Hetek teltek el azóta, hogy Szepesi György, a budapesti rádió ismert riportere, Bukarestben járt. A sportvilágban azóta számos esemény zajlott le, hajnalba nyúló beszélgetésünk gondolatait azonban a legmeglepőbb eredmények sem tudták elhalványítani.
– Mit jelent Szepesi György számára a sport?
– Én nem vagyok a Mező Ferenc-iskola követője. Olyan értelemben nem, hogy Feri bácsi mindig a görög kultúrát idézte, azzal példálózott. A 28-as amszterdami olimpia győztese a múltban élt. Én a mában élek, én tanítványa voltam – ez a különbség közöttünk. Amit köszönhetek neki, az az olimpiai eszme.
– Hogy nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos?
– Ezt nem hiszem. Igenis a győzelem a fontos. Nem tudok elképzelni olyan sportembert, aki nem győzni akar. Coubertin-t zseninek tartom, nem támadom az olimpiai gondolatot, az elvet azonban, hogy nem azért lépek pályára, hogy győzzek, nem fogadom el. Mi másért versenyeztek volna Olümpiában a görögök, ha nem a győzelemért? A sport egyenrangú – ezt nem szégyellem kimondani – a művészetek bármelyik ágával. Ennek a hangoztatásától sokan féltek, félnek és a jövőben is félni fognak. Pedig semmi szégyellnivaló nincs ebben. Az az érzésem, hogy az évszázad végére visszatérünk a görög testkultúrához. Olyan sok lesz a szabad idő, hogy a sportot minden vonatkozásban a legtisztább eszmények jegyében fogjuk kultiválni, és szinte elmosódnak a határok a minőségi és a tömegsport között. A XX. század végére az a fajta vita is eltűnik, hogy profi vagy amatőr, a testedzés mindennapi szükségletté válik. Ehhez meg kell teremteni a feltételeket. Ez pedig a mi generációnk feladata. És hogy őszinte legyek, ebben a vonatkozásban nem teszünk eleget, nem gondoskodunk arról, hogy az új lakótelepekkel együtt a sportlétesítmények is felépüljenek, nem gondoskodunk a második évezredből a harmadik évezredbe forduló generáció testkultúrájáról. Ez talán túl erősen hangzik. De érzésem szerint a görög szépségeszmény elengedhetetlen velejárója a sport, a szép, egészséges, fizikailag magas szintű ember. Nem akarok a Taigetosz hegyéről levetni senkit, de aki ép testtel született, az a magasan fejlett testi edzettség egészen különleges színvonalát érheti el, így látom a 2002. év feladatát. Akkor én már nem élek, de a kétezret még meg akarom érni, ezért teniszezem.
– Mi a véleményed a csúcsokról?
– A csúcsokra való törekvést nem lehet megállítani. Csúcs az , hogy az ember a Holdra ért – hogy maga az ember vagy az általa készített automata gép, az nekem teljesen mindegy. Csúcs az, hogy az ember a Venusra tör – hogy ember vagy automatagép, itt is teljesen mindegy. Húsz esztendeje az volt a vágyam, hogy mint rádióriporter felkerüljek a Holdra. Számomra ez már megvalósíthatatlannak tűnik – már csak koromnál fogva is. De lesz olyan fiatal rádióriporter, aki ezt megvalósítja. Eljut oda nemcsak asztronauta, hanem tévériporter is. A csúcsokra való törekvés nélkül nem képzelhető el sem az emberi élet, sem a sportélet. Az emberi teljesítőképességnek nincs felső határa. A véleményem viszont az, hogy a jövő szempontjából kevésbé fontos, hogy a kalapácsvetés világcsúcsa 80 méter lesz vagy marad 75, hanem sokkal inkább az a lényeges, hányan és milyen edzettségi szinten fognak sportolni, pontosabban testedzeni. A sport lényege az öröm. Nem hiszem, hogy Gerd Müller nagyobb örömet érez, amikor gólt rúg a világbajnokságon, mint a csíkszeredai diák, amikor az iskolai bajnokságban talál be a hálóba. A kettő között nem érzek minőségi különbséget. A különbség csak az, hogy az egyiket közvetíti a tévé, a másikat pedig tíz ember látja. Az öröm egyéni öröm marad, és forrása nem az, hogy százezer ember tombol, hanem az, hogy elértem valamit. Ha most, ötvenéves koromban visszagondolok egykori magamra, ezt a tizenöt éves korban ért örömöt dédelgetem magamban. Ez az, amit nem értenek meg a mai fiatalok, az én fiam sem érti meg. Mit jelent visszaemlékezni erre az örömre, az életet szebbé, gazdagabbá tevő különleges örömre, amit a sport jelent.
