Herceg János, a jugoszláviai magyar irodalom egyik vezető személyisége, Bukarestben járt. Programatikus célja a hídverés, a szocialista országok irodalmainak közelítése. Ezen munkálkodik fáradhatatlanul soknyelvű hazájában is, a szomszédos államokban is. Az országban tett látogatásáról visszatérve épp hazakészült. A két utazás között találkoztam és beszélgettem el vele.
– Milyen alkalomból volt a vendégünk?
– Hónapok óta folyó tárgyalásaink kezdenek végleges formát ölteni. Belgrádban a román nagykövetséggel, itt pedig az írószövetséggel folytattunk most már konkretizálódó tárgyalásokat: román és romániai magyar írókat hívtunk meg Jugoszláviába. Részvételükkel az újvidéki rádió hangversenytermében, az úgynevezett M-stúdióban központi irodalmi estet rendezünk. Másnap a román írók Versecre, a Jugoszláviában élő románok központjába mennének, a magyarok pedig Baranyában és Szabadkán lépnének fel. Szeretnők Illyés Kingát és Nemes Leventét is vendégül látni, előadóestjük sikerre számíthat. Ez az első ilyen jellegű érintkezés irodalmaink között. Sokat várok tőle. Remélem, hogy a további sokoldalú kulturális együttműködés előtt kövezi ki az utat. Bizakodó vagyok: Ion Hobană, az írószövetség titkára máris akcióba lépett.
– Marosvásárhelyi útja is eredményes volt?
– Találkoztam Sütő Andrással, Hajdú Győzővel és még sok kedves kollégával. Meglátogattam Molter Károlyt is. Kolozsvárra, sajnos, már nem jutottam el, pedig találkozni szerettem volna Balogh Edgár barátommal, Jordáky Lajossal. Valamit mégis láttam Erdélyből, voltam Farkaslakán Tamási Áron szülőházában, Korondon, Székelyudvarhelyen, Segesváron. Barátaimtól nagyon sokat megtudtam a romániai magyar irodalomról. Elláttam magam egy kis itteni irodalommal. Nagyon szép élményekkel és azzal a reménnyel megyek haza, hogy kapcsolatainkat továbbra is bővíteni lehet.
– Jugoszláviában az azonos társadalmi valóság több irodalmat szült. Milyen ezek kölcsönhatása?
– Viszonyuk? Kölcsönhatásuk? Nagy vonalakban ugyanaz, mint bármely más irodalom kölcsönhatása. Azzal a különbséggel természetesen – s ez közelíti őket –, hogy egyazon társadalmi valóság szülöttei és azonos szocialista irányulást követnek, ami az irodalmi és a művészeti életben egyaránt megnyilvánuló szabad attitűdöt illeti. A jugoszláviai magyar irodalomra elsősorban a szerb-horvát irodalom hat. Ott élünk, velük együtt. Fiataljainkra ugyanúgy hat a mai szerb-horvát irodalom, mint az én nemzedékemre Miroslav Krleza vagy Milos Crnjanski. Szemléletben, attitűdben onnan veszik a példát és a bátorságot – és a formabontással együtt járó modernizmus különféle irányait is. Ami Jugoszlávia többi népének az irodalmát illeti, kulturális szervezettség tekintetében a legrégibb hagyományokkal a szlovének rendelkeznek. Jelentős íróik vannak. Ciril Kosmac kitűnő prózaíró. A macedónoknál a fiatal Csingovot említeném, az albánoknál Esad Mekulit. A bosnyákok vagy szerbül vagy horvátul írnak.
– Mit jeleni az írói elkötelezettség ma? Évek és könyvek című kötelében újólag foglalkozik ezzel a kérdéssel.
