Kahána-Moscu Judit nevét szakkörökben világszerte ismerik. Tudományos kutatásairól hazai és külföldi lélektani folyóiratokban. gyűjteményes kötetekben számolt be, tudományos ülésszakokon hangzanak el dolgozatai. Törékeny alakja most a fővárosi színházi bemutatókon otthonos – ez legújabb kutatásának élet-laboratóriuma.
Korábban – évekkel ezelőtt – neve gyakrabban szerepelt az újságokban. Akkor még nem kutatóként, hanem sportolóként – olykor a hírlapok első oldalán, címben. Lélekbúvár és sportmester; életútja mindkét irányban érdekes és tanulságos.
– Olvasóink Önt sportolóként és tudományos kutatóként egyaránt ismerik. Kivel is kezdjük beszélgetésünket? Moscu Judittal, a sportmesterrel vagy a lélekbúvárral?
– Kezdjük talán a sporttal. Az ugyanis már életem lezárt fejezete.
– Mikor kezdődött?
– Egészen kicsi koromban úsztam és síztem. Tízéves lehettem, amikor abba kellett hagynom, megbetegedtem, és gyenge tüdőm miatt eltiltottak a versenysporttól. Ez a döntés nagyon lesújtott. Úgy éreztem, hogy az élet valami nagyon fontostól foszt meg… Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy felfedezzem: létezik olyan sportág, amelyet gyenge tüdővel is lehet akár teljesítményszinten is űzni. Ez a sportlövészet. Egyetemista koromban aztán kezdtem komolyan foglalkozni vele.
– Olyan komolyan, hogy eljutott a sportmesteri címig.
– Több országos bajnokságot nyertem. Nem is tudom pontosan, hányat, tíznél mindenképpen többet. Tizennyolc éven át országos válogatott voltam. Legjobb eredményem bronzérem a moszkvai világbajnokságon, és csapatbajnokság az 1955-ös EB-n.
– Sport-e egyáltalán a sportlövészet?
– Természetesen az. A sport nemcsak az izmokat fejleszti, hanem általában a motricitást. Nemcsak az sportol, aki messzi dobja a súlyt, a gerelyt vagy a diszkoszt, aki gyorsan fut vagy úszik, hanem az is, aki kitartó edzéssel teremti meg a tökéletes mozgáskoordinációt, és ebben méri össze képességeit másokkal. A távugró vagy a rúdugró teljesítménye fokozásában bármennyire is szerephez jut a jó izomzat, nem izomember, hanem kifinomult mozgású atléta. A sportlövészet például különböző pszichológiai követelmények mellett a motricitást emeli tökélyre. Lélektani követelményrendszere pedig nagyjából azonos az izomsportokéval: összehangoltság, pontosság, a figyelem összpontosítása, a figyelem elosztása, következetesség, türelem, az edzés monotóniájának az elviselése. Ezek a tulajdonságok – sportáganként változó intenzitással – mindenütt elengedhetetlenek. A sportlövészetben pedig hatványozottabban fontosak.
– És a lélektannal mikor és hogyan jegyezte el magát?
– Ezt a szenvedélyemet édesapámnak, Kahána Ernő doktornak köszönhetem, ő mindig azt hangoztatta, hogy mestersége a gyógyászat, hobbyja a pszichiátria. Ezt azonban csak szerénységből állította, mert számára a lélekbúvárkodás mindig is több volt egyszerű hobbynál. Bécsben Adlertől tanulta, tehát valójában második szakmája volt… Édesapám azt szerette volna, ha ipari vegyészetet tanulok, mondván, hogy egy új társadalom megteremtésében fontosabb, hogy az ember építsen valamit, mint az, hogy foltozgasson. Ezért nem akarta, hogy orvos legyek, mert az is csak „toldoz-foldoz”. Én azonban nem vonzódtam az egzakt tudományokhoz, nem szerettem a matematikát. Persze, ezért most fizetem meg az iskolapénzt, most kell megtanulnom a kutatásaimhoz elengedhetetlen matematikát, például a statisztikát. Nem könnyű… Tehát akaratomon kívül, az édesapámmal szemben mindig is érzett csodálat keltette fel bennem, már gyermekkoromban, a lélektan iránti érdeklődést. Az ő pszichológiai gondolkozásmódja befolyásolt. Forgattam, olvasgattam a könyveit. Ma is szívesen olvasok az ő szemével. Mindig is kritikus szellem volt. Olvasta ezeket az akkoriban nagy port felkavart műveket, anélkül azonban, hogy maradéktalanul elfogadta volna gondolatmenetüket, következtetéseiket. Hangsúlyozni kívánom, hogy a kommunista értelmiségi igényes szellemi szűrőjén rostált át mindent. A lányommal némileg hasonló a helyzet, mint velem volt. Elsőéves lélektanhallgató. A fiam – tizedikes – ugyancsak a bölcsészet és a lélektan iránt érdeklődik. Van tehát egy ilyen lélekbúvár vonal a családunkban.