– Csúcsként jegyzik a huszonnégy órás Szepesi-show-t is. Megkezdted hajnalban és huszonnégy órán át megszakítás nélkül tudósítottál, konferáltál…
– Ez csak játék, nem szabad komolyan venni. Ezt meg tudom csinálni, ha kell, kétszer huszonnégy órán át is. Ha kell, fejen állva is megcsinálom. De attól, hogy fejen állva csinálom, még nem lesz jobb. Önmagában ez még nem azonos azzal a csúccsal, amit Gyarmati Andrea ér el, ha megnyeri az Olimpiát. És annyit sem ér, mintha egy tanácselnök jól vezet egy kis közösséget. Ez csak játék, nem vonnék le belőle messzemenő következtetést. Persze nem mondom, hogy nem vagyok büszke arra, hogy én voltam az első a magyar rádió történetében, aki ezt megcsinálta. De ezt bármikor felül lehet múlni. Az egy-két perces, a negyven másodperces sportteljesítmények viszont remekművek. És különben is a huszonnégy órás teljesítményt nem nézik, nem hallgatják végig az emberek. Ezért is több az ötven másodperc, arra lélegzetvisszafojtva figyelnek. Ez csak játék.
– Mi a véleményed a sporttudósításról?
– A sporttudósítás is történelmi kategória. Folyton változott az időben. Más volt 1880-ban, más 1920-ban, más 1953-ban. Más volt az évszázad mérkőzésén és más a müncheni Olimpiai Játékok évében. Más és mégis mindig ugyanaz. Csak az eszközök változnak. Ehhez vissza kell térnem a görög sportideálhoz. Nem más a tudósítás, mint a görög olimpia kőbe vésett névsora, célja, hogy fennmaradjon a győztes neve, hirdesse a szépségideáit. Fennmarad a sportlap, a rádió és a tévé tudósítása is. A sporttudósító egyetlen célt tűzött ki maga elé, éspedig azt, hogy a modern kor szépségeszményét a sporton keresztül hirdesse, hogy boldoggá tegye az embert. A sporttudósító ma is a győzelem hírével érkezik, s egy kicsit a maratoni futó szerepét idézi, bár adott esetben vereségről is tudósítania kell. Ha ezt őszintén, baráti szellemben teszi, akkor képes arra, hogy az ellenfél győzelmében felismerje azokat az értékeket, amelyeknek egy egész nép tudott örülni. Nem hiszem, hogy ezt a szakmát másképp lehet művelni, mint az irodalmat és a színművészetet. A szakma titka az őszinte öröm. Pluhár István imádta a labdarúgást, a sportot, a szép emberi testet. Ettől is volt nagy sporttudósító. Én azokban a kollégákban hiszek, akik meg tudnak halni a mikrofon mellett. A kontárok a kufárok, a percemberek dáridója itt hosszú ideig nem tart. A tudósító feladata közvetíteni az esemény légkörét, hangulatát is és nevelni a felnőtteket és a felnövekvő fiatalságot. Fontos a hozzászólás bátorsága is. Az alapkérdés azonban az, hogy a rádió és a tévé szubjektív műfaj, aki nem szenvedéllyel csinálja, nem lehet népszerű.
– A mexikói Olimpiai Játékokról az egyik román győzelmet olyan bensőségesen közvetítetted, hogy az egész egyszerűen megható volt. Mikrofonhoz szólítottad a győztes sportolót, a feleségét, az edzőjét…
– Hiába próbálok egy svéd vagy egy dél-afrikai sportembert dicsőíteni. Bármit mondok róla, annak a híre sohasem jut el az országába. Ha viszont a környező országok sportolóinak adom meg azt a tiszteletet, amit joggal megérdemelnek, meggyőződésem, hogy a mi szűk közösségünk baráti kapcsolatait mélyítem. Ez nem jelenti azt, hogy nem dicsérem azt a japánt vagy kanadait, aki ezt megérdemli, de hangsúlyozottan azt a románt, csehszlovákot, jugoszláviait, osztrákot, akiről tudom, hogy halvány megjegyzésem visszhangot vált ki, és a sporton keresztül is barátok leszünk. Ha engem Erdélyben szeretnek – és nemcsak a magyarok szeretnek, hanem a románok is –, ebben szerepe van annak, hogy én minden egyes román győzelemnek örültem. Szükségünk van egymás támogatására, ezért tudatosan, nem pedig ösztönösen törekszem arra, hogy működésemmel erősítsem a baráti szálakat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.