Demeter András neve tízegynéhány évvel ez előtt gyakran szerepelt az újságok sportrovatában: 1954-ben és 1957-ben a gerelyvetés országos bajnoka volt, hétszer javított országos csúcsot (legjobb eredménye 75,88 méter). Balkán-bajnokságokon kétszer a második, egyszer a harmadik helyen végzett.
Dr. Demeter András egyetemi tanár neve gyakran szerepel a tudományos folyóiratokban, az orvostudomány nemzetközi szaktekintélye. Munkahelyén, a fővárosi Testnevelési és Sportfőiskola fiziológiai tanszékén kerestük fel.
– Mi a Demeter András doktor véleménye Demeter András sportmesterről?
– Meg vagyok elégedve… Eredményesebb, jobb is lehetett volna, de valahányszor választás előtt álltam: sport vagy orvostudomány, én az utóbbit választottam. Máig sem bánom. Az akkori körülmények között heti három edzéssel készültem. S közben mindig tízesre vizsgáztam, érdemdiplomát szereztem. Az államvizsga alatt sem hagytam abba a heti három edzést. A könyvek mellől álltam fel arra a másfél órára, a könyvekhez tértem vissza. S jobban vizsgáztam, mint azok a kollégáim, akik közben fel sem álltak a kurzusok mellől. Ez volt az én aktív pihenésem. Diákkoromban a társadalmi-politikai munkából is kijutott. Előbb a marxista tanszéken voltam gyakornok, aztán a tartományi pártbizottság aktivistája lettem. Közben tanultam és sportoltam. Sohasem éreztem soknak.
A teljesítménysportról 1960-ban mondtam végleg le. Akkor neveztek ki Marosvásárhelyen adjunktusnak a fiziológiai tanszéken. Addig, ha versenyem volt, megkértem a kollégákat, hogy helyettesítsenek, aztán én visszahelyettesítettem őket. Ezt tanársegédek között meg lehet tenni. De adjunktusként már előadásokat kellett tartanom, nem tehettem többé meg, nem kérhettem kiváltságokat.
Kineveztek – s vége. 1962-ben jöttem Bukarestbe előadótanárnak, 1970 októberében egyetemi professzornak neveztek ki.
– Van-e összefüggés sportpályafutása és sportorvosi tudományos kutatótevékenysége között?
– A legszorosabb összefüggés áll fenn a kettő között, a megfelelő embert a megfelelő helyre elv alapján. Életemből tíz évet az aktív sportolásnak szenteltem, a többit – eddig és ezután – a sportélettannak.
– Mi eddigi tapasztalatainak, kutatásának a sommázata?
– Az emberiségnek többet kell mozognia! Ha az orvos több mozgást ajánl, nem veszik komolyan – ha sok és főleg drága orvosságot, akkor viszont igen. Holott az előbbi hiányzik elsősorban a mai ember számára. A mozgás, a természetjárás. A tenger: a pozitív ionok túlsúlya áthangolja az idegrendszert, a tengerparti tartózkodás felér egy edzési periódussal. A hegy: nem használjuk ki eléggé lehetőségeinket – dehát ez már társadalmi probléma. Hegyvidéken a negatív ionok csillapító hatása érvényesül. Ennek ellentmondani látszik az a Font Rameau-ban végzett kutatásom, hogy 2000 méteren az első időben ingerlékenység, álmatlanság lép fel. Ez az oxigénhiánynak tudható be. Végül azonban a magaslati levegő megteszi jótékony hatását. Millióknak kellene igénybe venniük.
– Megkérnők a professzor elvtársat, fejtse ki ezirányú elképzeléseit A Hét olvasói számára egy cikkben.
– Szívesen.
– Most pedig a tudóshoz fordulunk egy szenzációs cikk kapcsán: Az Idrottsbladet beszámolt a stockholmi testnevelési főiskola fiziológiai intézetének egy érdekes kísérletéről. Egy sportolótól 800-1200 milliliter vért vesznek, a szervezet ezt három hét alatt kiheveri. Közben a vért tartósítják és a verseny előtti napon visszaömlesztik a véradóba, ezzel feldúsítják a vér hemoglobintartalmát. A verseny előtti vérátömlesztés, a feltételezések szerint, a teljesítőképességet 23 százalékkal növeli. A szervezet negyvennyolc óra alatt visszanyeri egyensúlyát, addig azonban hallatlan teljesítményre képes. Mi erről az orvos véleménye?
