Az egerek telepátiája…
Sz. V. Szperanszkij novoszibirszki toxikológus negyven fehéregeret készített elő kísérleteihez, megfelelő eljárásokkal „kiegyenlítve“ főbb mutatóikat (élősúly, izomerő stb.). A kísérleteket egy hónappal elhalasztották. Ez alatt az idő alatt a toxikológus érdekes jelenségre figyelt fel: bár a tízes csoportokra elkülönített egereket ugyanabban a helyiségben, egyforma ketrecekben tartották és egyenlő mértékben táplálták, a különböző ketrecek lakói között lényeges különbségek mutatkoztak. E mikrokollektívák belső kapcsolatainak természetét kivizsgálandó újabb kísérletsorozatot hajtottak végre, amelynek a fő eszköze egy pontos mérleg volt, módszere pedig – az éheztetés.
Az első harminc kísérlethez nőstény egereket használtak. Reggel ezeket két csoportra osztották. Az egyik csoportot ugyanabban a helyiségben hagyták, a másikat átszállították egy szomszédos épületbe. Azokat, amelyek lent maradtak, a megszokott módon táplálták, az áttelepítetteket bizonyos ideig éheztették vagy nem adtak nekik vizet. A mérésekből kitűnt, hogy az egyik csoport éhezése stimulálja a másiknak a gyarapodását, annak ellenére, hogy a köztük levő távolság kizárta a látás, hallás vagy szaglás útján történő információcserét!
A második szakaszban a kísérletekhez hím egereket használtak. A kísérletek idejére két-két felezett ketrec lakóit keverték össze. Az áttelepítettek közül csak az egyik stabil közösség felezett csoportját éheztették, a másikat ugyanúgy táplálták, mint rendesen. A felezett csoportok összsúlya alapján végzett mérésekből kitűnt, hogy az éhező fehéregerek társai minden esetben többet ettek, mint azokéi, amelyek nem éheztek. A falánkság biológiai értelme: a társak éhezése veszélyt jelent, ami súlygyarapításra készteti a rendesen tápláltakat.
Telepátiát, extraszenzoriális érzékelést feltételez-e az információcsere a szokott érzékek nélkül? Feltételezhető, de a kutató korainak tartja ezt bebizonyítottnak tekinteni. Egy bizonyos: az éhségérzetről való információátadás nem illeszthető az állatok közötti kapcsolatok megszokott keretei közé.
…és a macskák hatodik érzéke
Számos újság és folyóirat közölte az esetet: az elmúlt években egy repülőgépen 180 kilométerre elszállított macska 11 nap múlva visszatért gazdájahoz. Ha egyenes vonalban haladt, úgy is 16-18 kilométert kellett megtennie naponta. De hogyan találta meg a helyes irányt, hogyan tájékozódott az ismeretlen helyeken?
Frank Morel amerikai fiziológus elektronikus módszerekkel tanulmányozta a macskák agyának a felépítését. Egyik, sötétben végzett kísérlete során meglepetéssel tapasztalta, hogy a 20-25 kilohertz közötti hangjelzésekre a macska látóidegeinek a fele reagál!
Tehát a macska furcsa módon a szemével is hall, vagyis pót-hallószerve van.
Az ember az ismert tárgyakat látva tájékozódik, a macska egy akusztikai tájkép alapján, rögzítve az ismert helység jellegzetes zajait.
A macska szeme tehát nagyon tökéletes szerv. Látása hatszor élesebb, mint az emberé. A kísérletek azt bizonyítják, hogy a macska hallása is rendkívül éles. (Ha egy egér tizenöt méterrel egy fal mögött rágni kezd, a macska a legmélyebb álmából is felébred.) De a sötétben a macskának van még egy tartalék „hallószerve“, a szemén kívül: a hosszú rugalmas bajusz és az elülső mancsa hátsó felén növő vastag szőrszálak, amelyek erős gyökerekben végződnek, egy vérrel jól ellátott szövetbe ágyazva. A macska a bajszával kitapogatja a sötétben az előtte álló tárgy körvonalait, méreteit, tehát ugyanazt észleli, mint rendes körülmények között látással és hallással. Azt is megállapították, hogy a macska bajusz nélkül nem találja a helyét, szinte „lelkibeteg“. Kitűnő tájékozódásában tehát a bajuszának is szerepe van. Halló- és tájékozódó képessége mechanizmusának teljes tisztázásához azonban még számos kísérletre van szükség.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.