– Olyan, a lélektan számára nehéz időszakban fogott ehhez a szakmához, amikor szinte-szinte tudományszámba sem vették. Lelke mélyén soha sem támadt kétely, hogy mégiscsak mást kellett volna tanulnia?
– Nem. Gyermekkoromóta szerettem megfigyelni az embereket, s az arcukról, a mozdulataikból kiolvasni, hogy mi a szakmájuk, hogy mire gondolnak. Lehet, hogy ez is az otthoni hangulat hatása volt.
– Hogyan alakult eddig pszichológusi pályája?
– Az egyetem elvégzése után a tanszéken maradtam. Nyolc évig tanársegéd voltam, közben, miután megalakult a Lélektani Kutatóintézet, másodállásban itt is dolgozni kezdtem. Amikor választanom kellett a kettő között, a kutatást választottam. Úgy gondoltam, hogy itt érdekesebb alkotómunkát végezhetek és többet nyújthatok. Számításom nagyjából bevált.
– A sportban kifejlesztett erényeinek hasznát veszi-e kutatómunkájában?
– A kitartás, a magabiztonság, a pontosság – a sportnak ezek a begyakorolt erényei átragadnak a mozgásról a gondolkozásra, az egész életmódra. Az ember második természetévé válnak. Roppant nyereség ez. De az is megesik, hogy bizonyos összefüggésekben terhes. Az ember egy szűkebb közösségben dolgozik, ahova be kell illeszkednie, ahol a többséghez kell alkalmazkodnia. Nos, ez a pontosságtöbblet olykor a beilleszkedés akadálya. Munkámban a jelenségek sokszor annyira bonyolultak, olyan sokrétűek, hogy a tudóssal szemben s éppen a tudós által felállított pontossági mérce, paradox módon, elérhetetlen. Az abszolút pontosságra való törekvés beleütközik a jelenségek hihetetlen változatosságába. Kiiktatom a kivételeket, a rendhagyó eseteket, hogy eljussak a törvényszerűségekhez, és megdöbbenten tapasztalom, még mindig olyan sok a változó, még mindig annyi a variábilis, hogy nem fogalmazhatok olyan pontosan, ahogy szeretném, hogy a következtetés nem egyértelmű.
– Talán lehetetlent kérek: meg tudná nevezni kedvenc kutatási témáját?
– Valóban, lehetetlent kér. Mindig maradéktalanul leköt az a téma, amelyikkel éppen foglalkozom. De amikor elvégzek egy kutatási feladatot és másikba fogok, bizonyos szorongással búcsúzom az előzőtől, és teljesen sohasem mondok le róla. Kutatásaim valahogy egymásból következnek. A sportolók versenylázát kutattam, most pedig a színészek lámpalázával foglalkozom. Két ponton is látok itt kapcsolatot: a versenysportolók is, a színészek is bizonyos „kiváltságos” csoportot alkotnak; a verseny is, a színházi előadás is lélektanilag tömény megpróbáltatás és minőségi teljesítmény.
– Versenyláz, lámpaláz… Tehát az emóció kutatásához gyakran visszatér.
– Igen. Ez tűzi össze érzelmileg és logikailag minden eddigi kutatásomat. Már első önálló tanulmányom, amely 1967-ben jelent meg egy olasz kötetben (Psihofisiologia del somo e del sogno) a hipnopediával, az alvás közben végzett tanulással foglalkozott, mégpedig az emóciókeltő és nem emóciókeltő szavak eltérő hatásáról a természetes álom folyamán.
– Mi a mélyebb lélektani oka annak, hogy az emotivitás kérdése visszak ísért minden kutatásában?
– Ennek kettős oka is van. És nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem, melyik az elsődleges. Kezdjem talán azzal, hogy emotív vagyok, mindig is az voltam. És az is maradok. Fiatal koromban ez nagyon zavart. Valahányszor fel kellett szólalnom egy gyűlésen, elpirultam. Tanársegéd koromban ezért nem mertem megszólalni a katedragyűléseken. Fokozatosan azonban legyőztem magamban ezt a félénkséget, persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen el is múlt volna. Rájöttem ugyanis arra, hogy amit mondani akartam, és magamban tartottam, nem butaság – kimondták helyettem is mások.
– Izgult akkor is, amikor a diákok elé állt?
