A tavaly decemberben elfogadott ukrán kisebbségi törvény meglehetős diplomáciai feszültséget generált egyfelől Románia és Magyarország, másfelől pedig Ukrajna között. Bukarest korlátozónak értékelte a jogszabályt, és kétoldalú tárgyalások révén szeretné elérni a módosítását. A magyarországi reakciók – ahogyan az várható volt – vehemensebbek, de kevésbé tárgyszerűek voltak. Bár az Európa Tanács Kisebbségi Főbiztossága, valamint a Velencei Bizottság megfogalmaztak néhány kisebbségvédelmi ajánlást, a törvényt Ukrajnában végül ezek figyelembe vétele nélkül fogadták el. Megjegyzendő, hogy a kisebbségi törvény nem egyedülálló és nem is kirívó példája az ukrán törvénykezésnek. A nemzetiségi kérdés nacionalista megközelítésére utal a 2017-ben elfogadott oktatási törvény, a 2019-ben megszavazott nyelvtörvény, a médiatörvény és az állampolgársági törvény, e tekintetben tehát átfogó, összehangolt és tudatos törvénykezésről beszélhetünk.
A nemzeti identitás eufórikus megélése, valamint az ezzel járó asszimilációs politika általában jellemző azokra a nemzetekre, amelyek nemrég nyerték el függetlenségüket. Az orosz agresszió erre még rátett egy lapáttal.
Miközben Románia, Magyarország és még az Ukrajnát feltétel nélkül támogató Lengyelország is azt sürgetik, hogy a Rada (az ukrán parlament) találjon a kisebbségek számára is elfogadható megoldást, addig az Európai Unió és az Egyesült Államok nem tulajdonít különösebb jelentőséget a kisebbségvédelemmel kapcsolatos aggályoknak és alapvetően úgy vélik, hogy a vitás kérdéseket a szomszédos országoknak kétoldalú egyeztetéseiken kell rendezniük.
Az ukrán asszimilációs politika ugyanakkor kapóra jön az orosz propagandának, amelyik ezt a kérdést is felhasználja az Ukrajnát övező szolidaritás és a háborúban álló ország támogatásának aláásására.
Emlékek, előzmények, körülmények
Ha jól emlékszem, 1998-ban volt, hogy egy parlamenti küldöttség tagjaként Kijevbe utaztam. A hivatalos és protokolláris találkozók után természetesen elkövetkezett a harmadik napirendi pont, vagyis a vacsora, amit két rokonszenves ukrán képviselővel és egy román liberális kollégával még megfejeltünk egy kijevi kocsmázással. Vendéglátóink a második csípős paprikás vodka (ami állítólag ukrán specialitás) után elmondták, hogy az oroszok tulajdonképpen ukránok, a nagy Kijevi Rusz leszármazottai, akiket aztán mindenféle barbár sztyeppei népek elvadítottak, de az orosz kultúra bölcsője mindig is Ukrajnában ringott és a legkiválóbb orosz művészek, tudósok mind félig, vagy tán egészen ukránok voltak. A negyedik vodka után az egyik ukrán képviselő megölelt minket romániaiakat és megkérdezte: tudjátok mi a közös bennünk (ukránokban, románokban és magyarokban – szerk. megj.)? Az, hogy mind utáljuk az oroszokat. (Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a magyarok vonatkozásában ukrán barátomnak még mindig ez a véleménye.)
Nyilván a fenti történet egyedi eset és nem alkalmas arra, hogy általánosító következtetést vonjunk le belőle, ám mégis sejtet valamit a függetlenségét nemrég elnyert állam legitim képviselőinek gondolkodásmódjáról. Egyébként az oroszellenesség nemcsak Ukrajnára jellemző. Az 1990 után függetlenségüket elnyert volt szovjet tagköztársaságokban hasonló megnyilvánulások voltak. (Litvániában ez odáig ment, hogy még az állampolgárságot is megvonták az 1944 után az országba telepített oroszoktól, Azerbajdzsánban törvénnyel törökösítették az orosz keresztneveket, ami olykor komikus eredményre vezetett, gondoljunk csak a Szergejoglu, vagy a Natasildi nevekre). Ezekben az államokban az oroszokban a szovjet rezsim helytartóit és fenntartóit látták, ellenszenvük velük szemben nem annyira etnikai, mint politikai természetű volt. A túlzások ugyanakkor nem feltétlenül nacionalista megnyilvánulások voltak, hanem kétségbeesett és elhibázott törekvések arra, hogy a kialakult status quo-t visszafordíthatatlanná tegyék erőszakos litvánosítás, ukránosítás, azerbajdzsánosítás stb. révén. Egyébként a jelenség az 1918 utáni Romániában sem volt ismeretlen.
