Kedves Barátom!
Nemrég olvastam Láng Gusztáv és Veress Zoltán szép publicisztikai teljesítményét, a Boríték nélkül-t. Akkor még eszembe sem jutott, hogy magam is nyílt-levelező leszek, amit, bevallom Neked, sohasem kívántam. Az elmúlt tizenöt évben szerkesztőként, könyvkiadóként éppen elég borítékos levelet kellett írnom, nem egyszer rámenős grafománok kényszerítésére, ahhoz, hogy a nyílt levélírástól elmenjen a kedvem.
Kezdjem talán azzal, hogy Rád aligha talál az előbb említett könyv dialógusát megnyitó Láng Gusztáv eszmefuttatása: „beszélni azért beszélünk, hogy bennünket meghallgassanak, levelet viszont azért írunk, hogy szóljunk valakihez”. Te nyilvánvalóan azért írsz, hogy meghallgassanak, egy Téged – és engem és mindnyájunkat – foglalkoztató kérdésben. S ha már ilyen elhamarkodottan személyemre utaltam, hadd mondom el azt is, hogy leveledet bátrabb kézzel is címezhetted volna. Írhattál volna olyan valakinek, aki a mostani címzettnél – jobb. Többet tett és tesz, hogy gondjaid szűnjenek. Vagy olyan valakinek, aki rosszabb. Aki akarva vagy akaratlanul tett és tesz, hogy gondjaid maradjanak. Szerencsére az első, sajnos, a második esetben találhattál volna reprezentatívabb eszmetársat vagy vitapartnert. Attól függ, kire van inkább szükséged. Soraid közül azt olvasom ki, hogy inkább az elsőre. Megértelek. Én is így gondolnám a Te helyedben.
Mondd, mit válaszoljon leveledre a barát, akivel húsz esztendeje ugyanazt az ügyet szolgálod, akivel anyanyelvben, történelmi sorsban, jövőbe kapaszkodásban egy vagy? Mit írjon az az újságírótársad, aki még a Református Székely Mikó Kollégium könyvtárában kiírta az 1623-as edictumnak – „erdélyi zsidók alkotmányának” is nevezik a történészek – azt a passzusát, amely kimondja: senki sem kötelezhető Erdélyben a sárga folt és a zsidósapka viselésére, „mert ezzel a mi emberségünket alázzuk meg”. Mit mondjon az az olvasó, aki a napokban húzta alá Kacsó Sándor önéletrajzi regényének 389. oldalán a következő, Paál Árpád 1925-ös vezércikkéből vett sorokat: „Itt nem arról van szó, hogy sok-e vagy kevés közöttünk a zsidó magyar és hogy rászorulunk-e az ő segítségükre. Itt egyszerűen arról van szó, hogy vallási világnézetek képzelt ellentétéért szűkebbre szorítsuk-e azt a nemzeti életünket, melyre kifejlődtünk, s melyre nemcsak jogunk van, de amelyből ránk kötelességek is fakadnak”.
Gondold el, mi mást mondhatna, mint Te, az a könyvkiadói ember, akinek tiz évvel ezelőtt dr. Nyiszli Miklós elfelejtett auschwitzi naplójának az újrakiadásakor – mint tudod, azóta két magyar és két román nyelvű kiadást ért meg – nem egyszer kellett hallania: a könyvnek nem lesz sikere, elavult. S ezt akkor, amikor Pierre Daix a Lettres Francoises vezércikkében – MéliuszJózsef a napló előszavában hivatkozik rá – a könyvet a század egyik legmegrenditőbb vádiratának és harcra mozgósító dokumentumának nevezte. Hogyne érteném a leveledbe foglalt mementót, amikor tegnapelőtt járt a kezemben egy, különben jó szándékú, becsületes, finom elemzésre épülő lektori jelentés, amely sajnálja, hogy Rózsa Ágnes idén megjelenő lágerkönyve nem 1945-ben látott napvilágot. Az irodalomtörténeti szempontból indokolt megjegyzés mögött aggodalom is rejlik: vajon lesz-e olvasóközönsége a vallomásnak?
Befejezésül elmondok Neked egy történetet. 1943 nyara volt, sarjútakarásból mentünk hazafelé nagyapámmal. Az öreg, aki nagy újságolvasó ember volt, egész nap rágódott valamin. Ahogy egymás mellett ültünk a szekérdeszkán, arra gondoltam, elterelem a figyelmét gondjáról-bajáról. Volt neki egy gyengéje: a kuruc kor. Ki tudja, talán éppen falunk szülötte, Mikes Kelemen emlékezetére nagyon szeretett erről hallani. Sokszor kért, énekeljem el neki azt, hogy „Nagymajtényi síkon letörött a zászló”. Ezen az alkonyon, miközben a fáradtan ballagó teheneket néztem, halkan, ahogy ő szerette, fújni kezdtem a nótát. Elénekeltem az első szakaszt, utána a másodikat. Nagyapám mozdulatlanul ült, szeme sem rebbent. Amikor nagy későre megszólalt, meglepetésemre, a legteljesebb értetlenségemre ezt mondta: „Nem tiszta dolog a zsidómocskolás. Bánat szakad még ebből a népekre”,
Holnap indulok – először életemben – német földre, a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás megnyitójára. Egyetlen dolgot kérek vendéglátóimtól! Vigyenek el Weimarba. Onnan – mint tudod, hogyne tudnád! – csak néhány kilométer Buchenwald. Ugye megérted, ha azalatt, amíg az egykori pokolbugyrot járom, s gondolatban elhelyezem koszorúmat az áldozatok jeltelen sírjára, meghajtom fejem most, annyi év után, lófőszékely eredetéhez annyira ragaszkodó nagyapám emléke előtt is, aki akkor, azon a nyári esten képes volt elfelejteni Nagy Bercsényi Miklósnak és hazátlan társainak árvaságát azért, hogy helyet adjon szívében a bánatnak, a szégyennek, a népirtás nyomasztó előérzetének, amelyet – ezerszer igazad van – nem szabad elfelejteni, nem szabad megbocsátani.
Mauthauseni üzenetedből halk, szemérmes felháborodást érzek ki. Miért ez a félénkség, öreg fiú? Emlékszel Bálint Györgyre, akit egyformán szeretünk – istenem, milyen szomorúan beillik sorsa kettőnk beszélgetésébe! –, emlékszel, mit írt ő a felháborodásról? Azt írta, felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: végső és legintenzívebb intellektuális teljesítményünk.
Az emberi méltóság, a történelem tanulságainak védelmében nem szabad félénkeknek lennünk. Még akkor sem, ha opponensünk – láthatatlan.
Szeretettel ölel
Domokos Géza
Bukarest, 1971. május 26.
Megjelent A Hét II. évfolyama 23. számában, 1971. június 4-én.