zsongott egész nap, akár egy felbolygatott méhkas. Nyikolaj Grigorjevics alig adta meg a pihenőt, nyomban kelepcébe estünk: a tudósítók egymás szavába vágva a kérdések özönét árasztották Zojára, Boriszra meg rám. Alig győztünk válaszolni, a noteszekbe aláírásokat osztogatni, aztán ismét válaszolni.
Mikor végre-valahára hazavergődtem, az asztalon üresen találtam az albumot meg a fényképes borítékjaimat. Egyetlen fénykép sem maradt. Világos, hogy nem Volodja Szirotyinyin emelte el valamennyit.
Az ablakot fénysugár pásztázta. A pompás-tekintélyes Csajkák és ZIL-ek között a rajoni bizottság terepjárója fékezett. Aztán házunk ajtajában megjelent apám. A villanófények csakhogy meg nem vakították…
Válogatta és fordította: Szilveszter László
———-
Jurij Gagarin bátyja, Valentyin Moj brat, Jurij címen közölte emlékezéseit testvéréről, a világ első űrhajósáról. Az írás Valentyin Szafonov átdolgozásában a Moszkovszkij Rabocsij kiadónál jelent meg.
Megjelent a Hét V. évfolyama 45. számában, 1974. november 8-án.