Ilyen körülmények közt az ukrán törvénykezés még csak nem is a legkirívóbb a volt Szovjetunió területén. Ukrajna egyébként nem is nagyon titkolja, hogy törvénykezése nem kisebbség-, hanem „csak” oroszellenes. Voltak és vannak próbálkozások arra, hogy a szabályozások hatálya alól kivonják az Európai Unió tagországainak többségi nemzetéhez tartozó, Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek tagjait, bár ez elvi indokokkal nagyon nehezen lenne magyarázható.
Például a Rador Hírügynökség arról adott hírt még 2017 szeptemberében, hogy Kárpátalja megye hivatalos honlapján Gennagyij Moszkal megyei kormányzó azt írta, hogy az elfogadott oktatási törvényt módosítani kell abban az értelemben, hogy annak hatásai ne érintsék az EU-tagországok valamelyikének nyelvét beszélő kisebbségek nyelvén történő oktatást. Moszkal kifejtette, hogy az oktatási törvény célja az ukrán nyelv védelme az orosz nyelvvel szemben, és nem az, hogy feszültséget keltsen Ukrajna és az EU-tag szomszédai között, akik kiállnak Ukrajna mellett és elítélik Oroszország kelet-ukrajnai agresszióját. Az elöljáró kezdeményezésének persze semmilyen eredménye nem lett. Ugyanakkor a médiatörvény azon előírását, miszerint a nemzetiségi kisebbségek nyelvén megjelent sajtóanyagokat ukrán nyelven is közölni kell, egyelőre csak az orosz nyelvű kiadványokra alkalmazzák, azonban 2024-2025-től a rendelkezés hatálya valamennyi kisebbségi nyelven megjelenő újságra ki fog terjedni.
Nem azzal van a gond, ami benne van a törvényben, hanem azzal, ami hiányzik belőle
Ahhoz, hogy Ukrajna megkezdhesse a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval, át kell vennie az EU törvénykezését. A kisebbségi törvény e jogharmonizációs folyamat részeként született meg. „Az előterjesztés rögzíti a nemzeti kisebbségek (közösségek) fogalmát, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait és kötelezettségeit, képviselőinek jogait és azok érvényesítését szolgáló állami politika sajátosságait, valamint a központi végrehajtó szerv hatásköreit a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek védelme terén. A törvény ötödik cikkelye garantálja Ukrajna állampolgárainak az alkotmányban meghatározott társadalmi, gazdasági, kulturális és nyelvi jogokat, illetve szabadságjogokat, tekintet nélkül arra, hogy milyen etnikai származásúak, nemzeti kisebbségekhez tartoznak, vagy sem. A törvény alapján a nemzeti kisebbséghez tartozó személyt megilleti az önazonossághoz, az egyesülési és békés gyülekezési szabadsághoz, a nézet-, a meggyőződés-, a gondolat-, a beszéd-, a lelkiismeret- és a vallásszabadsághoz való jog, valamint részt vehet a politikai, gazdasági és társadalmi életben. Joga van a nemzetiségi nyelvhasználatra, a közösség kulturális identitásának megőrzésére” – írta a törvényről a Telex.
Az ukrajnai magyar szervezetek, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) ugyanakkor bírálták a törvénytervezetet, elsősorban azért, mert az nem orvosolja az oktatási törvény és a nyelvtörvény diszkriminatív kitételeit. Dunda György a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója ugyanakkor aggályosnak tartja, hogy a jogszabály a „nemzeti közösségek” és nem a „nemzeti kisebbségek” kifejezést használja. Szerinte ez összeegyeztethetetlen az alkotmánnyal, amelyik következetesen nemzeti kisebbségekről beszél. Megjegyzendő, hogy rosszhiszemű értelmezés valóban lehetőséget ad arra, hogy a nemzeti közösségeket kivonják a nemzeti kisebbségekre vonatkozó ukrán alkotmányos és nemzetközi szabványként elfogadott jogszabályok (például az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezménye) hatálya alól.
