Dr. Solymos András kétrészes cikke: történelmi háttér és mai elemzés az orosz-ukrán háborúról. „Ha egy nagyhatalom látványosan aggódni kezd az ilyen-olyan okokból határain kívül rekedt nemzettársaiért, misszionáriusaiért, netán „békés” kereskedőiért, bízvást elkezdhetnek aggódni a környék lakosai is.”
Ukrajnában sincs új a nap alatt
AZ OROSZOK SAJÁT, PROXINAK INDULT HÁBORÚJA I.
Napjaink közeli és joggal ijesztőnek tekinthető katonai összecsapása Ukrajnában zajlik, Ukrajna és Oroszország fegyveres erői között, és nem szabad háborúnak nevezni, legalább is Oroszországban. Ha nem akarunk nagyon belemélyedni az egyes fegyveres konfliktusok tudományos és aprólékos felosztásának ingoványába, és mégis szeretnénk tisztábban látni, célszerű egy kicsit szemügyre venni a történelmi közelmúltat.
Az oroszoknak ez a saját, proxynak indult háborúja olyan, mint a „békeharc”: enyhén szólva van benne némi belső ellentmondás, ez esetben mégis találónak érzem. „Proxy” háborúknak azokat a fegyveres összecsapásokat nevezzük, amelyeket a nagyhatalmak úgy vívnak meg a saját érdekeikért, hogy nem a saját katonai erőik állnak szemben egymással, hanem a befolyásuk alatt álló és támogatásukat élvező erők. Ennek az az oka, hogy nem kívánnak egymással fegyveresen konfrontálódni, mert az adott pillanatban ilyen vagy olyan okokból ez nem célszerű, vagy egyszerűen lehetetlen. Vagyis megbízásos, „albérletbe kiadott” háborúról van szó.
Ez nem valami vadonatúj találmány, csak napjainkban a rivalizáló nagyhatalmak katonai vezetése kezében közvetlenül ráható hadászati eszközök vannak, amelyek ráadásul automatikusan működnek akkor is, ha az illető állam végzetes csapást szenved, így az elsőnek támadó fél is biztos pusztulásnak van kitéve. Tehát ezeknek a proxy háborúknak az alkalmazása igen csábítóvá válik a politikusok és a katonai vezetők szemében. Ilyen háborúk folyhatnak két vagy több kisebb állam között, de egy jól sikerült uszítás után egy polgárháború is sok hasznot hajthat a rivalizáló nagyhatalmak számára.
Itt tehát azért furcsa a dolog, mert az oroszok ténylegesen aktív, hagyományos háborút vívnak egy másik országgal, Ukrajnával, amelynek a belpolitikai viszonyai és nemzetközi politikájának irányultsága nem rokonszenves a számukra, és pechjükre még történelmileg közös múlttal is bírnak. Ukrajna viszont megtámadott félként jelentős támogatást kap az egyszerűség kedvéért „Nyugat”-ként emlegetett, fejlett és demokratikusnak nevezhető országoktól – élükön az USA-val és a NATO tagországaival -, amelyek viszont a globális atomháború veszélye miatt egyáltalán nem óhajtanak „személyes” konfliktusba keveredni Oroszországgal, amely fenntartja és korszerűsíti az egykori Szovjetunió atomfegyver arzenálját. Vagyis igyekeznek „proxy” háborúként hasznosítani az ukránok honvédelmi harcát.
Ugyanez az oka annak is, hogy Oroszország sem vágyik egy a világunkat elpusztítani képes totális háborúra, ezért is nevezi „különleges katonai műveletnek” a vaskos agresszióját, amit preventív háborúnak próbál eladni, ha már nagyon meg kell magyaráznia, amit művel. Ez persze nevetséges Oroszország és Ukrajna katonai erőviszonyainak ismeretében, azonban ne felejtsük el, hogy a Szovjetunió összeomlása lényegében azért következett be, mert az egykori szovjet befolyási övezet országaiban és magában a Szovjetunióban is az életszínvonal, valamint a politikai rendszeren belül az állampolgári szabadság lehetőségei messze alul maradtak a „Nyugathoz” képest.
Eleinte a vietnami háború amerikai időszaka is „proxy” volt: egy vietnami bábkormány támogatásaként indult, míg az északiak a teljes „béketábor” katonai támogatását élvezték. Az USA aztán ténylegesen belebonyolódott a harcokba, amelyeket a háború áldozatainak kétségbeejtően nagy száma és otthoni politikai ellenfeleinek szembenállása miatt nem volt képes sikerre vinni. Ugyanez történt később Afganisztánban a másik oldalon. A Szovjetunió elkezdett támogatni egy neki szimpatikus (és előzőleg csendben hatalomba segített) politikai rezsimet, amelynek ellenfeleit viszont az USA látta el „minden földi jóval”, mármint katonai értelemben. A Szovjetunió saját erőivel is belekeveredett a fegyveres küzdelembe, ami véres és szégyenletes vereséggel zárult. (Más kérdés, mi lett ennek az eredménye Afganisztánban.) Ezt a rendszer belpolitikailag nem élhette túl, így a bolsevista rezsim elvesztette hatalmát még a II. világháború után befolyása alá vont országokban is.
