Az Infovilág cikke. (Az újságíró archivumából.)
Viktor Jerofejev a kortárs orosz irodalom fenegyereke, akinek könyvei (Az orosz széplány, Férfiak, A jó Sztálin stb.) magyarul is olvashatók, 1998-ban hosszabb időt töltött Magyarországon. (Nyitó kép: „Múlt idő ’89” / Duna Tv.)
Ez még a Jelcin-korszak végén történt, amikor még nem lehetett tudni, hogy később hogyan alakulnak a dolgok. Budapesti beszélgetésünkön Jerofejev a szex és a politika összefüggéséről, az orosz férfi töpörödött hímtagjáról, az amerikai férfi siker-centrikus nyomoráról, valamint a politikai korrektség vadhajtásairól kérdeztem őt. Egy frivol férfit (amúgy a francia Becsületrend tisztjét) frivol kérdésekkel. (A beszélgetés az akkor rangos újságként kedvelt Magyar Hírlap 1998. május 2-i számában jelent meg.)
– Legújabb, Férfiak című könyvében, amely novellákat, esszéket tartalmaz, azt állítja, és meggyőzően illusztrálja is, hogy az orosz férfinak nincs stílusa. Ön viszont kiváló stiliszta. Tehát ön nem orosz vagy nem férfi?
– Mutáns vagyok. Gyerekkorom egy részét Párizsban töltöttem, és azok az évek nagyon erősen hatottak rám. Feleségem lengyel, időm java részét mostanában utazással töltöm, így hát bajos lenne megmondanom, hogy milyen százalékban vagyok orosz. Azt viszont vallom, hogy a stílus hiánya elbizonytalanít, agresszívvá tesz.
– Mielőtt világhírű íróként keresztül-kasul utazott a glóbuszon, szolid irodalomtudósként tengette életét két évtizeden át a moszkvai Irodalomtudományi Intézetben. Mivel foglalkozott ott?
– A szolid, gondolom, túlzás. Alkatilag sosem voltam az. A disszertációmat Dosztojevszkijről és a francia egzisztencialisták kapcsolatáról írtam. Mindaddig viszonylag jó életem volt az intézetben, míg az igazgatóm – éppen Budapesten – váratlanul szívinfarktust nem kapott. Az új vezetés igyekezett marginalizálni, és megbíztak azzal, hogy írjam meg a kanadai angolszász irodalom történetét. Tudni kell, hogy a kanadai követség könyvtárát nem látogathattam, és jóformán semmilyen szakirodalomhoz nem jutottam hozzá. Így ennek az irodalomnak csak a kezdeteiről volt némi elképzelésem, ám mint tervfeladat az opus elkészült, s a kollégák gondosan meg is vitatták. E munkám szerintem a fantasy tartományába tartozik. Akkor kerültem csak szorult helyzetbe, amikor a változások után Brodszkijjal együtt meghívtak egy nagyszabású irodalmi konferenciára Torontóba. S arra kértek, hogy beszéljek hatalmas művemről, a kanadai irodalomtörténetről. Én ott gondosan bocsánatot kértem a jelenlévőktől, a szakma művelőitől, és óva intettem őket attól, hogy ezt a munkámat megjelentessék.
– Mostani kötetéből kitűnik, hogy a ’90-es évektől kezdve mintha erősebben érezné magát orosznak, mint korábban. Ekkor szokott le arról, hogy a meccseken a magyaroknak és a cseheknek drukkoljon az oroszokkal szemben. Mi serkentette hazaszeretetét?
– Örülök, hogy észrevette. A kommunizmus bukása előtt mindig úgy éreztem, hogy nagyon kevés dolog köt össze a Szovjetunióval. Minden bosszantott: az emberek, a rendszer, de az ellenzékiek is. Az orosz széplány című regényem volt az első olyan irodalmi mű, amely a szovjetellenes ellenzéket is groteszk formában ábrázolta. Az ellenszenv különben kölcsönös volt. Ám amikor elkezdődtek a változások Oroszországban, rá kellett jönnöm arra, hogy ez az ország ugyan büdös, piszkos és iszákos, de mégiscsak a hazám, és meg kell találnom vele a közös nyelvet. Hihetetlenül gazdag és sámáni erejű nyelv a miénk. 1988-tól kezdtem utazni, több földrészt bejártam, és ráébredtem arra, hogy problémák mindenütt vannak – ez is segített abban, hogy hazataláljak.
– De mintha ezzel párhuzamosan csitult volna a kelet-európai országok iránt érzett szimpátiája.
