APÁM
Amint már mondottam, apám jókor reggel, kétujjas kesztyűjét és baltáját a derékszíjba dugva Klusinóba indult. A távolság nem volt éppenséggel kicsi: tizennégy verszta, de aztán alaposan ki kellett lépni a szinte járhatatlanná vált úton. Na meg ott van az átkelés is a hideg folyón, melynek vize a nemrégiben történt jégzajlás óta még mindig zavaros. Bár a csónakos legyen a helyén!
Apánk nem sietett, kímélte erejét. De már Asokovót is elhagyta, háta mögött van már Fomiscsino is. A faluszéli házból ismerős falusi bácsi szólt utána:
– Hová botorkálsz, Aiekszej Ivanovics?
– Hát csak oda, Klusinóba – elegyedett szóba apám örömest. – Klubot építünk a szovhoznak, hogy aszongya, május elsejére kész is legyen.
– Amint látom, csak nem feledkezel meg a családi kapcsolatokról ! – Lehet is azt!…
Apánk örvendett az alkalomnak, hogy eltereferélhet a régi ismerőssel. Olyan egykorú forma volt azzal a kolhoztaggal, kiskoruk óta ismerték egymást. Jól esik hát elbeszélgetni, rágyújtani egy cigarettára, és közben megszusszanni.
– Mi újság a rajonban?
– Hát reggel óta mintha még semmi.
– Örülök, hogy erre jársz… Az én vénasszonyom azzal jött haza a szomszédból, hogy egy embert küldtek a világűrbe, azt mondja – a rádióban is hallotta. És aztán még azt is mondja, minden jel szerint olyan a helyzet, hogy az a te fiad, Alekszej Ivanovics.
– Hogy miket össze nem karattyolnak – válaszolt apám közönnyel. Nem sokat adott barátja szószátyárkodására, na meg nem is értett meg mindent – kissé nagyot hallott.
– Na lám, én is amondója vagyok – üres szóbeszéd. De amint megláttalak az ablakból, gondolom – gyerünk, hadd lássuk. Mert hát te kell hogy tudjál róla.
– Jó dohányocskád van. Köszönettel. Hát akkor rendben van. Én mentem.
Amint megtett néhány lépést, barátja utána kiáltott:
– Hát akkor nem küldték fel, úgy mondod?
Apám bosszúsan legyintett.
Zatvorovnál át kellett kelni az Alesnya vizén. A csónakos ott volt az átkelőhelynél.
– Egészen átfáztam, míg vártalak, Ivanics – szólt célzólag apámhoz. – Igaz, fentről melegít a nap, de a vizen mégis dermesztő a hideg.
– Sebaj, rögvest felmelegedünk.
Apám a lélekmelegítő zsebéből elővette a külön ez alkalomra tartalékolt negyedes vodkát, a csónakos meg egy pár sós uborkával és jó karéj kenyérrel rukkolt elő.
Töltöttek.
– Nos, a fiadra, Alekszej Ivanics. Húzzunk egyet, hogy aszongya – jobban repüljön.
– Mit őrölsz itt összevissza? – szólt rá apám szigorúan.
A csónakos zavartan nézett rá.
– Hát hogyisne! Gondolom, van öröm a háznál! Gondold el, egy perccel azelőtt, hogy ide érkeztél, átvittem az embereket – lám, még az evezők sem száradtak meg. Mind azt mondták, hogy Gagarin Jurij Alekszejevics őrnagy felrepült a kozmoszba.
– A kozmoszba? Hogy felrepült? Még mit nem!… – csodálkozott apám. – Elszánt legény kell hogy legyen az illető…
– De hát a te fiad, Alekszej Ivanics?
– Hogy az én fiam?! Ezt már jól kiagyaltad, hogy az én fiam! S azt mondod: őrnagy? Hát az enyém még csak a törzsfőhadnagyságig vitte. Még sok kenyeret kell pusztítania, amíg őrnagy lesz belőle… Aztán magam is voltam nála nemrégiben, de semmi olyan gyanúsat nem vettem észre. De azért jólesik, ha már Gagarinnak hívják az illetőt. Gyerünk, az ő egészségére, na, gyorsabban, ne tarts fenn!
– Akkor hát – az egészségére!
Behörpintettek egy pohárral, falatoztak is rá, aztán átkeltek az Alesnyán.
A dombtetőn nemsokára előtűnt Klusino.
A házikóba, ahol az ácsok megszálltak és étkeztek, s melynek küszöbét apám alighogy átlépte, izgatottan robbant be Vaszilij Fjodorovics Birjukov – a falusi szovjet elnöke. Szóhoz sem engedte jutni apámat, azonmód nyakába ugrott.
Apám felfortyant:
– Mit tapogatsz, mint egy menyecskét?!
– Már hetedszer rohanok ide – kiáltotta Birjukov –, és te sehol! Fedorenko meg egyre csak telefonálgat, követelőzik, hogy kerítsünk elé. Megérkezett a tudósítókkal a helikopter is. az az ördög kereplője! Az egész csordát szerteugrasztotta… Gyerünk szaporán!
– Már mint én? Hová mennék?
Apám nemigen szerette a fölösleges kapkodást, a hiábavaló sietséget.
– Hová mennék, kérdem én?!
Birjukovnak – ugyancsak apám gyermekkori barátja volt – kerekre tágult a szeme.
– Tán meghibbantál vénségedre, Alekszej Ivanovics, vagy csak adod a bolondot? Fiad a világűrben járt, és visszatért, Fedorenko azzal fenyeget, hogy leharapja a fejemet, ha nem kerítlek elé, te meg azt kérded, hová mennél? Hát a rajonhoz, persze…
Most már apámon volt a sor a csodálkozásban:
– A fi-iam? – nyújtotta a szót révetegen. – Tényleg? Igazat beszélsz?
– Na, nézzétek, jó emberek!…
– A fiam? Hát akkor… Jurka… Jurka volna…
Apám lóháton jutott el Zatvorovóig, onnan meg a feneketlen úton egy Belorusz traktor vitte tovább, Askovónál meg a rajoni bizottság terepjárója várta, melyet Fedorenko küldött elébe.
Fedorenko még annyi időt sem engedett apámnak, hogy magához térjen; kézen fogta, és a tudósítókhoz cipelte – „széttépetésre”…
HOLNAP JÖVÖK…
Eltelt néhány hónap. Már kissé hozzászoktunk a gondolathoz, hogy igenis, a mi Juránk valójában részese a Vosztok-űrrepülésnek. Elült már a Moszkvába utazásunk által kiváltott izgalom, a Vnukovo repülőtéren a Jurijjal való találkozás izgalma. Mint annak előtte, mindenki végezte a ma dolgát: apám az ácsmunkát folytatta, én sofőrködtem, az asszonyok a ház körül foglalatoskodtak, a gyermekeket dajkálták.
És vártuk, mindannyian vártuk Jurát, mikor látogat el végre Gzsatszkba. Mert hát abban az időben más, nagyon komoly gondjai voltak.
Hogy hol van és mi van vele, az újságokból tudtuk meg. Meghívták Csehszlovákiába, Bulgáriába. Meglátogatta hajdani iskoláját Orenburgban, majd Kaluga látta vendégül – az a város, ahol Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij élt…
Gzsatszk, a kisváros türelmesen várt sorára, várta világszerte híressé vált földije érkezését. A Lenyingrád utcában, a régi szülői házzal átellenben egy új, kétszobás lakás épült. Az új ház éppen avatásra várt, amikor Jura felhívta mamát:
– Holnap jövök – közölte. – Három, négy óra körül.
A telefonista lányok hallották a beszélgetést, nem is csináltak titkot belőle. Egy óra múlva az egész város Jura érkezéséről tárgyalt. Az ifjúság, melynek soraiban nem egy gyermekkori pajtása volt, elhatározta, hogy a gépkocsit a Moszkva–Minszk országúton fogadja, és az űrhajóst vállon hozza be a városba, ahogyan valamikor – másfél évszázaddal ezelőtt – a franciák legyőzőjét, Mihail lllarionovics Kutuzovot hozták be Gzsatszkba… Reggel a helyi rádiósítási hálózat közölte, hogy délután négy órakor a városi parkban díszgyűlés lesz az űrhajós tiszteletére.
A város vörös díszbe öltözött. Déli egy órakor a park már telistele volt emberrel.
Körülbelül ugyanebben az időben érkezett szüleim házához Fedorenko, a rajon más vezetőivel együtt. Apámat és anyámat meghívták az új házba, mely a szó szoros értelmében akkorra készült el; a rajoni VB elnöke ünnepélyesen felolvasta az adományozásról szóló okmányt, melyből kitűnt, hogy ezt a lakást a szovjet kormány ajándékozza az űrhajós szüleinek.
Jóformán meg sem tudtuk nézni, szét sem tudtunk tekinteni az új házban – az utcáról gyerekek rohantak be kiabálva:
– Itt van Jura bácsi!
– Ott jön, ni, az első kocsiban!
A gépkocsik sorjában a kerítés mellé húztak, megálltak. Fedorenko a fejéhez kapott:
– Jaj, még fogadni sem tudtuk, ahogy dukál!… A gyűlést is négy órára hirdettük…
Jura megcsókolta szüleit, a titkárral is összeölelkezett.
– Ne is törődj, Nyikolaj Grigorjevics. Én csaptalak be a telefonálással – hát nekem kell vállalnom a felelősséget.
– Nézd meg fiacskám – unszolta apám – micsoda házat rittyentettek nekem meg a vénasszonynak! Olyan, hogy le a kalappal.