– Ebben a kötetemben említettem, hogy ha az irodalom szolgálatot jelent, akkor kisebbségi körülmények között kétszeresen az. Azt hiszem, hogy nem csábíthat bennünket semmilyen kozmopolita elképzelés, hogy hazánk Európa és a nagyvilág. Mert végsősoron a magunk népének írunk, azaz dolgozunk. S ha dolgunkat jól végeztük és megfelelő tehetségünk is van hozzá, akkor lehet, hogy a magunk pátriáján túl is felfigyelnek ránk. Fiatal koromban én is avantgardista voltam. Akkor ezt nagyon szépen össze lehetett békíteni a baloldali elkötelezettséggel. Helytől elvonatkoztatott novellákat írtam, nem törődtem az olvasóval. Aztán egyszer parasztok közé mentem irodalmi estre, megdöbbentem, hogy egy árva kukkot sem értenek a felolvasásomból. Először felötlött bennem, hogy mit keresek én itt. Aztán levontam a következtetést: így nem lehet írni, nem lehet úgy élni, hogy ne értsük meg egymás szavát. Azt hiszem, hogy minden írónak az a célja, hogy meg is értsék. Ha nem értik meg, akkor minek ír? Akkor írjon önmagának vagy az asztalfióknak. Ami pedig a világnézeti elkötelezettséget illeti, természetes, hogy az írót – bár mesterségének megvannak a saját törvényei – a világot lassan eluraló humanista felfogásnak és érzületnek kell áthatnia, és olyan társadalmi rend felé kell gravitálnia, amely a nemzetek és országok közötti békét és az emberi jólétet szolgálja. Azt hiszem, ez erkölcsi kérdés. Minthogy az írás – azon kívül, hogy célja és értelme a művészi önkifejezés – erkölcsi kategória, nem tudom, hogy szabad-e egyáltalán irodalomnak tekinteni a felelőtlen, a békét megbontó, az emberi elnyomatást szolgáló irodalmat, ha mégoly művészi is, amiben azonban én nem hiszek. Ha egy irodalomnak, egy művészetnek nincs meg az erkölcsi alapja, nem hiszem, hogy az egyáltalán irodalom vagy művészet. A maga módján még Baudelaire is megtalálta azt az erkölcsi normát, amelyre művészete épült.
– Ön az újvidéki rádió magyar adásának irodalmi rovatát vezeti. Mit tesz a rádió az irodalomért?
– Mi nem lehetünk harcos orgánum, valamelyik irodalmi irányzat, felfogás vagy szemlélet tükrözői. A mi dolgunk bemutatni, minden elfogódottságot mellőzve az irodalom egészét, a hagyományokhoz kötődő régebbi nemzedéket ugyanúgy, mint az Új Szimpozion köré csoportosuló fiatal moderneket. Foglalkozunk tehát minden Jugoszláviában megjelenő magyar könyvvel. Ami kitekintésünket illeti, az újvidéki rádió irodalmi rovatai szeretnék megismertetni hallgatóikkal a szomszédos irodalmakat is. Az említett M-stúdióban, ahova most meghívtuk romániai vendégeinket, irodalmi esteket rendezünk. Bemutatkozott már ott Németh László, Illyés Gyula, Déry Tibor, Sántha Ferenc és még jó néhány élvonalbeli magyar költő és író.
– Melyek a jugoszláviai magyar irodalom fejlődésének szakaszai az egykori provincialista irodalomtól Jugoszlávia népeinek mostani egyenrangú irodalmáig?
– Helyreigazítanám a kérdést: nem egyenrangú, hanem egyenlő lehetőségekkel rendelkező irodalom. Nem nevezném egyenrangúnak, mert az irodalom közönségére támaszkodik – kis közönségre támaszkodva pedig nem mutathat fel ugyanolyan eredményeket, mint az az irodalom, amelynek nagy visszhangra képes közönsége van. Az egyenlő lehetőségeket az biztosítja, hogy könyveink ugyanúgy állami támogatással jelennek meg. Ez elképzelhetetlen volt a régi Jugoszláviában. Akkor az író hóna alá fogta könyvét, és elkezdett házalni vele. Ahol nem uszították rá a kutyát, talán a könyvét is megvették.
– Hol kezdődött a jugoszláviai magyar irodalom?
– A jugoszláv állam megalapítása után tíz évig kisebb-nagyobb lapalapítási kísérleten kívül semmi sem történt. 1928-ban Szentteleki Kornél megindította a Vajdasági írás című folyóiratot, majd a Kéveantológiát és a Bazsalikom című szerb-horvát költői antológiát. Tulajdonképpen akkor és azzal kezdődött a jugoszláviai magyar irodalom. Németh László mondotta, hogy Szenttelekinek ott kellett valamit kezdenie, ahol nem volt se tűz, se haraszt, ahol hiányoztak a hagyományok. Küzdelmes kezdet volt. A háború alatt mi, vajdasági magyar írók sorsközösséget vállaltunk az együttélő népekkel, amelyek akkor keserves megpróbáltatásoknak voltak kitéve. Erre az együtt töltött évtizedek köteleztek bennünket. Alig tudok komoly tehetséget a régi vajdasági irodalomban, aki az együttélésnek ezt az írói és emberi konzekvenciákkal járó felelősségét elárulta volna. A második világháború befejeztével elölről kellett kezdeni mindent, az irodalmat be kellett illeszteni egy szocialista társadalomba. Az új körülmények állami támogatást jelentenek, azt, hogy nemcsak hogy nem tiltják a magyar irodalmat, de egyenesen szorgalmazzák fenntartását. Így természetes hát, hogy irodalmunk szélesebb alapokra helyeződött és sokkal több fiatal, új tehetség jelent meg, mint a mi időnkben.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.