– Bonyolult kérdés. Lengyelország iránti rokonszenvem mit sem változott, azt ismerem legjobban, hiszen egyedül oda utazhattam 1972-től. Lengyelország számomra az az ország volt, amelynek van egy darab európai tüdeje, és ezzel a tüdővel lélegezni tud. De tetszett a közép-keleti országokban az is, ahogy a Szovjetunióhoz viszonyultak: férfias ellenállással, iróniával és eleganciával. Ugyanakkor Lengyelországot illetően jól érzékeltem Walęsa fellépésének sutaságát s az egész ellenzéki mozgalom meglehetősen provinciális légkörét. Tudom, ezek a kis országok kényes helyzetben vannak, és nem biztos, hogy a NATO-csatlakozás azt jelenti: egyúttal európai országgá válnak.
– Az uniós csatlakozás sem használ ön szerint?
– Az ördög a részletekben van elrejtve. A legjobb, amit ezek az országok tehetnek: megpróbálják megőrizni identitásukat, saját kulturális tradíciójukat, és nem vetik bele mohón magukat valamifajta amerikanizációs mámorba.
– Milyen lesz az ön hazája most, ifjú miniszterelnökükkel, Kirijenkóval az élen?
– Kirijenko nem az a politikus, aki bármit is radikálisan megváltoztatna, megválasztása viszont a helyes irányba megtett egyetlen lépés. Amikor hazatelefonáltam barátaimnak, még csak meg sem említették, hogy Kirijenko lett a miniszterelnök. A magyar újságokból tudtam meg. Igaz, én magam is elfelejtettem megkérdezni… Egyszerűen arról van szó, hogy ő Jelcin embere, s Jelcin az egyetlen ember Oroszországban, aki a demokratikus kibontakozás záloga. Ennek ellenére a Férfiak című könyvem egyik írásában azt is megírtam, hogy az elnök (és itt persze Jelcinre gondoltam) a legnagyobb bakkecske Oroszországban.
– Jut eszembe, könyvében kiemelt fontosságot tulajdonít a szexnek. Egyenesen úgy tűnik, mintha a régi rendszer fennmaradt volna ’89 után is, hogyha az orosz férfiak jobban tudnának szeretkezni.
– Ha az orosz emberek jobban tudtak volna szeretkezni, akkor nem csináltak volna kommunizmust. Ez egyáltalán nem vicc. Túl sok vodkát isznak, és túl keveset teljesítenek az ágyban, miközben az otthoni elvárás egyre fokozódik. Én nadrágban járó felhőnek nevezem az orosz férfit, de nem abban a titkos értelemben, mint Majakovszkij. Az orosz férfi volt, az orosz férfi már-még nincs, az orosz férfi talán megint lehet. A férfi helyén megjelenő formátlan képződmény háromrétegű. Felül van az ember, alul a pasa, középen az összepréselt férj. A férfi szabadságból, becsületből, túlfejlett önérzetből és érzésekből áll. Az oroszoktól az elsőt elvették, a második elveszett, a harmadik kihalt, a negyedik – poshadt málnaszörp.
– Az orosz férfiak még mindig jobb helyzetben vannak, mint az amerikaiak, mert nem sújtja őket összes következményével az úgynevezett politikai korrektség mániája.
– Hála Istennek. Amerikában nagyon csalódtam, mert a „political correctness” nem más, mint a cenzúra egyik formája. Az orosz széplányt is alaposan megnyesték, pedig lássuk be: ez egy viszonylag szelíd-szolid könyv a többihez képest. Most, hogy a folyókról szóló könyvem miatt sokat hajókáztam a Mississippin is, meg kellett állapítanom, hogy az egész világ egyre hülyül, egyre ostobább lesz, de amilyen viharos gyorsasággal Amerika hülyül, az egészen fantasztikus. Minden amerikai film a sikerről szól, ez az ő betegségük, másra gondolni se tudnak. Ezzel ellentétben Oroszországban, ha valaki sikeres, akkor azt igyekszik titkolni, rejtegetni, mert nem tartja elegáns vagy udvarias dolognak. A sikerhez való viszonyulásunkban két abszolút ellentétes póluson állunk.
– Úgy tűnik föl, ebben a vonatkozásban a magyar karakter az oroszhoz áll közelebb. De mondja, hogyan él egy moszkvai író, ha nem világpolgár, mint ön?
– Nehéz erről beszélnem, mert nem vagyok tipikus, és külföldi sikereim miatt igen kényes a helyzetem és kapcsolatom a többi íróval.
– Utálják, vagy csak nincs kapcsolata?
– A lehető legnagyobb, legbőszebb gyűlölet vesz körül. Ez érdekes mint írói tapasztalat, ám együtt élni vele igen nehéz.
– Mi ennek az oka? A sikerére irigyek, vagy egyszerűen az individualizmusát, a karakterét utálják?