Putyin elnök ma nyíltan vissza kívánja nyerni a valahai birodalmat és annak befolyási övezetét – úgymond „biztonságpolitikai okokból”. Eközben azt a folyamatot, hogy nemcsak a befolyásuk alatt volt országokat veszítették el az oroszok, hanem a Szovjetunió egykori tagországai is a hanyatló, dekadens, erkölcstelen „Nyugat” felé törekszenek, a jelenlegi orosz vezetés reális veszélyként éli meg. Ma még az orosz nacionalizmus a meghatározó a közhangulatban, de joggal félhetnek attól, hogy egy esetleges katonai sikertelenség feletti csalódás megrengetheti Putyin elnök személyes hatalmát is.
Ami nagyon lényeges különbség Oroszország és az egykori Szovjetunió világpolitikai helyzetében, az az, hogy a Szovjetunió egy forradalmi jellegű, jelszavaiban szociális igazságot képviselő eszme letéteményeseként jelent meg sok világpolitikai szereplő és a világ közvéleménye előtt. A mai Oroszország viszont egy kapitalista nagyhatalom, oligarchákkal, akik az egykori Szovjetunió lakosai által megteremtett értékekből elorzott vagyonukból, valamilyen csoda folytán épp a megvetett „Nyugaton” éldegélnek. Politikai vezetőik ott taníttatják a gyermekeiket, ott tartják jelentős magánvagyonukat, míg a nép nacionalista lózungok után fut és ájtatosan liheg a pópái nyomában, sőt a hagymázas pánszláv ideológia is reneszánszát éli, a valahai internacionalista és materialista nevelés nagyobb dicsőségére.
A jó, öreg, hagyományos fegyverekkel vívott, elhúzódó háborúk idején is célszerű eszköznek bizonyult az ellenség belpolitikai viszonyainak befolyásolása a belső ellentétek szításával, vagy külpolitikai céljainak keresztezése az általuk pártolt erők ellenfeleinek támogatásával.
Már az I. világháborút megelőző sakkjátszmákban is tetten érhető volt. hogy a várhatóan szembekerülő felek igyekeznek minél több bajt kavarni az ellenfél társadalmában. A cári Oroszországtól rettegő Monarchia szemet hunyt az önállóságért és a cári birodalomtól való elszakadásért küzdő ukrán csoportok tevékenysége felett. Az akkor a Monarchiához tartozó Lemberg (ma Lviv) volt a bölcsője az ukrán nacionalisták szervezkedésének. A cári birodalom egyik lengyel nemzetiségű ellenfele, Pilsudski pedig menedéket talált a Monarchiában (annak ellenére, hogy szocialista elveket vallott), és később, a háború alatt lengyel légiót szervezhetett itt az oroszok ellen, sőt a Monarchiától katonatiszti rangot kaphatott. Ő az újjászületett Lengyelország nemzeti hőse lett, mert később megvédte a szovjetek Vörös Hadseregétől a forradalmi Oroszország elleni intervenció és belső polgárháború idején az országot. Ne felejtsük el, hogy Varsó a háború előtt a cári birodalomhoz tartozott, a Vörös Hadsereg pedig vissza akarta venni, csak ez akkor katonailag megoldhatatlan volt számára.
Persze az oroszokat sem kellett félteni, sokat tettek az első világháborút megelőző két balkáni háborúban, a Monarchia és a cári Oroszország rivalizálásának színterén, a gyengülő török birodalom romjain. Szerb szövetségeseik titkosszolgálata bőven ügyködött a Monarchia által annektált Bosznia-Hercegovina elégedetlenkedőinek támogatásáért. Végülis ez, valamint szerb aktivistáik tevékenysége vezetett a szarajevói merénylethez, Ferenc Ferdinánd főherceg és felesége halálához, ami formális indokul szolgált a háború megindításához a Monarchia számára.
A csúcsot az I. világháború idején a német titkosszolgálat produkálta, amikor a Svájcban agitáló Lenint és kis csapatát lezárt vagonban, 1917-ben átsegítette Svédországba (ahonnan azután a cár uralma alatt álló Finnországba mentek), némi pénzzel is ellátva őket, hogy adják meg a kegyelemdöfést a cári Oroszországnak, és kössenek békét Németországgal. Mint ismeretes, először Franciaországot rohanta le Németország, Belgiumon át, abban a reményben, hogy Oroszország úgyis lassan fog felkészülni a harcra, így majd a franciák veresége után lesz ideje a csapatait átcsoportosítani keletre, majd az addigi védelmi helyzetéből átmenni támadásba, és a Monarchiával szövetkezve legyőzni Oroszországot. Ez volt a Schliffen-terv lényege.
A baj ott volt, hogy Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke, aki egyébként elismert katonai tehetség volt, bízott abban, hogy a Monarchia katonai erői egy korai támadással önállóan is leverhetik az oroszokat. Dicsőségvágytól űzve kivéreztette a Monarchia hadseregének színe-virágát a váratlanul, a feltételezett idő előtt támadó oroszokkal szemben, ráadásul elvonta a szerb frontra szánt erőket az oroszok elleni harcra, ami persze kettős kudarchoz vezetett. A németek viszont a védelemre tervezett erőikkel is képesek voltak megverni Tannenbergnél az oroszokat, és kiderült, feleslegesen vonták el erőiket a nyugati frontról. Ami viszont azzal járt, hogy Franciaország nem kapitulált.
Az átcsoportosított német erőkkel és a Monarchia tartalékainak bevonásával 1915 májusában a központi hatalmak a gorlicei áttörés néven ismert közös hadművelettel súlyos vereséget mértek az oroszokra, akik lényegében a Riga-Csernovitz vonalig kényszerültek hátrálni. Az oroszok 1916-ban nagy támadást terveztek, amelynek megtévesztő iránya egy, a Kárpátoktól északra húzódó offenzíva lett volna Bruszilov tábornok vezetésével. Ez sikerrel járt, szemben a tervezett nagy támadással, így nem kevés fejtörést okozva a Monarchia katonai vezetésének, de szerencséjükre tartalékok híján kifulladt. A szörnyű veszteségek viszont odavezettek, hogy 1917 februárjában Oroszországban kitört a polgári forradalom, a cárt lemondásra kényszerítették.
Ámde folytatni kívánták a háborút, ami gyakorlatilag lehetetlen volt, mert a hadsereg teljesen szétzilálódott. A morálisan amúgy is megtört hadseregben, a béke ígéretének köszönhetően erős bolsevik befolyás működött, és ez lehetővé tette, hogy a tanácsokban (szovjetek) a Lenin által képviselt politikai irányvonalat – amelyik a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett eseményekben realizálódott – érvényesítsék.
Ez a példa világosan mutatja, hogy megfelelő körülmények között milyen hadászati súlyú következményei lehetnek az ellenfél belügyeibe való ügyes beavatkozásnak. De ettől a példától függetlenül is: ha egy nagyhatalom látványosan aggódni kezd az ilyen-olyan okokból határain kívül rekedt nemzettársaiért, misszionáriusaiért, netán „békés” kereskedőiért, bízvást elkezdhetnek aggódni a környék lakosai is, amint azt a majd látni fogjuk.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. augusztus 16-án.
A háború tétje Oroszország jövője
AZ OROSZOK SAJÁT, PROXINAK INDULT HÁBORÚJA II.
Az esszé első részében az I. világháború végéig jutottunk el – ám ez még nem jelentette a beavatkozásos módszerek végét, sőt, azok szépen éltek tovább a II. világháborút megelőző időszakban is.
A fiatal szovjet állam külpolitikája következményeként – elvi okokból és bizonyos naivitásából eredően – önállóvá válhatott Finnország, a balti államok és Ukrajna is. Ám a Vörös Hadsereg benyomult az utóbbi területére, és 1920-ra megtalálta azokat a politikai erőket, amelyek csatlakozni kívántak a Szovjetunióhoz. A technika ismerősnek tűnik.
A háborús vereség szocialista jellegű forradalmi hullámot indított el a vesztes országokban, ami viszont kiváltotta a nacionalista szélsőjobb irányzatok reakcióját: belső okoknak tulajdonították a háborús vereséget (ez volt a „hátbadöfés” gyerekes elmélete). Mivel a szovjet állammodell ideológiája tűrhetetlen példa volt a győztes hatalmaknak is, jelentős támogatást adtak az Oroszországban kitört polgárháború szovjetellenes résztvevőinek, sőt tényleges katonai segítséget is. A kezdeti sikerek után ezek a kísérletek kifulladtak, mivel az orosz állami adminisztráció végülis a bolsevikok kezébe került, sok jól képzett cári katonatiszt hazafias érzelmektől hajtva a szovjetek mellé állt, és a hatalom olyan létszámú hadsereget volt képes kiállítani, amellyel szemben esélye sem volt az intervenciónak. A cári birodalom helyén végül létrejött a Szovjetunió, de a terület- és befolyásvesztés súlyos csapás volt az orosz nacionalizmusra, amelyik egyébként később is szépen virágzott a proletár nemzetköziség eszméjének takarásában.
Sztálin ugyan grúz volt, de tökéletesen magáévá tette az orosz nemzeti szemléletet, és személyes hatalmának kiépítésével egyidejűleg megszabadult a permanens forradalom sokszor gőzös fejű híveitől, persze a maga aljas módszereivel.
A II. világháború előzményei és kezdeti időszaka a náci Németország számára jelentős területi gyarapodást hozott az Anschlusszal és Csehszlovákia szétdarabolásával, majd Lengyelország legyőzésével. Ez utóbbiban – 1939-ben – katonai szövetségest talált a szintén revánsra vágyó Szovjetunióban. Sztálin ennek eredményeként Lengyelország rovására nyugat felé tolhatta ki a Szovjetunió határait, majd egy előnyösebb határvonal kialakításáért megindította a finn háborút, amely nagy fiaskó volt, bár a végén a túlerő kikényszerítette az általa kívánt eredményt. Belenyúlt a balti köztársaságok belpolitikájába, hogy megtalálja azokat az erőket, amelyekre hivatkozva katonáival bevonulhatott, majd 1940-ben ismét becsatolhatta ezeket az országokat a birodalomba.
Hitler hatalmas hibát követett el, amikor nyugaton nem tudott békét elérni, de egy gyors győzelem reményében mégis megtámadta a Szovjetuniót. Végül már abban bízott, hogy a Szovjetunió és a Nyugat demokratikus hatalmai majd egymásnak ugranak és a nyugatiak a németek segítségére szorulnak. Addig azonban néhány generációnak még le kellett futnia, ő pedig szinte az utolsó katonáig pusztulásba vitte a hadseregét.
Sem Hitler, sem Sztálin nem rendelkezett katonai képzettséggel vagy ez irányú talentummal, de szolgalelkű katonai vezetőik kiszolgálták őket félelmükben, a bátrabbak pedig az életükkel fizettek okoskodásaikért. Gondoljunk csak a Hitler-ellenes merényletre, vagy Rommel tábornok öngyilkosságba kényszerítésére 1944-ben. Sztálin gyorsabb volt, már 1937-39-ben leszámolt legtehetségesebb katonai vezetőivel. Azon azonban nagyon el kellett volna gondolkodnia, 1941. november 7-én miért közvetlenül a moszkvai Vörös térről, a díszszemléről mentek a közeli frontra a katonák.
A II. világháború utáni beavatkozások és proxy háborúk alapvető oka az volt, hogy a németek és a japánok legyőzéséhez a megszállott népek ellenállási harcára is szükség volt: támogatni, biztatni kellett őket, és az ígéreteket valamilyen szinten be kellett váltani. Mind az USA, mind a Szovjetunió a saját befolyási övezete kialakítására törekedett, és ebben a Szovjetunió egy társadalmilag pozitív jövőkép, egyfajta üdvtan képviselőjeként jelent meg sokak szemében – még akkor is, ha ez a valóságban azért nem egészen így volt.
A II. világháború után Európában a szovjetek által elfoglalt területeken a szovjet, sztálinista politikai rendszer valósult meg, kivéve egy-két olyan alku-területet, mint például Görögország vagy Ausztria. Mivel 1949-re már a Szovjetunió is rendelkezett atomfegyverekkel, és szárazföldi erőivel Európa közepén állt, már nem volt realitása egy közvetlen katonai összecsapásnak, így a bomlasztás, beavatkozás eszköztára került ismét előtérbe.
A volt gyarmati területeken, a „harmadik” vagy „fejlődő” világban is ez a módszer dívott, csak még nyíltabban. Ahol az adott országnak volt közös határa valamelyik nagyhatalommal vagy annak szövetségesével, ezek támogatása döntő volt; ahol meg a támogatás csak áttételesen valósulhatott meg, ott bármilyen szépek voltak az elvek, az ügy elbukott. Tény ugyanakkor, hogy gyakran a támogató végül csak belekeveredett saját katonai erőivel is az akcióba, és benn találta magát a proxy helyett a saját háborújában. Ami egyrészt a rivális nagyhatalommal való tényleges összecsapás veszélyét hordozta, másrészt a hazai társadalomban vezetett krízishez.
Tipikus példa erre az USA már említett beszállása a vietnami háborúba, ami súlyos belpolitikai válságot okozott. A Szovjetunió elhamarkodott, az afganisztáni belpolitikát érintő ügyeskedéseivel is oda jutott, hogy reguláris erőivel belekeveredett egy háborúba, ahol a másik fél Pakisztánon keresztül korlátlan támogatást kapott az USA-tól és annak szövetségeseitől. Ez akkora katonai fiaskót okozott, ami szétzilálta a soknemzetiségű Szovjetunió belső rendjét, és nagyban hozzájárult a világ katonai és gazdasági erőviszonyainak alapvető megváltozásához.
Ezért tekinti Putyin elnök a Szovjetunió széthullását a XX. század legnagyobb tragédiájának – miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az utódállam, Oroszország mára már elvesztette a szociális üdvtan letéteményesének jelmezét, tehát semmi ok a különleges rokonszenvre és megértésre feléjük a világ „baloldalinak” nevezett részétől.
Putyin elnök egyértelműen az egykori orosz birodalom erejének és tekintélyének visszaállításán munkálkodik, önkényes biztonsági igényeire hivatkozva. Azt szeretné, hogy annak területi határai és érdekszférájának kiterjedése is lehetőleg azonosak legyenek a régivel. Ezért avatkozik be a környező államok és különösen a volt szovjet tagköztársaságok belügyeibe, direkt és kevésbé direkt módszerekkel. Az ukrán vezetéssel sem volt baj addig, amíg remélhető volt, hogy egy olyan oroszbarát vezetés marad hatalmon, amelyik egy idő után egy új államszövetségbe tagozódva ezt a célt szolgálja.
Azonban a „Nyugat” felé tendáló társadalom és politikai vezetés keresztezte ezt az elképzelést, amit persze támogatott az USA külpolitikája is. Ez vezetett az orosz nyelvű területek lázadozásának támogatásához, a Krím trükkös elcsatolásához és végül a katonai beavatkozáshoz, ami egy többszörösen téves politikai és katonai helyzetértékelésen alapult. Az Ukrajnából kiválni akaró orosz nyelvű régió támogatása így csapott át tényleges háborúvá, amit már reguláris orosz csapatok vívnak az ukrán állam hadserege ellen. Érdekes módon a harcok elől menekülő civilek – még az orosz ajkúak sem – jellemzően nem Oroszország felé mennek, hanem a halódó „Nyugatra”. Ezen azért el kellene gondolkodni. Ez a háború is – a száz év előtti polgárháborúhoz hasonlóan – a kis erő, nagy tér viszonyok között zajlik. Az oroszok a gátrobbantással a frontvonalat rövidítették le, így csökkentve az ukrán erők manőverezési lehetőségeit.
Egy totális orosz győzelem hatalmas veszteségekkel járna, utána pedig egy kifejezetten ellenséges, közel 40 milliós ország katonai megszállása akkora hagyományos erőt kötne le, amely szinte védtelenné tenné Oroszországot dél és kelet felől. Az oroszok totális katonai veresége szintén valószínűtlen, és ezt Putyin elnök nem is engedheti meg magának belpolitikailag: valamilyen sikernek eladható dolgot kell kapnia.
Ilyen lehet a tisztán orosz lakta területek elengedése az ukránok részéről, vagy egy igazi, nemzetközileg ellenőrzött népszavazás a hovatartozásól, esetleg a Krím kérdésének elodázása. A Fekete-tengertől való elszakítás viszont az ukránok számára lenne elfogadhatatlan. Mindez már a politikusok és a diplomaták asztala, de ehhez a terítéket persze a harctéri helyzet szolgáltatja.
A legvalószínűbb közeli vég egy fegyverszünet és egy bármikor kiújulni képes, „befagyott” konfliktus lesz. Az igazi megoldás azon múlik, hogy Putyin vagy Zelenszkij elnök belpolitikai háttere bizonyul-e szilárdabbnak az idő múlásával. A Prigozsin nemrégi kis lázadása alatti bizonytalankodás már mutatja, micsoda szemben álló erők munkálnak az orosz felső politikai és katonai vezetésben. Nem szabad elfelejteni, hogy a hatalom igazi birtokosai nem nagyon szeretik, ha sűrűn esnek ki emeleti kórházi ablakokból, vagy úgy lesznek öngyilkosok, hogy háromszor hátba lövik magukat.
Lehet, hogy az oroszok elérték Ukrajna távolmaradását a NATO-tól, viszont cserében sikerült elérniük Svédország gyakorlati és Finnország megtörtént csatlakozását a NATO-hoz, egyben saját, agresszorként való elszigetelődésüket és gazdasági kapcsolataik szétzilálását.
Az orosz-ukrán konfliktus nagy tanulsága az, hogy egyszer már meg kellene érteni, a mai, tetszik vagy sem, de globalizálódó világban nincs helye a fegyveres kényszerítésnek. Számtalan „befagyott” vagy elhúzódó konfliktust generálnak a rivalizáló lokális, illetve világszintű nagyhatalmak, amelyek igazi szenvedő alanya a civil lakosság.
Az ENSZ és más szervezetek humanitárius intézményei próbálnak segíteni, a humánus felfogású államok menekülteket fogadnak be, sokszor erejükön felül, miközben az ilyen konfliktusok gerjesztői nem is törődnek az általuk okozott mérhetetlen szenvedéssel. Holott nekik kellene megfizetniük a kárt, amit okoznak. Ehelyett elegáns diplomaták a menekültek elszabadításával zsarolnak fejlett országokat, közben a mélyszegénységben élő országok lakosainak kiéheztetésével riogatnak. Nem szépségdíjas dolog ez, az biztos.
Putyin elérte, hogy nacionalizmusa és a pőre, a mai világban már védhetetlen autokratizmusa miatt Oroszország a „hanyatló és erkölcstelen” Nyugaton dőzsölő orosz oligarchák és a népet nacionalista lózungokkal etető politikai vezetés országává vált, és egy államkapitalista berendezkedés modellje lett, ahol egy szűk bürokratikus réteg a döntéshozó. Oroszország ma, jelenlegi állapotában is megtámadhatatlan szuperhatalom, ugyanis ilyen atomfegyver arzenállal rendelkezik. Nem Oroszországot, hanem annak jelenlegi politikai berendezkedését fenyegeti veszély, azon egyszerű oknál fogva, hogy az életszínvonal és az állampolgári szabadság szintje elmarad az EU és az USA, ha úgy tetszik, a „hanyatló Nyugat” színvonalától.
A fiatal szovjet állam külpolitikája következményeként – elvi okokból és bizonyos naivitásából eredően – önállóvá válhatott Finnország, a balti államok és Ukrajna is. Ám a Vörös Hadsereg benyomult az utóbbi területére, és 1920-ra megtalálta azokat a politikai erőket, amelyek csatlakozni kívántak a Szovjetunióhoz. A technika ismerősnek tűnik.
A háborús vereség szocialista jellegű forradalmi hullámot indított el a vesztes országokban, ami viszont kiváltotta a nacionalista szélsőjobb irányzatok reakcióját: belső okoknak tulajdonították a háborús vereséget (ez volt a „hátbadöfés” gyerekes elmélete). Mivel a szovjet állammodell ideológiája tűrhetetlen példa volt a győztes hatalmaknak is, jelentős támogatást adtak az Oroszországban kitört polgárháború szovjetellenes résztvevőinek, sőt tényleges katonai segítséget is. A kezdeti sikerek után ezek a kísérletek kifulladtak, mivel az orosz állami adminisztráció végülis a bolsevikok kezébe került, sok jól képzett cári katonatiszt hazafias érzelmektől hajtva a szovjetek mellé állt, és a hatalom olyan létszámú hadsereget volt képes kiállítani, amellyel szemben esélye sem volt az intervenciónak. A cári birodalom helyén végül létrejött a Szovjetunió, de a terület- és befolyásvesztés súlyos csapás volt az orosz nacionalizmusra, amelyik egyébként később is szépen virágzott a proletár nemzetköziség eszméjének takarásában.
Sztálin ugyan grúz volt, de tökéletesen magáévá tette az orosz nemzeti szemléletet, és személyes hatalmának kiépítésével egyidejűleg megszabadult a permanens forradalom sokszor gőzös fejű híveitől, persze a maga aljas módszereivel.
A II. világháború előzményei és kezdeti időszaka a náci Németország számára jelentős területi gyarapodást hozott az Anschlusszal és Csehszlovákia szétdarabolásával, majd Lengyelország legyőzésével. Ez utóbbiban – 1939-ben – katonai szövetségest talált a szintén revánsra vágyó Szovjetunióban. Sztálin ennek eredményeként Lengyelország rovására nyugat felé tolhatta ki a Szovjetunió határait, majd egy előnyösebb határvonal kialakításáért megindította a finn háborút, amely nagy fiaskó volt, bár a végén a túlerő kikényszerítette az általa kívánt eredményt. Belenyúlt a balti köztársaságok belpolitikájába, hogy megtalálja azokat az erőket, amelyekre hivatkozva katonáival bevonulhatott, majd 1940-ben ismét becsatolhatta ezeket az országokat a birodalomba.
Hitler hatalmas hibát követett el, amikor nyugaton nem tudott békét elérni, de egy gyors győzelem reményében mégis megtámadta a Szovjetuniót. Végül már abban bízott, hogy a Szovjetunió és a Nyugat demokratikus hatalmai majd egymásnak ugranak és a nyugatiak a németek segítségére szorulnak. Addig azonban néhány generációnak még le kellett futnia, ő pedig szinte az utolsó katonáig pusztulásba vitte a hadseregét.
Sem Hitler, sem Sztálin nem rendelkezett katonai képzettséggel vagy ez irányú talentummal, de szolgalelkű katonai vezetőik kiszolgálták őket félelmükben, a bátrabbak pedig az életükkel fizettek okoskodásaikért. Gondoljunk csak a Hitler-ellenes merényletre, vagy Rommel tábornok öngyilkosságba kényszerítésére 1944-ben. Sztálin gyorsabb volt, már 1937-39-ben leszámolt legtehetségesebb katonai vezetőivel. Azon azonban nagyon el kellett volna gondolkodnia, 1941. november 7-én miért közvetlenül a moszkvai Vörös térről, a díszszemléről mentek a közeli frontra a katonák.
A II. világháború utáni beavatkozások és proxy háborúk alapvető oka az volt, hogy a németek és a japánok legyőzéséhez a megszállott népek ellenállási harcára is szükség volt: támogatni, biztatni kellett őket, és az ígéreteket valamilyen szinten be kellett váltani. Mind az USA, mind a Szovjetunió a saját befolyási övezete kialakítására törekedett, és ebben a Szovjetunió egy társadalmilag pozitív jövőkép, egyfajta üdvtan képviselőjeként jelent meg sokak szemében – még akkor is, ha ez a valóságban azért nem egészen így volt.
A II. világháború után Európában a szovjetek által elfoglalt területeken a szovjet, sztálinista politikai rendszer valósult meg, kivéve egy-két olyan alku-területet, mint például Görögország vagy Ausztria. Mivel 1949-re már a Szovjetunió is rendelkezett atomfegyverekkel, és szárazföldi erőivel Európa közepén állt, már nem volt realitása egy közvetlen katonai összecsapásnak, így a bomlasztás, beavatkozás eszköztára került ismét előtérbe.
A volt gyarmati területeken, a „harmadik” vagy „fejlődő” világban is ez a módszer dívott, csak még nyíltabban. Ahol az adott országnak volt közös határa valamelyik nagyhatalommal vagy annak szövetségesével, ezek támogatása döntő volt; ahol meg a támogatás csak áttételesen valósulhatott meg, ott bármilyen szépek voltak az elvek, az ügy elbukott. Tény ugyanakkor, hogy gyakran a támogató végül csak belekeveredett saját katonai erőivel is az akcióba, és benn találta magát a proxy helyett a saját háborújában. Ami egyrészt a rivális nagyhatalommal való tényleges összecsapás veszélyét hordozta, másrészt a hazai társadalomban vezetett krízishez.
Tipikus példa erre az USA már említett beszállása a vietnami háborúba, ami súlyos belpolitikai válságot okozott. A Szovjetunió elhamarkodott, az afganisztáni belpolitikát érintő ügyeskedéseivel is oda jutott, hogy reguláris erőivel belekeveredett egy háborúba, ahol a másik fél Pakisztánon keresztül korlátlan támogatást kapott az USA-tól és annak szövetségeseitől. Ez akkora katonai fiaskót okozott, ami szétzilálta a soknemzetiségű Szovjetunió belső rendjét, és nagyban hozzájárult a világ katonai és gazdasági erőviszonyainak alapvető megváltozásához.
Ezért tekinti Putyin elnök a Szovjetunió széthullását a XX. század legnagyobb tragédiájának – miközben figyelmen kívül hagyja, hogy az utódállam, Oroszország mára már elvesztette a szociális üdvtan letéteményesének jelmezét, tehát semmi ok a különleges rokonszenvre és megértésre feléjük a világ „baloldalinak” nevezett részétől.
Putyin elnök egyértelműen az egykori orosz birodalom erejének és tekintélyének visszaállításán munkálkodik, önkényes biztonsági igényeire hivatkozva. Azt szeretné, hogy annak területi határai és érdekszférájának kiterjedése is lehetőleg azonosak legyenek a régivel. Ezért avatkozik be a környező államok és különösen a volt szovjet tagköztársaságok belügyeibe, direkt és kevésbé direkt módszerekkel. Az ukrán vezetéssel sem volt baj addig, amíg remélhető volt, hogy egy olyan oroszbarát vezetés marad hatalmon, amelyik egy idő után egy új államszövetségbe tagozódva ezt a célt szolgálja.
