A főuri kör diszépületén
Zászló bejelent nagy gyászt feketén:
Hogy sírhat a nemzet, mert ime holt,
Ki köztük a jobbak egyike volt.
A nagy ur után se kicsi, se nagy.
Vajh ennyi vagyont ugyan kire hagy?
Bizonnyal urává teszi e hont,
Hiszen ő a jobbak egyike volt.
Előveszik a végrendeletét.
Szabályszerü az, rá ütve pecsét.
Sugallta nyugodt órán hideg ész,
Tanuk előtt. Csak két sor az egész.
Forgatja a jegyző a levelet.
Nem volna egyéb? az nem lehet!
Fürkészi papirját ablakon át.
De többet ugyan nagyitón se lát.
„Amelyben a rókát kergettem én”
– Kárminnal irott pézsmás levelén
Ez villog elő, mint Mene Tekel – :
„Vörös frakkomban temessetek el.”
És ezzel vége; se több, se kevesb.
Szegény haza testén ezernyi seb
Fölsajg ujolag, alig födi rongy,
Rángatja sok éhes, árva poronty.
Igy ő a nemes, a dús, a dicső.
Utána özönvíz – bánja is ő!
A frakk, a vörös frakk, s benne maga –
Egyetlen, utolsó gondolata.
Mig új Európát rázza kacaj,
Itt honfi-kebelből nem fogy a jaj.
Ajkába harap Budán a király,
Kör tagjai mondják: „Ah, zseniál!”
Rovat: VERS/ZENE