– A siker csak egyik összetevője a dolognak. A másik a származásom. Nómenklatúra-gyerek vagyok, aki mégis polgári nevelésben részesült, utóbb ellenzéki lett, majd sikeres és világpolgár. Másrészt irritáló az is, ahogy én látom és írom mindazt, ami Oroszországban folyik. Nehéz elviselni azt az ironikus könnyedséget, ahogy én viszonyulok ehhez a nagy, behemót orosz testhez. De talán a legfontosabb az, hogy nagyon sok orosz nő „lefeküdt a könyvemmel”. Velem személyesen ugyan nem, de az orosz férfiakból mégis borzasztó dühöt váltott ki az az elvont szexuális élmény, amit környezetük nőtagjainak a könyvem adott.
– Szegény orosz nőknek nincs otthon pornókazettájuk vagy valami egyéb, hogy az ön nyomtatott szövegeire kell hagyatkozniuk?
– A pornókazetta egyszerű önkielégítés, míg ha valaki az én könyvemmel fekszik le, mélyen filozofikus szexuális élményhez jut.
– Hűha! Térjünk vissza oda, hogy miként él egy átlagos orosz író.
– Rossz a kérdés, mert egész más a helyzet Moszkvában, és más Vlagyivosztokban vagy Irkutszkban. S ezekről egyszerűen nem tudok beszélni, mert fogalmam sincs, hogy mi a helyzet egy átlagos orosz íróval.
– Jó, akkor legyen moszkvai…
– Beszélhetek moszkvai írókról, és szólhatok olyan vidékiekről, akik Moszkva körzetében élnek. De ez máris két teljesen különböző világ. Moszkva ma körülbelül olyan város képét mutatja, mint amilyen Chicago vagy New York volt a harmincas években. Moszkvába koncentrálódik a tőke, irtózatosan gazdag emberek élnek ott, akik nem is számolják a pénzüket. A pénzszórás orosz hagyomány, a kupecek életmódjára vezethető vissza. Egy gazdag orosz lazán megvesz tízezer dollárért egy töltőtollat, és egyáltalán nem is tartja eseménynek. Moszkva ma a világ legszexuálisabb városa, ahol éjszakánként minden elképzelhető. És mert rengeteg pénz van Moszkvában, ezt az egész lakosság élvezi valahogy. Ma ott a hajvágás háromszor annyiba kerül, mint New Yorkban – ezzel csak jelezni akarom, hogy a pénz körbe-körbe kering, a családi kapcsolatokon, a kliens-vállalkozói nexusokon, a szolgáltatásokon át. Természetesen elmúltak már azok a mesés idők, amelyek a kilencvenes évek elejére voltak jellemzőek, amikor egy nap alatt lehetett egymillió dollárt összeszedni. És ez nem mese. Volt, aki havonta harminc-negyven millió dollárt keresett. Az emberek eleinte meg is voltak zavarodva, nem is tudták, hogy mit kezdjenek ezzel a zöld pénzzel. Hozzászoktak, hogy az ő pénzük a rubel, amin viszont semmit nem lehet venni. De aztán rájöttek, hogy ez a dollár igazi pénz, nem játék, olyan pénz, amin az egész világot megvehetik.
Egy kiváló portréfelvétel Viktor Jerofejevről (foto: like.fi)
Az orosz értelmiség viszont a társadalom legpasszívabb rétege, s néhány kivételtől eltekintve nem gazdagodott meg, nem csinált nagy pénzeket. Az orosz értelmiség akkor volt elemében, amikor azzal foglalatoskodhatott, hogyan liberalizálja az országot, hogyan szabadíthatja föl, mert ez a felszabadítási hév a vérében volt. De a cenzúra nagyon elzüllesztette. Elég volt mondjuk egy drámaírónak megírni egy olyan jelenetet, hogy a főszereplő kinéz az ablakon, és azt mondja: ah, az idő ma rosszabb, mint tegnap volt. Ezt mindenki kőkemény politikai utalásnak vette, és a liberálisok buzgón tapsoltak. S amikor aztán elérkezett az igazi szabadság, amikor már nem kellettek a metaforák, a virágnyelv, a sorok között való beszéd, az írók teljesen megzavarodtak. Azt kell mondjam, hogy az írók kilencvenöt százaléka nem tudta, mit kezdjen a szabadsággal. Ez persze nem egészen véletlen, hiszen a szabadság ritka holló az orosz történelemben. Ebből adódik, hogy az orosz írók kevésbé felvilágosultan viszonyultak az új helyzethez, mint a társadalom egyéb rétegei, akik nap mint nap találkoztak a szabadság nyújtotta új lehetőségekkel. És megpróbáltak élni vele.
– Ilyen körülmények között van-e ma presztízse az irodalomnak?
