A meghódított Amerikára zúduló demográfiai katasztrófa – a népirtást a conquistadoroknál is alaposabban elvégezte a számos behurcolt népbetegség – gyökeresen átrajzolta a spanyol keresztény király nyugati gyarmatainak etnográfiai térképét. Antropológusok, etnográfusok, művészettörténészek ma is hálás területnek tekintik Latin-Amerika népességének, művészetének tanulmányozását. El pueblo y su cultura – a nép és művészete – könyvtárnyi tanulmány, értekezés tárgya. Latin-Amerika tudósai és vendégtudósok vállvetve munkálkodnak e világrész szellemi felfedezésén.
Etnográfiai mozaik
A képlet rendkívül bonyolult. Akárcsak a népesség maga. Latin-Amerika lakosságának egyharmada fehér, közel egyharmada mesztic, egyhatoda indián – és körülbelül ugyanannyi fele-fele alapon mulatt és néger. Kuba, Costa Rica, Argentína és Uruguay lakosságának többsége fehér, Guatemalában, Peruban, Bolíviában, Ecuadorban és Amazóniában indiánok vannak többségben, Mexikóban, a közép-amerikai köztársaságokban, Paraguayban meszticek, Haitiban és Jamaicában négerek, Dominikában és Brit-Hondurasban mulattok, Guyana hinduk, négerek és mulattok sajátos keveréke… A képletet bonyolítja az, hogy vidékenként százalékosan kimutatható a néger-indián (zambo) és a mesztic-indián (cholo) keveredés is.
Az európai fehér telepesek Amerikában született leszármazottai a kreolok. Nemcsak hódítók, hanem az európai kultúra terjesztői is voltak. Emlős- és igás állatokat, növényeket hoztak Amerikába, meghonosították az ekét és a kerekes szállítóeszközöket. Szellemi-erkölcsi orientációjuk kezdetben az egységes spanyol világhoz fűzte őket. Egy sevillai kimutatásban maradt fenn, hogy 1605-ben a Don Quijoténak száztíz példánya kelt át Sevillából az Atlanti-óceánon, a következő évben pedig Cervantes művének nyolcvan példánya érkezett Limába. A klasszikus spanyol irodalmon pallérozódtak ugyan (érdekes, hogy a bolíviai Santa Crúzban és Tarijában ma is elevenek a Clesetina és a Don Quijote kifejezései, nyelvi fordulatai), de a dél-spanyolországi nyelvjárásokat hozták magukkal, hiszen a bevándorlók többsége andalúziai és extremadurai volt. Spanyolország elszegényedett nemesei – a hidalgók – és nincstelen parasztjai – a picarók – váltak itt államalkotó erővé. A betelepítésre jellemző például, hogy a XVIII. században a királyi udvar csak úgy volt hajlandó átvenni a Kanári-szigetek parasztjainak borát, ha minden tonna borral öt család telepedett át az Indiákra.
Az indiánok, ha megtizedelt lélekszámmal is, de túlélték a gyarmatosítás történelmi megrázkódtatását. Az azték és inka arisztokrácia beépült a hódítók közé, Peruban a törzsfők nemességet is kaptak. Egyes területekről teljesen kiszorultak, de a charcasi audencián (közigazgatási egység) falusi önkormányzatuk, az ayllu maradt a társadalmi élet alapja. Még az 1953-as bolíviai földreformot is ennek figyelembevételével hajtották végre.
Az indián szellemi értékek felfedezése aránylag korán megkezdődött. Bartolomé de Las Casas (1474–1566) 1552-ben megjelent Az Indiák elpusztításának rövid leírása című értekezésében elítéli a Conquista kegyetlenségeit, és az ősi indián civilizációkat az egyiptomi, a görög és a római civilizációkhoz hasonlítja.
S amire Las Casas atya még csak ráérzett, később be is következett: az indián művészet megtermékenyítette a hódítókét.
Négereket rabszolgákként hurcoltak be Latin-Amerikába. Az ültetvényeken dolgoztak – s a cofradiáknak nevezett egyesületeikben sajátos afro-amerikai szellemet és művelődést teremtettek meg. Guyana hegyvidékein pedig ma is élnek hegyi-négerek – szökött rabszolgák leszármazottainak törzsi szervezetei.
Ebből az etnográfiai mozaikból alakult ki a mai Latin-Amerika sajátos arculata. Művészetére és művelődésére a spanyol, illetve portugál alapba felszívódó indián hagyaték és az afro-amerikai hatás jellemző. A keveredés napjainkban is folyik – a művészet meszticizálásának szokták nevezni ezt a jelenséget. S hogy mennyire kihat az élet minden vonatkozására, arról olyan hétköznapi jelek tanúskodnak, mint az indián poncho divatcikké válása (Európában is), a hagyományos ünnepek, a fieszták és a karneválok pompája.
