Írhatok-e valakiről, akivel sohasem találkoztam? Írhatok-e egy emberről hallomás alapján? Mások emlékeiből rakosgatva össze arcképét? Az emlékek nem mindig simulnak össze, az egymást fedő-kiegészítő színek meg-megcsúsznak, az idő pontatlanná torzít mozzanatokat.
Vagy találjak ki magamnak egy találkozást? 1939-ben a nagyváradi színházban telt ház tapsolt a kilencven éve halott Petőfi szellemét idéző emlékműsornak. A szünetben kelendő könyvecskét forgalmaztak a szervezők. Törékeny termetű, tatáros arcú emberre mutattak! – az ő könyve. Megvettem. A kötet harmincnégy év hurcolkodásai során elkallódott. Az emléktöredék azonban máig is kísért. A Petőfi-kötet szerzője Józsa Béla volt…
… Születése évében Zola vádirata hozta lázba Európát, Milánóban barikádokat emelt az osztályharc, Oroszországban megalakult a Szociáldemokrata Munkáspárt, Omdurmannban az angolok felavatták a Maxim-géppuskát, Új-Zélandban – elsőnek a világon – bevezették az öregségi nyugdíjat, a Curie-házaspár felfedezte a rádiumot és a polóniumot, az Alpokban megkezdték a Simplon-alagút építését, Zimniceán létrejött az első hazai falusi szocialista klub, a Vörös Torony és a Gyímesi-szorosban vasutat kezdtek építeni.
Halála évében a három nagyhatalom külügyminisztereinek moszkvai tanácskozásán megvetik az ENSZ alapjait, Teheránban találkozik Sztálin, Roosevelt és Churchill. Berlinben meghirdetik a totális háborút, véget ér a sztálingrádi csata, a szovjet hadsereg átkel a Dnyeperen, felszabadítja Kijevet, az észak-afrikai német–olasz csapatok leteszik a fegyvert, a szövetséges csapatok partra szállnak Olaszországban, Jugoszláviában az ideiglenes kormány kihirdeti a szövetségi alkotmányt, a Fülöp-szigetek kikiáltja függetlenségét, titkos angol–amerikai egyezményt kötnek az atombomba-kutatások megsürgetésére, egy pártvezette hazafias csoport Bukarestben kiadja a nemzetébresztő România liberăt, megalakul a Tudor Vladimirescu hadosztály.
Élt 45 évet… Az omdurmanni és a sztálingrádi csata között húzódó világ jobbításáért. Vezető volt, a kommunista párt felelősségteljes munkát bízott rá. Nem politikusnak született, nem annak készült. Nem szerepelt protokoll-listákon, csupán a rendőrségi nyilvántartásokban. Életét – a hodgyai szülőháztól a kolozsvári katonakórház rabszobájának halálos ágyáig – megírták és írják most, az emlékezés napjain is: kereken 75 éve született, és alig tíz nappal 45. születésnapja előtt végeztek vele. Nem a forradalmár életrajzához kerestem rokonai, ismerősei visszaemlékezésében a támpontokat, hanem ahhoz, hogy milyen volt embersége.
Nagy István és felesége – Józsa Béla húga – halk szóval emlékezik. Párbeszédüket fölösleges kérdésekkel zavarnom.
– Magányos, zárkózott természet volt. Galacon, amikor együtt dolgoztunk, szinte búskomor volt, állandóan töprengett, alig lehetett szóra bírni. Es mégis szerette az embereket, a gyermekeket. Valósággal csüngtek rajta.
– Mert fel tudott oldódni az emberek között. Megtalálta a megfelelő hangot a gyermekekhez is, a felnőttekhez is.
– Döntően művészhajlamú ember volt. Nagy csalódás érte, amikor a szobrászati szakiskolát hirtelen be kellett fejeznie, mert behívták katonának a háború alatt. Művészi álmait kettétörte a háború, a változás.
– S mivel nem sikerült tanulnia, próbálta a kisebbeket ebbe az irányba téríteni. Mert sokan voltunk testvérek, heten, és ő volt a legnagyobbik. A Kárpátokon túlra is azért ment dolgozni, hogy majd küld pénzt tandíjra. De nem sikerült, ott sem volt munka.
– Nem folytak építkezések, épületszobrászra sem volt szükség.
– Így tanulta ki az asztalos szakmát.
– S ez törést jelentett az életében.
– Ez tette hallgataggá.
– Galacon alig lehetett szavát hallani. Megpróbálkozott a házi szobrászkodással, apró plaketteket mintázgatott.
– Muzsikált, nekifogott fényképezni, rajzolni. Kereste-kutatta, miképp fejezhetné ki önmagát. Nem elégítette ki a környezete, a helyzete.
– Ez a kielégítetlenség vezette a mozgalomba.
– Ott elemébe került. Tanult és tanított. Egy-egy kiránduláson hogy tudott foglalkozni a fiatalokkal!
– Az élő ember formálásában találta meg azt, amit a művészet a mostoha viszonyok miatt, nem tudott nyújtani neki. Akkor kezdett írni verseket is. Innen mind fokozatosabban mélyedt el a munkásmozgalom világában. Megismerte, nagy buzgalommal olvasta, tanulmányozta a marxizmust. Soha könyv nélkül, újság nélkül látni nem lehetett.
– Személyi varázsa volt. Közkedveltsége egyéniségéből fakadt.
– Alapjelleme már adva volt. Aztán bent, az illegális pártmunkában ez még jobban elmélyült, kitágult a látóköre.
– Végtelenül türelmes volt az emberekkel.
Balogh Edgárt nehéz szóra bírni. Annyit írt már Józsa Béláról, hogy emlékei átalvetőjéből újat róla már aligha húzhat elő. Megírta a Vásárhelyi Találkozó lázas előkészületeit, ahol Józsa Béla a forradalmi munkásságot képviselte, megírta a temetést, ahol hatan kísérték fel a Házsongárdba a koporsót – s egyedül ő nem tartozott a családhoz…
– Egyesek azt tanácsolták – múlt már ez is –, hogy ha könyvet akarok írni róla, az íróval foglalkozzam, ne a politikussal. Politikusként egy gépezet aktivistája volt csupán, egy láncszem – átvette és továbbította a felsőbb utasításokat. Természetes, hogy aktivistaként egy pártgépezet, az illegalitás szabályai szerint centralizált pártgépezet láncszeme volt, hogy a pártfegyelem szabályai szerint dolgozott. De ehhez hozzá kell tennem valamit: annyi eredetiséggel, helyzet- és helyismerettel dolgozott, annyi önálló kezdeményezésre vállalkozott, hogy nekem, akinek bizonyos időszakokban ő volt a pártkapcsolatom, sohasem az volt a benyomásom, hogy közvetít csupán. A Vásárhelyi Találkozót a pártban viták előzték meg. A pártéletben mindig voltak viták, s ez egészséges és szükséges is. Egyesek szerint nem ülhettünk le tárgyalni többfelé is kacsingató elemekkel, hanem a szövetségi politikánkat a munkás–parasztszövetségre kellett korlátozni. Ezzel szemben állott az a népfrontos szövetségi elképzelés, hogy a kispolgársággal, az ellenzéki polgársággal, az értelmiséggel is meg kell találnunk a közös hangot, hogy mindazokkal a román és magyar demok ratikus erőkkel össze kell fognunk, akik hajlandók tenni valamit a rohamos fasizálódás ellen. Józsa Béla a népfrontpolitikát kezdettől fogva nem alkalmi taktikának tekintette. Az volt az álláspontja, hogy az alapvető kérdésekben kell megegyeznünk, nem pedig felületi vitákba bocsátkoznunk. Nem vitatéma, hogy az erkölcs keresztény-e vagy sem, hogy miként kell a magyarságot értelmezni. De igenis, közös álláspontot kell kialakítani a demokratikus és szakszervezeti jogok, a nemzetiségi egyenlőség védelmében a román demokratikus erőkkel szövetkezve. Különleges érzékkel rendelkezett a nemzeti kérdés árnyalt megközelítése iránt. Abból indult ki, hogy a polgári nacionalizmus ki akarja sajátítani magának a nemzeti érzületet, hogy ezzel álcázza a kizsákmányolást. Ne az úri kaszinó, hanem mi ünnepeljük meg Petőfit. Fehéregyházán, az emlékezetes Petőfi-ünnepségen ő helyezte el a munkásság vörös koszorúját, ő vonult a Segesváron szolgáló székely cselédlányok élén, ő szervezte meg, hogy fehéregyházi román paraszt fiatalok álljanak őrséget. A bécsi diktátum után összehozta a román értelmiséget a magyar ellenzékkel. Szántó Miklós lakásán Petra Grozával is találkozott.
Gheorghe Timofinak nem voltak állandó kapcsolatai Józsa Bélával. Találkoztak a Hójában, a munkássegély rendezte kiránduláson, a vasutas szakszervezetben, a szaktanács megbeszélésein. Szavait azonban évtizedek múltán is emlékezetében őrzi.
– Egy ennyi elfogultság sem volt benne! Minden szava, minden lépése, minden megnyilvánulása a tiszta internacionalizmus iskolája volt. Mi, román munkások örömmel hallgattuk az internacionalizmusról szóló fejtegetéseit. És tanultunk tőle. Senkit ki nem oktatott. Meg tudott mindent mindenkinek magyarázni. A nélkül, hogy leereszkedett volna az emberekhez, az ő nyelvükön, az egyszerű munkások nyelvén szólott. Senkit meg nem sértett, senkit le nem dorongolt, meghallgatta az emberek véleményét, majd kijelentette, „hát igen, maga így látja. Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is. Ez így és így van. Én így látom, maga úgy látja, de a végén úgy állunk fel, hogy egy lépést közeledtünk egymáshoz, egymás szemébe nézhetünk és kezet foghatunk.”
– Timofi elvtárs a Józsa Béla utcában lakik. Milyen érzés ez?
– Mindennapos emlékeztető – és kötelesség. Amikor a felszabadulás után új utcaneveket kerestünk, én benne voltam a vezetőségben és javasoltam, hogy ezt az utcát nevezzék el róla, mert itt lakott. A bizottságban mind ismerték őt. Így határoztunk.
Józsa Béla vezető volt. A vezetéstudomány jegyei kiolvashatók-e akkori munkásságából?
Jordáky Lajos – Józsa Béla életrajzának kutatója, barátja és közeli munkatársa emlékezik:
– Közvetlen az egymás véleményét tiszteletben tartó és ugyanakkor vitatkozó szellem jellemezte kapcsolatunkat. Hihetetlen erővel tudta fegyelmezni önmagát. Nem robbant, nem utasított vissza bírálatot, nem volt merev azokkal szemben, akik nem fogalmaztak pontosan. Ha hiszünk abban, hogy a szocializmus új típusú embert teremt, akkor ennek a gyakorlatban Józsa Béla példája volt. Népszerűségére jellemző, hogy az építőmunkások kolozsvári szakszervezete 1938-ban őt választotta titkárává. Ennek a mozzanatnak az az érdekessége, hogy ott szociáldemokrata befolyás érvényesült, és húsz éven át nem került kommunista a vezetőségbe. Őt viszont egyhangúlag választották meg… Vezetéstudomány? Ezt a fogalmat nyugodtan visszavetíthetjük rá. Nála ez mindig azt jelentette, hogy a közösen kialakult gondolatokat kell végrehajtani. Kitűnő pszichológus és kitűnő pedagógus volt.
– Ebben kit tekinthetünk tanítómesterének?
– Talán Aradi Viktort. Azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik minden társadalmi réteghez megtalálták a megfelelő hangot. A harmincas években a szakszerveztekben előadássorozatokat szerveztek. A darwinizmusról, a pszichoanalízisről sokan olyan előadásokat tartottak, hogy a négyelemis, 2-3 polgáris munkások nem értették. Aradi Viktor úgy beszélt, hogy mindenki megértette, anélkül, hogy vulgarizált volna. Ezt tanulta el tőle Józsa Béla.
Mintha felcserélődne az idő: egy sokat megélt munkásasszony áll előttem. Józsa Béla özvegye. Harminc év sem volt elég eltüntetni fájdalmának nyomait. Nem feledheti három év állandó űzetését – Józsa Béla egy héttel a háború kitörése után vonult illegalitásba, és három esztendőn át bújkált többé-kevésbé jól megszervezett illegális lakásokon – őt pedig ez alatt szüntelenül zaklatták. Egyszer, amikor rendőrök nyitottak rá – hajszolt férje a szekrényben rejtőzött. Nem feledheti a veréseket – többször kellett műteni a lábát, a „talpalások” nyoma soha sem gyógyul. Nem feledheti: nélküle temették a férjét, mert a kínzások miatt azon a novemberi napon lábra sem tudott állni. Nem feledheti a szomszédok odavetett szavait: „tudom, Józsáné, a férjének visz ennivalót”.
– Túlságosan bízott az emberekben, túlságosan jóhiszemű volt. De sokszor csalódunk bennük. Ha nem bízik ennyire, talán nem bukik le… S aztán csak oda kerekedünk ki, hogy a kommunista emberség bizalmat feltételez.
– Mikor találkozott utoljára Józsa Bélával?