– Nem annyira. Nem jöttem zavarba, mert minden szemináriumra alaposan felkészültem – különben nagyon fiatal voltam, huszonegyéves koromban már szemináriumot vezettem. És talán éppen azért készültem olyan alaposan, mert tartottam attól, hogy zavaromban valamit összekeverek. Nagyon magabiztos voltam hát. Csak akkor zökkentettek ki egyensúlyomból, amikor valamelyik diák feleselt. Ilyenkor viszont emotivitásom teljes szépségében kitárulkozott. Emotivitásom különben nemcsak ebben a vegetatív reakcióban nyilvánult meg, hanem a sportban is. Amikor tudtam, hogy az érdeklődés középpontjában állok, hogy előző eredményeim alapján sokat várnak tőlem. Országos csúcsom jobb volt az akkori férfi világcsúcsnál. Közepes fontosságú versenyen meg is tudtam volna ismételni ezt a teljesítményt, világversenyen azonban, amikor elvárták, mit vártak, igényeltek – meg voltam rettenve. Az 1955-ös EB-n történtek – lélektani kísérletnek is beillettek. A versenyt a fekvő testhelyzet sorozataival kezdtük. Ez sohasem volt az én számom, de jól lőttem. Amikor aztán a térdelő testhelyzetre került a sor, és azzal a tudattal álltam be a lőállásba, hogy aranyérmet várnak tőlem, s mondom, közölték is velem, hogy ennél alább nem adhatom, nos, amikor beálltam a lőállásba, láttam, hogy a céltábla a tekintetem elől elszalad jobbra. Csapatban megszereztük az Európa-bajnokságot, egyéniben azonban ottani teljesítményemnél sokkal többre voltam képes. Moszkvában, a világbajnokságon, ahol ismét térdelő testhelyzetben vártak tőlem nagy eredményt, fekvő testhelyzetben szereztem meg a bronzérmet. Éppen azért, mert nem izgultam, formám fölött szerepelhettem. Sportlélektani kutatásaimban ebből a személyes tapasztalatból indultam ki. Mert nem csak én voltam ebben a helyzetben, a sportolók jelentős százaléka szenved emiatt. Ezt az idegi állapotot mérgesíti aztán el a környezet kiváltotta stressz: az újságírók, a tévé, a rádió, a film érdeklődése, és persze az edzők és a vezetők dopping igényű és ellenkező hatást kiváltó „buzdítása”. Mindez tehertöbbletként nehezedik a sportoló vállára. Nem csoda, ha olykor beleroppan.
– Az emotivitás iránti érdeklődésének egyik forrása tehát saját emotivitása. S a másik?
– Érdeklődésem másik gyökere gyermekkori hobbym, a pszichoanalízis. Ez is a különböző rendű és rangú emotivitás háza táján keresi a lélektani rugókat. Valószínűleg tudat alatt vezérelt ugyanabba az irányba, mint tudati szinten a saját érzékenységem.
– De ahhoz, hogy régebbi kutatásainak eszmekörétől nem távolodik el, bizonyára hozzájárult a sikerélmény is.
– A siker nálunk nem ugyanaz, mint más munkakörökben. A különbség talán az, hogy elsősorban nem anyagi. Másrészt pedig többszörös és időben tartós örömet nyújt. Azzal kezdődik, hogy befejezem és nyomdába küldöm a tanulmányomat. A következő öröm a találkozás a kefelevonattal, azután az oldalakkal, majd a kész, kinyomtatott művel. Ezután következik a külföldi kollégák kérése: különlenyomatot szeretnének. Mindez egyenként külön-külön örömet jelent. Ennek az együttese a mi sikerélményünk. Megesik, hogy öt-hat éve megjelent tanulmányom különlenyomatát kérik a legkülönbözőbb országokba. Első önálló kutatásom, hipnopédia-dolgozatom még most sem hidegült el tőlem; nemzetközi kongresszusra hívnak, pedig már évek óta nem foglalkozom a kérdéssel. Hát nem öröm, hogy az álomszakértők most sem felejtettek el? Sohasem búcsúzom tehát el végleg régi kutatási témáimtól. Gyermekeim ezek, szárnyukra bocsátottam őket, de gyakran eszembe jutnak, eszembe juttatják őket – és felidézésük mindig szeretetteljes.
– Jelenlegi témája a színészek lámpalázának…
– …kísérleti kutatása. Hangsúlyozom, hogy kísérleti kutatás, mert erre vonatkozó bibliográfiát nem találtam. Beszélgetést a lámpalázról folytattak már színészekkel, de lélektani kísérletről legalábbis nem tudok. Legbüszkébb a műszeremre vagyok. Elektronikus laringokronoszkópot szerkesztettem az ingerszó és a válasz-szó közötti látencia mérésére.
– Elnézését kérem, de itt leteszem a ceruzát. Időnkből, főleg az én időmből, még futná, de a szakértelmemből már aligha. Mit szólna hozzá, ha kutatásairól – a régebbiekről és a mostaniról – beszámolna olvasóinknak?
– Cikket kér, ha jól értem.
– Cikkeket.
– Szívesen.
– A mihamarabbi viszontlátásra tudományos rovatunkban.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
