A hír hallatán első reagálásom a zsörtölődés volt. Szerkesztőm – esztendeje, ha nem több, amikor egy cikkben Nadia Comăneci-et montreali aranyesélyesként említettem – mértékletességre intett. És kiparancsolta a cikkből a túlságosan merésznek ítélt prognózist: „megírjuk, ha majd…”
Nem zsörtölődöm tovább, mert ez a „majd“ a vártnál kerek egy esztendővel hamarabb következett be. A tizennégy éves Nadia Comăneci, mintegy bemelegítendő az 1976-os montreali Olimpiai Játékokra, újoncként zsinórban nyerte a tornász Európa-bajnokság számait.
Most már félre a mértékletességgel: megszületett a torna Sonja Henie-je. És bemutatkozott. Olyan produkcióval, amilyent előtte férfiak is csak világbajnoki szinten tudtak felmutatni. Nadia bakfis-kecsessége nélkül.
Könnyű neki – hajtogatják most sokan –: Gheorghe Gheorghiu-Dej város tornacsarnoka a siker eszményi laboratóriuma; veleszületett adottságait ötéves kora óta pallérozza a Károlyi edző-házaspár; a város vezetősége külön is gondoskodásával halmozza el a kislányt…
Könnyű volt? A Károlyi házaspár a versenysportról mondott le egy csuporék óvodás kislány kedvéért, akit kilenc évvel ezelőtt az 1976-os Olimpiai Játékok döntőjébe álmodott. Megszállottaknak tartották Károlyi Gyöngyit és Károlyi Bélát, józanságra intették, egyik iskolából a másikba helyezték őket. De ők konok hittel dolgoztak.
A világhírnek ára van. A kis Nadia, a Károlyi házaspár kilencévi munkával, a megszállottak hitével szolgált rá a világhírre. Olyasmit mutattak fel a sportvilág előtt, amire a sportág történetében mindeddig nem volt példa – Nadia Comăneci neve a női torna fejezetnyitó címszava.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.