Azonban a „Nyugat” felé tendáló társadalom és politikai vezetés keresztezte ezt az elképzelést, amit persze támogatott az USA külpolitikája is. Ez vezetett az orosz nyelvű területek lázadozásának támogatásához, a Krím trükkös elcsatolásához és végül a katonai beavatkozáshoz, ami egy többszörösen téves politikai és katonai helyzetértékelésen alapult. Az Ukrajnából kiválni akaró orosz nyelvű régió támogatása így csapott át tényleges háborúvá, amit már reguláris orosz csapatok vívnak az ukrán állam hadserege ellen. Érdekes módon a harcok elől menekülő civilek – még az orosz ajkúak sem – jellemzően nem Oroszország felé mennek, hanem a halódó „Nyugatra”. Ezen azért el kellene gondolkodni. Ez a háború is – a száz év előtti polgárháborúhoz hasonlóan – a kis erő, nagy tér viszonyok között zajlik. Az oroszok a gátrobbantással a frontvonalat rövidítették le, így csökkentve az ukrán erők manőverezési lehetőségeit.
Egy totális orosz győzelem hatalmas veszteségekkel járna, utána pedig egy kifejezetten ellenséges, közel 40 milliós ország katonai megszállása akkora hagyományos erőt kötne le, amely szinte védtelenné tenné Oroszországot dél és kelet felől. Az oroszok totális katonai veresége szintén valószínűtlen, és ezt Putyin elnök nem is engedheti meg magának belpolitikailag: valamilyen sikernek eladható dolgot kell kapnia.
Ilyen lehet a tisztán orosz lakta területek elengedése az ukránok részéről, vagy egy igazi, nemzetközileg ellenőrzött népszavazás a hovatartozásól, esetleg a Krím kérdésének elodázása. A Fekete-tengertől való elszakítás viszont az ukránok számára lenne elfogadhatatlan. Mindez már a politikusok és a diplomaták asztala, de ehhez a terítéket persze a harctéri helyzet szolgáltatja.
A legvalószínűbb közeli vég egy fegyverszünet és egy bármikor kiújulni képes, „befagyott” konfliktus lesz. Az igazi megoldás azon múlik, hogy Putyin vagy Zelenszkij elnök belpolitikai háttere bizonyul-e szilárdabbnak az idő múlásával. A Prigozsin nemrégi kis lázadása alatti bizonytalankodás már mutatja, micsoda szemben álló erők munkálnak az orosz felső politikai és katonai vezetésben. Nem szabad elfelejteni, hogy a hatalom igazi birtokosai nem nagyon szeretik, ha sűrűn esnek ki emeleti kórházi ablakokból, vagy úgy lesznek öngyilkosok, hogy háromszor hátba lövik magukat.
Lehet, hogy az oroszok elérték Ukrajna távolmaradását a NATO-tól, viszont cserében sikerült elérniük Svédország gyakorlati és Finnország megtörtént csatlakozását a NATO-hoz, egyben saját, agresszorként való elszigetelődésüket és gazdasági kapcsolataik szétzilálását.
Az orosz-ukrán konfliktus nagy tanulsága az, hogy egyszer már meg kellene érteni, a mai, tetszik vagy sem, de globalizálódó világban nincs helye a fegyveres kényszerítésnek. Számtalan „befagyott” vagy elhúzódó konfliktust generálnak a rivalizáló lokális, illetve világszintű nagyhatalmak, amelyek igazi szenvedő alanya a civil lakosság.
Az ENSZ és más szervezetek humanitárius intézményei próbálnak segíteni, a humánus felfogású államok menekülteket fogadnak be, sokszor erejükön felül, miközben az ilyen konfliktusok gerjesztői nem is törődnek az általuk okozott mérhetetlen szenvedéssel. Holott nekik kellene megfizetniük a kárt, amit okoznak. Ehelyett elegáns diplomaták a menekültek elszabadításával zsarolnak fejlett országokat, közben a mélyszegénységben élő országok lakosainak kiéheztetésével riogatnak. Nem szépségdíjas dolog ez, az biztos.
Putyin elérte, hogy nacionalizmusa és a pőre, a mai világban már védhetetlen autokratizmusa miatt Oroszország a „hanyatló és erkölcstelen” Nyugaton dőzsölő orosz oligarchák és a népet nacionalista lózungokkal etető politikai vezetés országává vált, és egy államkapitalista berendezkedés modellje lett, ahol egy szűk bürokratikus réteg a döntéshozó. Oroszország ma, jelenlegi állapotában is megtámadhatatlan szuperhatalom, ugyanis ilyen atomfegyver arzenállal rendelkezik. Nem Oroszországot, hanem annak jelenlegi politikai berendezkedését fenyegeti veszély, azon egyszerű oknál fogva, hogy az életszínvonal és az állampolgári szabadság szintje elmarad az EU és az USA, ha úgy tetszik, a „hanyatló Nyugat” színvonalától.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. augusztus 23-án.