Érdekességként említem meg, hogy ez a terminológiai vita ellenkező előjellel Romániában is lefolyt. Az RMDSZ radikálisaiként ismert csoportosulás egyik teoretikusa, dr. Csapó József dehonesztálónak tartotta a nemzeti kisebbség meghatározást, helyette a spanyol alkotmányból ismert nemzeti közösség kifejezést ajánlotta. Demény Lajos történészprofesszor, volt Bihar megyei szenátor ezzel szemben megmagyarázta, hogy a nemzeti kisebbség terminus nem dehonesztáló, mert nem a többséggel szemben minősít kisebbségnek egy közösséget, hanem azt jelenti, hogy egy adott nemzetnek egy másik országban élő kisebb része. A spanyol alkotmány pedig azért beszél nemzeti közösségekről, mert a világnak nincs olyan állama, ahol a baszkok vagy a katalánok többségben lennének és kisebb részük pedig Spanyolországban élne. Ugyanakkor a nemzeti kisebbség terminológia valóban országos és nemzetközi jogi védelem alá helyezi azt a közösséget, amelyik így határozza meg önmagát.
A gond ezzel a törvénnyel nem az, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A kisebbségek és a román és magyar hatóságok azt remélték, hogy a kerettörvény jellegű jogszabály majd feloldja azokat a korlátozásokat, amelyeket a hatályos oktatási, államnyelvi, állampolgársági és a médiaügyi szabályozások tartalmaznak. E helyett a törvény hallgatólagosan szentesítette ezeket. Mindazonáltal a jogszabálynak kétségtelenül vannak pozitív elemei is. Inkább elvi, mint konkrét jogkövetkezményekkel járó kérdés, de fontos, hogy a törvény első alkalommal határozza meg a nemzeti kisebbségek (közösségek) fogalmát és statuálja jogaikat. A jogszabály rendelkezik továbbá arról, hogy a kisebbségek:
- rendezvényeket szervezhetnek anyanyelvükön, szükség esetén az államnyelvre történő fordítással;
- joguk van kétnyelvű újságokhoz, nyomdákhoz, kiadókhoz és plakátokhoz;
- anyanyelvükön intézhetnek sürgősségi felhívásokat;
- kétnyelvű feliratokat helyezhetnek el a települések bejáratánál;
- joguk van olyan magániskolákhoz, ahol minden tantárgyat az anyanyelvükön taníthatnak;
- kulturális társaságokat hozhatnak létre és anyanyelvi projekteket valósíthatnak meg;
- biztosított továbbá a nemzeti kisebbségek nyelvének szabad használata a magán- és közéletben, szóban és írásban, „amennyiben ez nem ellentétes a törvénnyel”.
Reakciók
A jogszabály megjelenése Bukarestben, Budapesten, de még Varsóban is nemtetszést váltott ki. Klaus Iohannis államfő telefonon egyeztetett Volodimir Zelenszkijjel a törvényről. Az elnöki hivatal közleménye szerint „Románia elnöke részletesen kitért a nemzeti kisebbségekről szóló, Ukrajna által nemrégiben elfogadott törvényre, amely aggodalmat és elégedetlenséget váltott ki a román hatóságok és az ukrajnai román közösség képviselői körében. Klaus Iohannis elnök arra kérte Zelenszkij elnököt, hogy gyorsan találjon megoldásokat ezen aggodalmak orvoslására. E tekintetben a két elnök egyetértett abban, hogy a két ország külügyminiszterének a közeljövőben tárgyalásokat kell folytatnia az említett kérdések kétoldalú megoldásáról”.