– Azt kell mondanom, hogy igen. A ’90-es évek végére világossá vált számomra, hogy Oroszország továbbra is az írott szó országa, az irodalom nem halt meg, és nem halódik. Egyszerűen annyi változott, hogy azelőtt Moszkvában tízezer író volt; most húsz olyan maradt, aki az irodalomból él. Az írók nagy része elment valamilyen más irányba, vagy újságírással foglalkozik, netán a dácsáján tyúkokat tenyészt. Nálunk is létezik a PEN-klub, amelyet igyekeztünk úgy megszervezni, hogy a valóban jelentős írókat tömörítse. A PEN-klubnak egész Oroszországban mindössze százötven tagja van.
Ebből a százötven igazi íróból húszan keresnek annyit és élnek olyan színvonalon, mint egy amerikai egyetemi professzor, a többi csak körülbelül havi ezer dolláros jövedelmet tud összehozni. Ami pedig a többit – azt a bizonyos tízezret illeti –, őket egye meg a fene.
***
Viktor Jerofejev (1947 – )
Nem tévesztendő össze névrokonával, a szintén orosz író Venegyikt Vasziljevics Jerofejevvel (1938–1990), akinek fő műve a Moszkva-Petuski c. kisregény és a Walpurgis-éj, avagy a kormányzó léptei c. dráma (ford. Baka István).
Gyermekkora a sztálini érára esik, ám családja kivételes helyzetű, élete privilégiumokkal teli, kivételezetten jól élnek.
Kamaszkorát szülei kiküldetése révén Párizsban tölti.
Pályafutását kritikusként, szorgos irodalomtörténészként kezdi a moszkvai Világirodalmi Intézetben. Igazi aranyifjú, csinos, sikeres, tehetséges.
Sade márkiról írott esszéjével válik ismertté (Voproszi lityeraturi c. folyóirat, 1973).
Botrányt kavaró tanulmányt ír Tolsztojról is.
Doktori disszertációját Dosztojevszkij és a francia egzisztencializmus címmel írja (1975).
1979-ben a Metropol c. szamizdat almanach összeállítása miatt kizárják az írószövetségből, ezután 1988-ig nem publikálhat hazájában. (Az irodalmi antológia a cenzúra megkerülésével, 12 példányban jelent meg, botrány lett belőle. Összeállításában részt vett Akszjonov, A. Bitov, F. Iszkander, J. Popov író is. Azok művei kerültek be, akiket ők fontosnak tartanak: töbek közt B. Ahmadulina, V. Viszockij is.)
Első regénye, az erotikus-szürrealista felhangú Orosz széplány (1980–82), a szép prostituált, Irina moszkvai valóságba ágyazott, majd szürrealista fordulatot vető története világsiker, mintegy harminc nyelvre fordították le, színdarab készült belőle, már hazánkban is játsszák. Rendkívül gazdag nyelvezetet használ, amelyben kulturális allúziók és a fővárosi szleng keverednek. A főszereplőnő az orosz irodalom hősnőiből összegyűrt ellentmondásos alakja a szeretet és a szerelem szimbóluma (ahogy magát nevezi: „géniusza”), aki csupán boldogságra, szeretetre vágyik, megdicsőül és/vagy meghal, mert Oroszországban a boldogság elérése még ma sem megy simán, talán lehetetlen is, a külföldre távozás pedig nem mindenki számára megoldás, Irina is tudja, ő csak Moszkvában élhet.
Puskin és Lermontov után a francia irodalom hat rá leginkább. Kísérletet tesz a műfajok megújítására, a regény és az esszé műfajának ötvözésére.
Élet a félkegyelművel (1980) c. novellájából film és opera készült.
Russzkije cveti zla (’A romlás orosz virágai’) címmel antológiát állít össze a XX. sz. végi orosz prózából (1997).
Legutóbbi, Magyarországon megjelent önéletrajzi ihletettségű regényét: A jó Szálint apja emlékére írta, aki Sztálin francia olmácsa, magas rangú diplomata, ENSZ-képviselő volt, mígnem fia egy illegális antológia kiadásával véget nem vet karrierjének. Az ő történetét, valamint saját eszmélését meséli el, s próbálja megfejteni-megérteni a sztálini „titkot”.
A kortárs orosz irodalom „legmenőbb” képviselői között tartják számon, s e szleng használata nem csak a művenkénti több százezres eladott példányszámot tekintve indokolt, hanem mert sikerét éppen sajátos stílusának, az új, erőteljes, fiatalos nyelvezet megteremtésének, a szleng és a héköznapi nyelv bátor használatának, ezzel párhuzamosan pedig (Viktor Pelevin és Venyedikt Jerofejev mellett) az orosz „bajkeverő irodalom” művelőjeként sokszor bizarr témaválasztásának is köszönhet.
Forrás: Magyarul Bábelben
: