A fasisztoid lázadás a maga korában (ÉS, 2024/24., jún. 14.) cikkemben kettős tagadással fogalmaztam azt, amit csak egyszeresen kellett volna. „(…) magának a demokráciának kellene változnia ahhoz, hogy ne a mindig többségben levő kevésbé tájékozatlanokon múljék a szélsőség kormányra kerülése.” Ez nettó marhaság, mert a „kevésbé tájékozottak” lett volna helyes. Attól tartok, a baj velem nagyobb. Már eleve azért, hogy finomkodtam. Mi az, hogy egy Orbán, egy Trump vagy egy Hitler esetében valaki „kevésbé” tájékozott? „Kevésbé” kellett volna gazemberekre szavazni?
A keserű igazság, hogy igazából egyáltalán nem tudom, miért van, hogy az ilyen mérgező vezérekre képes valaki szavazni. Még csak az sem állítható, hogy támogatóik ne tudnának lényeges dolgokat: hogy lopnak és hazudnak. Vagy ne tudtak volna a vérnáci időkben arról, hogy „a zsidóktól meg kell szabadulni”. Mindez nem volt elég? Vagy „kevésbé lehetett látni”? A szakadék mintegy két részre szakítja a politikai társadalmat. Nem függ se a képzettségtől, se a szociális helyzettől, még testvérek között is fennállhat. Ráadásul az se állítható, hogy mindenki mindig ugyanaz marad. Hogy nem változhat meg valakinek a véleménye.
Ezért nem tudom, hogyan tudna ezzel szemben a demokrácia tenni. Hogy mivé kellene igazából rendszerszinten átalakulnia ehhez. Azt tudom, hogy „tanítani, tanítani” – de valahogy ez eddig is zajlott. Ráadásul, ha a történelem nem képes eléggé „tanítani”, akkor ki képes rá belátható időn belül? És addig, amíg ez a „belátható idő” el nem jön („a szellem napvilága”), mi legyen?
Eszmélésem kezdete óta foglalkoztat ez. 1945. január 13-án már közel három hete éltünk a négyemeletes Bulcsú utcai bérház légoltalmi pincéjében. Összezsúfolva, ládákon, ruhákon, alig lehetett járni. Magam nyolcéves gyerek, kalandvágyó. Lent a pincében, a meredek lejárat melletti egyetlen tűzhelyen a nők főztek, ott mindig volt élet. A közelükbe settenkedtem, de állandóan visszarángattak, ha föl akartam lopakodni a kapualjba, hogy kinézzek én is egy pillanatra. Ott mindig álldigáltak néhányan. Hírekre vártak, és ki tudja, mire. Igyekeztem a közelükbe settenkedni. Egyszer megint sikerült kijátszanom a figyelmet – és huss. Az utcán ember nem járt, üvegcserép, leszakadt vezetékek, itt-ott egy-egy hulla. Nagyon izgalmas. Ha jött valaki szorosan a házfalakhoz simulva, a kapuban állók azonnal kikérdezték. Mit látott, hol látott? Épp érkezett egy férfi. Csak annyit mondott, mielőtt tovább osont volna, hogy „az oroszok már a Keletinél vannak”. Ez tőlünk alig pár kilométer. Több se kellett: fontos hír, melyet én kürtölhetek ki. Lerohantam, kikiáltottam: „Az oroszok a Keletinél vannak!” A dermedt csendben megszólalt a mellettünk fekvő-ülő László család feje, okleveles építészmérnök, hogy az egész pince zengett: „Felháborító! Taknyos gyerek, ne terjesszen rémhíreket!”
Anyám svájci volt, a családban németül beszéltünk. Időnként megkaptuk a zürichi Illustrierte Zeitungot a rokonainktól. Én is nézegettem. Tudtuk belőle, amit tudni kellett. A szüleim csak átfogtak, és azt suttogták, „na látod”. Én pedig attól kezdve nem tudtam többé napirendre térni azon, hogy mindez hogyan lehetséges. Mit gondolhatott László úr? Hogy az oroszok nem jutnak tovább? Nem érnek ide? Mitől lett volna nagyobb a lelki nyugalma, ha nem hallja ezt a hírt.
Azóta, hogy 1945 januárjában ez történt velem abban a gyertyák remegő fényével megvilágított pincében, ahová szünet nélkül leszűrődött az állandó ágyú- és fegyverzaj, ésszel fel nem foghatom, valójában meg nem magyarázhatom, hogyan tehette ezt meg velem az a művelt, okos ember, és később, hogy miként sirathatták meg valaki mások Sztálin elvtársat, miért választhatták valakik megint Donald Trumpot vagy Orbán Viktort. Állandóan ez foglalkoztat, megoldhatatlanul.
Végzetes és árulkodó szótévesztésemet mindez nem menti, de talán magyarázza: ezzel elárultam, hogy valami megoldhatatlan bennem. Sajnálom, hogy Magyar M. György, aki joggal hívta fel a figyelmet végzetes szótévesztésemre (Hogyan értsük?, ÉS, 2024/25, jún. 21.), ugyanakkor úgy tartja, cikkemben „azonnali és nyilvánvaló válaszokat” kínálok. De ez is az én hibám. Ahogy ő, én is évek óta gondolkodom mindezen.
Először tíz éve a Láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon című könyvemben fogalmaztam meg, amit minderről gondolok (Kalligram, 2014). Azóta ismétlem magam, és ettől egyre határozottabbnak tűnök. Talán, mert reménytelenül vágyom egy racionális magyarázatra.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 26. számának Visszhang rovatában 2024. június 28-án.