Szintézis-kultúra
Latin-Amerika irodalma spanyol, illetve portugál nyelvű. A köznyelv azonban nemcsak az említett dél-spanyolországi tájszólásokat tartósította, hanem indián hatásra helyi dialektusok is kialakultak. Paraguayban a spanyol beszédet a családban és az irodalomban is használt guarani nyelv befolyásolja. La Pazban erős az aymara, Cuzcóban a kecsua hatás. Mexikóban pedig több tájszólás is kialakult. S az irodalom – különösen egy olyan erőteljesen társadalmi kötődésű irodalom, amilyen a latin-amerikai – nem tekinthet el az élő nyelvtől. Ezt ma már a nyelvészek sem tartják nyelvrontásnak, ellenkezőleg, a nyelv gazdagításának, árnyalásának. Élnek is vele a földrész nagy írói. Ebben a szellemben alkot Nicolas Guillen, Pablo Neruda, Volodia Taitelboim, Jorge Amado, Joachim Gutierrez s a latin-amerikai irodalom valamennyi élő mestere.
A művészetek közül különösen az építészetben alkotott maradandót Latin-Amerika. A XVI–XVII. században a barokk, a XVIII. században az ultrabarokk építészet ötvözte mesterien az európai stilusokat és az ugyancsak a telepesekkel hozott mudejar (mór) stílust a helyi formaelemekkel. A spanyol tervezők csupán az épületek alaprajzát adták meg – a díszítést a kivitelező indiánokra és meszticekre bízták. Az indián klasszikus és posztklasszikus kultúra tökélyre emelte az építkezést is, a díszítőművészetet is, elsősorban a fafaragást, ezt mentették aztán át a barokkba.
A mexikói építészet sok helyi változata közül vidékének indián háziipara él tovább. Gazdag figurális díszítés, a napmotívum ismétlése jellemzi.
A kecsuák és aymarák hatására alakult ki az „andesi barokk” sajátos világa. Az európai öröklődésű motívumok, a szirének, a kétfejű sas, a hárpiák asszimilálódtak ősi indián díszítőelemekkel, papayaval, papagállyal, álarcokkal, majmokkal, pumákkal. A Titicaca tó partján fekvő Pomata falucska templomán, akárcsak Potosiban sellők és szirének játszanak charangón (indián népi húros hangszeren), fölöttük pedig a nap és a hold. Pogányabbak ezek a keresztény ábrázolások, mint bárhol a világon.
A festészetnek nem volt hagyománya Amerikában. De megtanulták. Saját útról, egyéni stílusról pedig csak azután beszélhetünk, hogy Rubens és Murillo követőit megihlették a névtelen indián naivok. S bár az akadémikus merevség itt is szabályok kalodájába zárta a képzeletet – más volt ez, mint európai testvére.
Az 1910-es mexikói forradalom társadalmi és szellemi mutációkra vezetett. Ebben a közegben születtek a ma már klasszikusnak tekinthető mexikói festőiskola (Rivera, Orozco, Siqueiros, Tamayo) társadalmi-bölcseleti töltetű képzőművészeti kiáltványai. Ez a művészet már nem kreol, nem mesztic, nem indián – ez latin-amerikai. Mint Francesco Narvaez (Venezuela) modern szobrászati iskolája, mint Antonio Sibellino (Argentína), Maria Luisa del Pacheco (Bolívia), Roman Rojas és Roberto Matta (Chile) művészete. Latin-Amerika-szerte, de különösen Peruban tudatosan fogtak hozzá a Kolumbusz előtti kultúrák hagyományainak ébresztéséhez.
Ez a kultúra ott él a latin-amerikaiak sejtjeiben. Nem csupán emlékeiben élte túl a korokat, nem Teotihuacan és Tiahuanaco romvárosait kell kifaggatni. Az inka orvosok tudomány át a kinin és az atropin hirdeti, az ötvösökét edények és ékszerek dísze, a fafaragókét ajtók, ablakok, oltárok, a fazekasokét a merész ívű edények; a népi kedvet a fieszták és karneválok profán öröme; az azték konyhát a csokoládé, a kukoricatortilla, a fűszerezett ételek, az agave nedvéből kiszűrt pulque.
A mai Latin-Amerikának éppen ez a korokat, civilizációkat, kultúrákat magába záró, magához ölelő szintézise kölcsönöz egyéniséget. Olyat, amelyet Európa-centrikus kultúrához szokott szemünk és fülünk csak ezután fedez fel igazán.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában, 1973. szeptember 7-én.