Itthon, a laktanyánkban csehszlovákiai bevetésre vártunk, amikor bugyirózsaszín levélpapírra nyomva eljutottak hozzám az 1968-as jelszavak. Légy realista – kívánd a lehetetlent! Tilos a tilos! Valósítsd meg a vágyaidat! Holt idő nélkül élni – akadálytalanul élvezni! Munkás, te 25 éves vagy, a szakszervezeted múlt századi! Kérjük, hogy ugyanolyan tisztán hagyja el a Kommunista Pártot, mint amilyen tisztán belépésekor találta!
Unszoltak engem is, hogy lépjek be. Ho Si Minh-jelvénnyel a zubbonyomon éppúgy Vietnámért lelkesedtem, mint a párizsi lázadók. Húszéves múltam, katonaként töltöttem el a tagjelölt két évet, bíztam a változásokban, és minden mértékadó ismerősöm párttag volt ekkor. De azon a botrányos francia levélpapíron valaki visszakérdezett: – Épp most?!
1968 meghatározó esztendő volt Vietnámban, Varsóban, Prágában, Maliban, Amerikában és mindenütt, amerre néztünk. „De a leginkább ’68-as a párizsi ’68 volt. (…) A mozgalom nem egy mozgalom volt, hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak, s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat a francia nép időszakos barikádszükségleteit emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi ki aktív ellenszenvét. (…) hiszen a prágai tavasz és a párizsi május ellensége ugyanaz a párt – és személy – volt.” (Heller Ágnes).
Évek múlva a katedrán mesélgettem az izgága franciákról. A bugyirózsaszín levélpapírról a tankönyvekbe kerültek a felforgató szavak, mint egykor Petőfié. Azután a ’68-as fiatalok belenőttek a vállalatok, újságok, államok vezetésébe. Én nem léptem bele.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 35. számának Páratlan oldalán 2026. augusztus 28-án.