– Nos, gyerünk, hadd lássuk… Most már kétszáz esztendeig is elélhettek a mamával, apám, egy cseppel sem kevesebbet.
… Az udvar úgy tömve volt emberrel, hogy egy gombostűt se lehetett volna közéjük ejteni.
– Akár itt is meg lehetne tartani a díszgyűlést – jegyezte meg Fedorenko.
Talán szükségtelen részleteznem, milyen meghatóan fogadta földijét Gzsatszk lakossága – annak idején sokat írtak erről. Csupán néhány, különlegesen emlékezetes mozzanatot elevenítek fel.
DISPUTA ISTENRŐL
Amint kissé csendesedett az emberáradat, mama ebédelni hívta Jurát és vele érkezett kollégáit.
– Erőre kell kapni a gyűlésig – szólt rábeszélően.
De hát nem addig az! Mert alig ültek asztalhoz, Borisz lépett a házba:
– Jura – jelentette be –, istenfélő öreganyók küldöttsége jött el tiszteletét tenni.
Jura az ablakhoz ment. Valóban, a kerítésnél öregasszonyok álldogáltak – voltak vagy tizenöten. A hőség ellenére sem tették le sötét kendőiket, úgy álldogáltak ott botra támaszkodva, görnyedt háttal; a ház falára szögezték tekintetüket, s úgy tetszett, a fa nyomban elmozdul, kétfelé nyílik fénytelen szemük merev tekintetétől.
Jura felismerte őket. – Hát persze, a mi anyókáink, az utcabeliek! – kiáltott fel… Nézd csak, Manja néne is – Marija Petrovna Petrova . .. Nem tehetem meg, hogy ne lépjek ki. Megsérteném őket…
Amint nagy lendülettel kiszaladt hozzájuk, mintha vezényszóra történt volna – az anyókák jóságosan keresztet vetettek feléje.
– Jó napot mindnyájuknak! – szólt vidáman Jura. – Hát miért álldogálnak idekinn? Kerüljenek beljebb.
– Ó, jól van nekünk itt is… – Csak azért jöttünk, fiacskám, hogy lássunk téged.
Közben Manja Petrovna néne lépett elő. Barátnői a hátát bökdösve biztatták.
– Jura, fiacskám, mondd csak meg nekünk – láttad-e őt?
– Kit?
– Kit… Hát őt… A mi fennvaló urunkat-istenünket – mondta ki végre határozottan Manja néne. – És, hogy engedett oda téged?
Jura hangosan felnevetett.
– Nem, nem láttam, nénikéim, és úgy gondolom, hogy ő nem is létezik a természetben.
Az anyókák zavartan összesúgtak. – Aztán, Juruska, – elegyedett most már szóba Manja néne –, még ezt is tudni szeretnénk, hogy te soha sem veszed le fejedről az egyensapkát?
– Bocsássanok meg – jött zavarba ezúttal Jura, nem értve, hová céloznak a kérdéssel: tán csak nem figyelmetlenség miatt róják meg ezek az éltes nénikék?
– Egyenruhában vagyok – ilyenkor így szokás. De hát, ha akarják…
Gyors mozdulattal lekapta egyensapkáját, és a kocsi sárhányójára dobta. Marija Petrovna gyorsan hozzálépett, felemelte a kezét, és meghúzta Jurij egyik hajtincsét.
– Mit csinálsz, Manja néném?!… kiáltott fel tettetett szörnyülködéssel Jura. – Jaj, hogy fáj!
Erre Marija Petrovna úgy megilletődött, hogy nyomban elsírta magát.
– Juruska, fiacskám, már bocsáss meg nekem, esztelen vénasszonynak. Lám, mit el nem hitetnek velünk butaságunkban. Hogy megbüntetett téged az isten. Haj nélkül hagyott, és parókát viselsz. De lám, saját hajad van, valódi… A végén kiderült, hogy semmi sem igaz.
– Igen, kiderült..
– De te, Juruska, bizony egyet se törődj. Mert én most már, ha valakitől ilyen butaságokat hallok felőled, nyomban meg is mondom neki, hogy: ez mind csupa hazugság, mert magam tárgyaltam Gagarinnal – mondom – szomszéd, magam győződtem meg. hogy most is szakasztott olyan, amilyennek gyermekkora óta tudom. Még egyetlen haja szála sem hullott le. Az istenről pedig – meglátom, még beszélnem kell a pópával. Nehéz csak amúgy egyszeriben… Hetvenöt éve vagyok ezen a világon, templomba járok, istenhez imádkozom. Te meg azt mondod, hogy nem láttad…
Válogatta és fordította Szilveszter László
Jurij Gagarin bátyja, Valentyin Moj brat, Jurij címen közölte emlékezéseit testvéréről, a világ első űrhajósáról. Az írás Valentyin Szafonov átdolgozásában a Moszkovszkij Rabocsij kiadónál jelent meg.
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.