– Az esetről még nem hallottam… Az orvostudomány különben a sajátvér-terápiát, az autohemoterápiát deszenzibilizálásra már rég alkalmazza. Ilyen esetekben a saját vért intramuszkulárisan adják be. Az injekció helyi és általános reakciót vált ki, áthangolja az egész szervezetet…
– A 23 százalékos teljesítményfokozás 100 méteres síkfutásban hét másodperces világcsúcsot jelentene.
– Ezt megvétózom. 100 méteren a sportoló „nem lélegzik”, az oxigénellátás fokozásának nincs semmi szerepe. No de ennek a megértéséhez a sportágakat – fiziológiai szempontból – három csoportba sorolnám:
1. Ideg-izom sportok. Ezekben a teljesítmény ettől a két tényezőtől függ. Nem számít sem a légzés, sem a vérkeringés. Tizenötmásodperces maximális teljesítményhez mindenkinek megvan az energiája. A vágtaszámokról, az atlétika ügyességi számairól, a súlyemelésről van szó. Még 400 méterhez is van elég tartalékenergia.
2. A szív-tüdő sportok. Ezekben elsődleges az oxigénszállítás; képletesen szólva: egy perc alatt harminc vedret kell tovább vinni. Ebbe a kategóriába tartoznak az 1-10 perces erőkifejtést igénylő sportok, az atlétikai középtávok, a kajak-kenu rövid távjai, a torna, a birkózás, az ökölvívás. Ezek tulajdonképpen a szív, a tüdő és a szövetek sportjai, mert az enzimmennyiség szabja meg, hogy mennyi oxigént tud felhasználni a szervezet. Van, aki öt, van, aki hat liter oxigént használ fel. Egy német evezős, Henning, a kormányos nyolcas tagja, hét litert fogyaszt.
3. Az egyensúlyi állapotban végzett sportok. Ezek idegrendszeri és endokrin összerendező folyamatra támaszkodnak. A lényeg ugyanazon a szinten hosszú időn át szolgáltatni energiát. Nem harminc, csak tizenöt vedret kell szállítani. De azt órákon át – ehhez pedig hormonális egyensúlyra van szükség. Ilyenek a hosszútávok (futásban, sízésben), a La Manche-csatorna átúszása.
Visszatérve a kérdésre, az autohemoterápia a keringési-légzési, tehát szív-tüdő típusú sportokban használható, ott lehet döntő az oxigén-szállítóképesség. Hogy elterjed-e széles körben, azt nehéz megmondani.
– Amikor Johnny Nilssont, az 1964-es Olimpiai Játékok gyorskorcsolyázó bajnokát felkérték a kísérleti alany szerepére – visszautasította. Mi erről a sportmester véleménye?
– A visszautasítás lehet bizalmatlanság jele. Általában a nagy bajnokok nehezen vetik alá magukat még a vizsgálatnak is. Félnek, hátha nem jól üt ki. Sajnos, ezt a tartózkodást én is tapasztaltam, doktori disszertációmat élsportolókkal készítettem, vonakodtak a rendelkezésemre állni.
– Ez a – minek is nevezzük – „fiziológiás dopping” a fennálló elvek és rendelkezések alapján nem tekinthető doppingnak.