Bogdan Aurescu külügyminiszter úgy vélte, hogy az ukrajnai román kisebbségnek ugyanolyan jogokat kell biztosítani, mint amilyeneket Romániában élveznek a nálunk élő ukránok, és ebben ukrán kollégája is egyetértett vele. A külügyi tárca vezetője január 11-én ugyancsak telefonon értekezett ukrán kollégájával Dmytro Kulebával a kérdéses jogszabályról. A külügy ezzel kapcsolatos közleménye egyebek mellett megállapítja: „A megbeszélést követően a két miniszter megállapodott abban, hogy átfogó konzultációs folyamatot indítanak ezekről a kérdésekről, beleértve a szakértői szintű megbeszéléseket és a két külügyminiszter találkozóját az elkövetkező időszakban. A két miniszter abban is megállapodott, hogy a folyamat koordinálása érdekében folyamatos, közvetlen kapcsolatban maradnak. Ugyanakkor a kijevi diplomácia vezetőjével folytatott korábbi megbeszélések folytatásaként megismételte, hogy Ukrajnának nem kell elfogadnia az úgynevezett moldovai nyelv létezéséről szóló – minden tudományos alapot nélkülöző – téziseket.”
A hivatkozott közlemény egyrészt elismeri, hogy az új kisebbségi törvény előrelépést jelent a korábbi, 1992-ben elfogadotthoz képest, figyelembe veszi a Kisebbségi Keretegyezmény és a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kártájának egyes előírásait, tiltja az asszimilációt és a diszkriminációt. Ugyanakkor a Külügyminisztérium elemzése szerint:
- vannak még olyan rendelkezések, amelyeket mellőztek a jogszabály megszövegezésekor, mint például a Velencei Bizottság 2019/960-as számú véleményét az ukrán államnyelv törvényéről;
- nem sikerült korrigálni a Velencei Bizottság állásfoglalásának szellemében az anyanyelvi oktatásra vonatkozó korábbi rendelkezéseket, s ez sérti a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelvi oktatáshoz való jogát;
- nem egyértelmű az állami politika végrehajtásáért felelős központi hatóság ellenőrzési jogkörének szabályozása a nemzeti kisebbségek polgári társulásainak tevékenységével kapcsolatban;
- nincs rendelkezés az anyanyelv használatáról az igazságügyben;
- továbbra is tisztázatlan a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó rendelkezések konkrét alkalmazása a közigazgatásban a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által hagyományosan lakott területeken, valamint a hatóságoknak a közérdekű információk lefordítási és kifüggesztési kötelezettségéről;
- a vallás vagy meggyőződés kinyilvánításának joga már nem szerepel külön, hanem csak a véleménynyilvánítás szabadságára vonatkozó cikkben.
Ehhez képest a magyar hatóságok reakciói sokkal sommásabbak, kevésbé konkrétak voltak. Paczolai Máté magyar külügyi szóvivő arról beszélt, hogy az új törvény „továbbra sem biztosítja a nemzeti szimbólumok szabad használatát, megnehezíti a kisebbségi szervezetek támogatását és ellehetetleníti a kisebbségi nyelven működő médiumok működését, ahogy kimarad belőle az erőszakos asszimiláció tilalma is”.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szerint „sajnálatos, hogy Ukrajna elnöke aláírta az ukrán parlament által megszavazott, a nemzeti kisebbségekről (valójában nemzeti közösségekről – szerk. megj.) szóló új törvényt, tovább szűkítve ezzel a területén élő nemzeti közösségek, köztük a magyarság jogait”. Potápi hozzátette: sajnálatos, hogy az ukrán törvényhozás nem vette figyelembe az Európai Bizottság ajánlásait és nem folytatott érdemi párbeszédet a nemzeti kisebbségekkel. Szerinte az új törvény számos visszalépést tartalmaz az 1992-es nemzeti kisebbségi törvényhez képest is. Potápi hangsúlyozta: Magyarország megérti és támogatja Ukrajna európai uniós integrációs erőfeszítéseit, azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az integrációs folyamat során elfogadott törvényeknek az európai értékeken és nemzetközi normákon kell alapulniuk. Hozzátette: „Bízunk abban, hogy az új törvény hatályba lépéséig Ukrajna a területén élő nemzeti kisebbségek és a Velencei Bizottság ajánlásai alapján tovább dolgozik az elfogadott törvény szövegén, és egy olyan jogszabályt alkot, amely kétséget kizáróan demonstrálja elkötelezettségét az Európai Unió és a nemzeti kisebbségi jogok biztosítása mellett.”
Az Európai Unió egyelőre nem nyilatkozott az ukrán kisebbségi törvényről. A szervezetnek egyébként kisebbségi ügyekben korlátozott a hatásköre, ezzel a kérdéssel az Európa Tanács illetékes szervei, mint például a Velencei Bizottság foglalkozik, amelyik azonban csak ajánlásokat fogalmazhat meg, döntései nem kötelező érvényűek. Az EU számára a kisebbségi kérdések egyébként is kényes ügyek, hiszen a tagországok gyakorlata nagyon eltérő, s nehéz lenne mindenki számára vállalható döntést hozni. Jól jelzi ezt az, ahogyan az Európai Bizottság a Minority SafePack-ügyet kezelte. Minthogy azonban az új ukrán kisebbségi törvény biztosítja a kisebbségi jogok minimumát, Brüsszel aligha fog fellépni a módosítása érdekében.
A háborút törvényekkel is vívják
Egyértelműnek tetszik, hogy Ukrajna nemzetiségi politikáját nagymértékben befolyásolta az Oroszországgal fennálló feszült viszonya, amely nem a tavalyi invázióval kezdődött. Aligha véletlen, hogy valamennyi erősen vitatható törvény 2014 – vagyis a Krím-félsziget annektálása után – született, s a kisebbségellenes szabályozásoknak a román, magyar és lengyel közösségek inkább oldalági áldozatai, mint célpontjai, bár a szélsőséges nacionalista szervezetek, mint például az AZOV őket sem kímélik.
A vitatott jogszabály – paradox módon – most még Ukrajnának sem jó, mert folyamatosan magyarázkodnia kell szövetségesei előtt. Tekintettel azonban az ukrán kisebbségpolitika deklaráltan oroszellenes jellegére, a társadalom bármiféle visszalépést a 2014 után elfogadott szabályozáshoz képest úgy értékelne mint defetizmust, vagy legalábbis az agresszornak tett barátságos gesztust, tehát e tekintetben Zelenszkij keze is meg van kötve.
Az orosz propaganda ugyanakkor igyekszik megragadni ezt a témát és éket verni Ukrajna és nyugati szomszédai közé. Tavaly novemberben Vlagyimir Putyin azt mondta, hogy Romániának, Lengyelországnak és Magyarországnak akár területi követeléseik is lehetnének Ukrajnával szemben. Románia és Lengyelország gyorsan cáfolta az orosz elnököt, Magyarország kissé megkésve csak „helytelenítette” az ilyen felvetéseket.
Mindazonáltal az oroszbarát narratíváknak kedvelt tézise az, hogy Ukrajnát meg kell büntetni kisebbség-ellenességéért. Ezt nemcsak a magyar, de a román szélsőjobb is felvetette. George Simion, az orosz kapcsolatokkal is vádolt szélsőséges, nacionalista Románok Egységéért Szövetség (AUR) elnöke azt írta Facebook-oldalán, hogy „Románia ne támogassa Ukrajnát, addig, amíg a csernovici románokat továbbra is megalázzák!” Valamivel visszafogottabbak, de ugyancsak kritikusak voltak a kormánypártok képviselői is. Rareş Bogdan, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) európai parlamenti képviselője „igazságtalannak és sértőnek” minősítette az ukrán törvényt, Marcel Ciolacu, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke pedig úgy vélte, hogy a jogszabály „érinti az országban élő román gyermekek azon jogát, hogy anyanyelvükön tanulhassanak”, és felvetette, hogy ha „az országban élő román kisebbség jogainak tiszteletben tartására vonatkozó legszigorúbb garanciák nem biztosítottak”, nem biztos, hogy támogatni fogja Ukrajna uniós csatlakozását.
Romániában azonban a legtöbb politikai elemző úgy érvel, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió semmivel sem indokolható vagy menthető. A kisebbségi törvény módosítása jogos igény, azonban nem befolyásolhatja Románia elkötelezettségét a szabadság, a függetlenség támogatása és a nemzetközi jog normáinak betartása mellett. A helyzetet plasztikusan leíró, megkapó hasonlattal élt egy Facebook-bejegyzés kommentátora „ha egy gépkocsivezető saját hibájából balesetet okoz, megsérül és félő, hogy elvérzik, akkor a helyszínre érkező rendőrnek nem az az első dolga, hogy megbüntesse a vétségért, hanem az, hogy kórházba szállíttassa és megmentse az életét. A büntetés várhat, az életmentés nem”.