Nagy István: Béla egy kicsit vakmerő is volt. Különösen azután, hogy a szovjet csapatok Sztálingrádnál áttörték a frontot. Figyelmeztettem, legyen körültekintőbb, mert hol itt látják, hol ott. A főtéren is találkoztak vele, amikor újságokat vásárolt. Mondtam, hogy végül a nyomára fognak bukkanni. Optimistán azt mondta, „te eltúlzod ezeknek a képességét, nemsokára nekik kell bujkálniuk előlünk”. Sajnos nekem lett igazam.
– Mikor találkozott utoljára Józsa Bélával?
Balogh Edgár: Találkozóm lett volna vele, a mai Józsa Béla utcában. Egy reggel bezörgetett az ablakomon Nagy Pista. Akkor láttam először és utoljára sírni. Közölte, hogy lefogták Józsa Bélát, és hogy semmit sem fog vallani, ott hal meg a börtönben. Jól ismerte, így is történt… Az ember azonban optimista. Hátha nem igaz a hír. Elmentem a találkozóra. Nem jött el. A konspiráció szabályai szerint, ha egy találkozó elmaradt, másnap ugyanabban az időpontban, ugyanazon a helyen kellett találkoznunk. Másnap sem jött senki. Akkor győződtem meg arról, hogy igaz a hír. Tudtam, hogy nem fog elárulni. Halálra kínozták, de nem mondott semmit. Ezzel mentette meg a mi életünket.
– Mikor találkozott utoljára Józsa Bélával?
Józsa Béláné: Egy üzletben dolgoztam. Szombaton hét órakor zártunk. Ő tudta, hol dolgozom, megvárt, nyomon követett, és az Astoria szálló mellett hozzám csatlakozott. Úgy mentünk fel a Fellegvári úton a tetőre. Egyszercsak a sötétben elénk lépett valaki. Megijedtem. Megnyugtatott, de úgy látszik, hogy tudta. Elváltunk, nem időztem sokat, nehogy keressenek otthon. Olyan elérzékenyülten búcsúzott, hogy borzasztó… A konspirációs ház gazdája mondta, hogy másnap borotválkozás közben belevágott a bajuszába. Elnevette magát: „úgy nézek ki, mint Hitler!” És levágta az egész bajuszát. Szándékosan tette, hogy ne ismerjék fel. Délután illegális találkozóra ment. Ott tartóztatták le. Vasárnap. Engem hétfőn este a munkahelyemről vittek el.
– Mikor találkozott utoljára Józsa Bélával?
Tamás Gáspár: Nem volt az találkozó. Én láttam, de ő… Börtönben voltam, de kedvező helyzetben, mert irodán dolgoztam. Megtudtam, hogy Józsa Bélát behozták a helyőrségi kórház zárt osztályára nagyon megkínzott állapotban. Azon a címen, hogy leveleket kézbesítek az ottani betegeknek, beengedtek. Eszméletlen állapotban találtam, egy csendőrnyomozó még így is vigyázott rá. Az osztály betegei mondták el, hogy mi történt, hogyan kínozták halálra. A Béke és a szabadság című illegális lapban meg is írtam… Az orvosi bizonyítvány szerint tüdőgyulladásban halt meg.
Beszélnem kellett volna még a hodgyai öregekkel meg Demeter Jánossal, Pavel Bojannal, Kovács Istvánnal, Constantinescu doktornővel, Jakab Sándorral, Román Viktorral. Azokkal a hajdani gyermekekkel, akik egy általa készített fényképen mosolyognak a lencsébe az általa vezetett munkássegély első toborozásán, a Házsongárd-tetőn.
Ha az utcáknak van emlékezetük, akkor a Józsa Béla utcának – ahol lakott, ahol űzötten is találkozókra járt – van. És van a Fellegvári-útnak. És van a Szabadság térnek.
Geo Bogza szerint a halottak sietnek. Józsa Béla azok közé tartozik, aki nem siet. A rádium felfedezésének évében született – az atombombakísérletek esztendejében kínozták halálra. Mert meg akarta jobbítani a világot. Érettünk harcolt, akik emlékezünk rá – akiket szeretett, akikkel egyetértett és perelt, akiket csak megpillantott, s akik csak a színházi előcsarnok félhomályában láttuk, akikről csak annyit tudott, hogy osztályos társai vagy szövetségesei vagyunk a szocialista jövőben.
Józsa Béla nem siet. Negyvenöt éves. És már soha sem lesz öregebb.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.