– Nem ís az. A dopping… Nemrég részt vettem a magyar sportorvosok kongresszusán. A Varia napirenden doppingvizsgálat-dolgozatot terjesztettem elő. Patkányokon végeztünk amfetaminkísérletet. Tudvalévőleg az amfetamin az egyik legelterjedtebb doppingszer. Azt kutattuk, hogy milyen hatással van a szervezetre a huzamosabb ideig szedett doppingszer. Patkányokat úsztattunk. Mellékesen jegyzem meg, hogy 5-6 órát is képesek úszni, a kísérlet leegyszerűsítése céljából nehezékkel úsztattuk őket. Szóval 91-95 percig úsztak. Másnap a kísérleti alanyok felét – tíz patkányt – amfetaminnal kezeltünk; azok 155 percet úsztak, az ellenőrző csoport továbbra is 90–95 percet. A dopping hatására tehát 70 százalékkal nőtt a teljesítmény. Tíz napos doppingolás után az előzők teljesítménye 80 percre csökkent, míg az ellenőrző csoport továbbra is 90-92 percet teljesített. A doppingolt patkányokon fokozott ingerlékenység lett úrrá, testsúlyuk csökkent. Kíváncsiak voltunk, hogy mi ment végbe a szervezetben, felboncoltuk őket. Nos, a gyomor, a máj, a vese szöveteiben elváltozás történt. Vizenyős beszűrődés és degenerációs jelek léptek fel. Az eredmény tehát megrázó, s mindenkit gondolkodóba ejthet, aki könnyelműen, oktalanul doppingolással erőszakolja meg a fiatal szervezetet, Éz a dopping a maga valóságában.
– Emlékszik-e még ilyen látványos, nagy port felkavart fiziológiai kísérletre, mint az autohemoterápia?
– Igen, 1960-61-ben az amerikai Luis Rieche bezárkózott az edzőjével, úgy készült a világbajnokságra. Az amerikai súlyemelő, aki addig hatodik volt súlycsoportiában, világbajnokságot nyert. Titka kipattant. Az újságírók meglesték és kiderítették, hogy izometriás gyakorlatokat végzett. Mi ennek a lényege? A régi, izotóniás gyakorlatokat ezrével kell végezni ahhoz, hogy kijöjjön az izomösszehúzódás egy percnyi hasznos ideje. Izometriával megnövelem a tónust, és fenntartom tíz másodpercig. Ez százszoros időmegtakarítás. Bizonyos sportokban – súlyemelésben, rögbiben – hasznos is. Csakhogy nem tanulmányozták élettani, sportorvosi szempontból. Az újságírók azt hitték, hogy meglelték a sportteljesítmények elixírjét. És világszerte, így nálunk is felkapták. Csakhogy a sport fizikai, technikai, taktikai, pszichológiai, elméleti felkészítés együttese. S ők csak a fizikait tartották szem előtt. Ám ott is van gyorsaság, erő, ellenállóképesség, ügyesség. S az egészet leszűkítették az erőre. Ezzel pedig, csak ezzel, nem lehet minden sportban érvényesülni. Sőt, vannak sportágak, ahol ez ellentétes a céllal. Az erő és a gyorsaság például bizonyos szintig segíti, azután pedig kizárja egymást. A sportban a modern tendencia az egyéni adottságok kifejlesztése. Ha valaki gyors, akkor arra kell építeni, nem pedig ellenállóképességére. Persze, az utóbbit is fejleszteni kell, de csak bizonyos szintig – azon túl, az ellenállóképesség fokozásának az erőltetésével leronthatjuk a sebességet. Ez az, amit nem tudok megértetni az edzőkkel. Mindenkivel ugyanazokat a gyakorlatokat végeztetik, holott a sportolók különböző élettani sajátosságokkal fognak hozzá. Nem egyénítik eléggé az edzést, amely olyan szintézissé válik, hogy senkiből sem hozza ki a maximumot.
Az izometriával kapcsolatban rájöttem arra, hogy rontja az agytevékenységet. Az agy, a gerincfolyadék nyomása nő, s ennek negatív hatása van. A gyakorlat végzése alatt a mellkas blokálódik, a légzés felfüggesztődik, nagy pozitív nyomás keletkezik. A vér nem tud behatolni a mellkasba. Sportolókkal is megesett, hogy elindult az orruk vére. Magas vérnyomásnál pedig akár komolyabb baleset is történhet.
Az izometria sorsa az lett, hogy elvetették. A kezdeti lelkesedés után most a másik végletbe estek, ott sem alkalmazzák, ahol eredményes.
Megjelent A Hét II. évfolyama 49. számában, 1971. december 3-án.