Hétfő reggel arra ébredünk, hogy már nincs háborús veszély; akárhogy is alakul az EP-választások végeredménye, a Fidesz megvédett bennünket, elhárította a háború-párti Európa kísérleteit, amelyekkel Magyarországot bele akarta volna vonni a harcokba, gyerekeinket az ukrán frontra rángatta volna. A plakátok még kint lesznek a köztereken, Orbán, Deutsch még egy kicsit ünnepli önmagát, de végre csend lesz.
Illetve: nyilván nem lesz csend, de a Fidesz kampányának, ennek a kampányának a végére érünk. Éppen ideje volt. Mert ez a hadjárat kellően aljas és hazug volt, és kizárólag arra játszott, hogy az emberek féljenek. A kormánypártnak nem volt semmilyen mondanivalója, kizárólag a társadalom rettegésére épített, sajnos eredményesen. A kegyelmi botrány után, valamint azt követően, hogy ezt a lemezt már lejátszotta két évvel ezelőtt, és arról is kiderült, hogy csak hazugságokat tartalmaz, azt hittük, hihettük, hogy Orbánék a földre kerültek. Nem találták a kivezető utat, és azt sem, hogy kivel tudnának fordítani a helyzeten. Ráadásul felbukkant Magyar Péter, egy új stílussal, új ambícióval, és hiába próbálták a szokásos technikákkal kiiktatni a közéletből (nőverő, pszichopata, stb), lényegében inkább csak növelték az érdeklődést az új szereplő iránt; ma sem tudják, hogy találhatnak rajta fogást. Viszont az idő múlásával egyre inkább felfedezték a járt utat: az emberek félnek a háborútól.
És innen kezdve csak erre koncentráltak, illetve arra, hogy újra be kell dobniuk a mély vízbe Orbán Viktort. Ez persze egy sajátos mély víz volt, csak a látszata volt mély, valójában egy biztonságot nyújtó medence, ahol leér a Vezér lába. Kizárólag olyan közegbe ment, ahol nem érheti bántódás, semmilyen váratlan atrocitás, de még egy kellemetlen kérdés sem.
Erről is, naivan, azt hittük, a saját tábor előtti beszédek – amelyek szintén csak a háborúról szóltak – inkább válnak kontraproduktívvá; egy miniszterelnök, aki nem merészkedik ki a valódi nyilvánosság elé, előbb-utóbb nevetségessé válik. A mi szemünkben igen, de a hívei körében nem. Kiváltképp akkor, ha tökéletesen kiszolgálja és alájátszik a médiája; azokon a felületeken csak fantasztikus, az országot, az embereket megvédő Orbán Viktor köszön vissza, akit mind itthon, mind pedig az Európai Unióban csupa háborúpárti politikus vesz körbe. De nem: Orbán nem enged, ellenáll, leereszti a sorompót a a határainkon. Neki sokan – sajnos túl sokan – elhiszik, hogy „Európa legnagyobb békefenntartó ereje vagyunk” (via Magyar Nemzet).
Pedig nyilvánvalóan nem vagyunk, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogynem a magyarországi választásokon múlik, hogy eszkalálódik-e a háború vagy sem.
Mocskos kampány volt ez, és ezt, meggyőződésem, a Fidesz emberei is tudják. Sőt: azt gondolom, hogy igaz pillanataikban, amikor belenéznek a tükörbe, maguk is tudják: folyamatosan hazudtak, riogattak, de a tükör elől ellépve már úgy vélik: a győzelem mindent megenged. És, ahogy azt az elmúlt másfél évtized megmutatta, ebben az országban a győztesnek mindent szabad. Úgy alakítani a választásokat, hogy a pálya csak feléjük lejtsen, úgy és olyan hatóságokat létrehozni, amelyek kizárólag a Fidesz érdekeit szolgálják, olyan gazdasági környezetet teremteni, ahol a haszon a NER-tagok zsebében landol, olyan igazságszolgáltatási rendszert kialakítani, ahol csak nekik fütyül a rigó…
Volt ebben a kampányban egy rövid időszak, amikor hihettük: a Magyar Péter-jelenség, az a hatalmas érdeklődés, amely végigkísérte őt a kétszáz állomásán, azt jelzi: a népeknek elegük volt a Fidesz uralmából. De most, egy nappal a választások előtt, a közvélemény-kutatásokat elemezve, nem tudom, mit is jelent a nagy népszerűség, hogy valójában miből van elegük az ott csápoló, tapsoló embereknek, illetve vannak annyian és olyan elszántak, hogy elhozzák a változást.
A jelek szerint nem.
Mindössze annyit mutat a választás előtti kép, hogy a Fidesz nem veszíti el hegemón szerepét, viszont Magyar Péter megjelenése még jobban összekuszálta az ellenzéki térfelet. Mert most már az ellenzéknek is van ellenzéke, nem is egy, ami még azt az egyetlen összefogást (DK, MSZP, Párbeszéd) is lejjebb szorította.
Szeretnék tévedni. Szeretném azt hinni, hogy a háború rémképének felfestése már nem tudta becsapni az embereket. Szeretném elhinni, hogy a többség rádöbbent: érzéseit, félelmeit akarják felhasználni a hatalom megtartása érdekében. Csak hát, amit fentebb leírtam, pont az ellenkezőjét sugallja. Azt sugallja, hogy nem kell itt kormányozni, nem kell itt becsületesnek lenni, nem kell itt őszintén beszélni, éppen elég, ha van elegendő felületet a hazugságok terjesztésére, és van mögötted megfelelő számú – megfélemlített? – csapat, amely készségesen szajkózza (Szijjártó, Deutsch, Kövér, Kocsis, Lázár stb.) a Nagyvezér szavait. Így aztán maradunk ott ahol voltunk: Európa peremén. A tét, most így látszik, hogy legalább önkormányzati szinten megmarad-e még valami, hogy lehetséges-e továbbra is NER-en kívüli világ. Hogy Budapest továbbra is megmaradhat-e, az összes hibáival együtt, az a büszke város, amelynek lakói világosan érzik: egy ellenük dolgozó kormánnyal szemben is lehet, sőt kell dacolni. Ez a remény még most is él, de Szentkirályi várt és mégis váratlan visszalépése új helyzetet teremthet. De a veszély itt van: a kormány megnyújtott karjai (Vitézy, Szentkirályi) fogják rángatni a fővárost. Maradhat, ami volt, amit 2010 óta tapasztaltunk a kormány részéről: semmi nem történt a főváros, de megkockáztatom az ország érdekében. Itt azóta szinte kizárólag a hatalmi érdekek domináltak. És ez az érdek nem más, mint az elit gazdagodása, és egy átláthatatlan rendszer működtetése.
Holnap választunk. Ki így, ki úgy. Ki félelemből, ki dacból. Egy normális országban nem így kellene történnie.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. június 8-án.