A francia polgárok nemcsak a belpolitikát illetően megosztottak, hanem a külpolitikában is. Macron elnök és a Nemzeti Tömörülés vezette kormány együttélése esetén nagy a kockázata annak, hogy Ukrajna politikai csatatérré válik. De nem azért, mert ne lenne nemzeti konszenzus Ukrajna támogatásáról – hiszen van –, hanem mert megosztottság mutatkozik abban, hogy mi legyen a következő lépés a háborúval kapcsolatban. Ha ezek a nézetkülönbségek átpolitizálódnak, akkor a Kijev támogatásával kapcsolatos jelenlegi konszenzus megsemmisülhet. Az Ukrajna-politikáról folytatott belső harc rendkívül káros lenne az EU egységére, Ukrajnára, végső soron a francia és európai biztonságra nézve is.
Az elmúlt két évben a francia állampolgárok ugyanazt az „élan du coeur”-t, azaz érzelmi elköteleződést élték meg, mint sok más európai, és többnyire helyeselték Macron Ukrajna felé fordulását, miután 2022 februárjában és márciusában sorsdöntő erőfeszítéseket tett az Ukrajna és Oroszország közötti kapcsolatok rendezésére.
Ukrajna támogatása és a fegyverküldés olyannyira konszenzusos lett, hogy a közelgő francia választások mindhárom fő versenyzője egyetért vele. A baloldali Új Népfront egyértelmű álláspontot képvisel ebben a kérdésben, különösen az alapvető fontosságú fegyverek szállítása kapcsán. Eközben a Nemzeti Tömörülés részéről Jordan Bardella nemrég kijelentette, hogy Franciaországnak továbbra is biztosítania kell Ukrajnának „az önvédelemhez szükséges eszközöket”.
A franciák azonban megosztottak a végjátékot illetően. Arra a kérdésre, hogy Európának mit kellene tennie az ukrajnai háborúval kapcsolatban, az új, több országra kiterjedő felmérésünk francia válaszadói szinte egyenlő arányban három részre oszlottak. 30 százalékuk szeretné, ha Európa támogatná Ukrajnát a visszavágásban és a most Oroszország által megszállt területek visszaszerzésében. 36 százalék inkább azt szeretné, ha Európa a békemegállapodásról szóló tárgyalások felé terelné Ukrajnát. A fennmaradó 34 százalék pedig nem tudja, nem érdekli, vagy egyik lehetőséggel sem képes azonosulni. Úgy tűnik, hogy ez a harmadokra való megosztottság egyre inkább megszilárdul, hiszen ez már az előző, 2024. januári felmérésünkben is megmutatkozott.
Macron elnök a maga részéről megpróbálta elmozdítani a mutatót. Februárban megemlítette, hogy az európaiaknak idővel talán szárazföldi csapatokat kell küldeniük az ukrán hadszíntérre. Nem sokkal később egy tévéinterjúban megismételte ezt a kijelentését, és kitartott amellett, hogy Oroszország komoly fenyegetést jelent. Macron komor értékelése azonban nem tudta meggyőzni a franciákat arról, hogy Európának támogatnia kellene Ukrajnát területei visszavívásában – az elmúlt öt hónapban 35 százalékról 30 százalékra csökkent azoknak az aránya, akik ezen a véleményen vannak.
Ezzel párhuzamosan a francia lakosság azon része, amely szerint országa háborúban áll Oroszországgal, az elmúlt 9 hónap során 24 százalékról 32 százalékra nőtt – ezzel Franciaország egyike azon európai országoknak, ahol ez a vélekedés a legelterjedtebb. Mégis, amiben Macron a jelek szerint sikerrel járt, az az, hogy legalább megismertette a közvéleménnyel a katonai támogatás más lehetséges formáit. A francia állampolgárok 54 százaléka most már nyitott arra, hogy francia csapatokat küldjenek az ukrán fegyveres erők technikai – nem pedig harci – megsegítésére.
A kontinensen az európaiak megosztottak abban a kérdésben, hogy Európa támogassa-e Ukrajnát a harcban, vagy pedig tárgyalásokra kényszerítse. Az ukránok a maguk részéről nem kételkednek: folytatni akarják a harcot, mert hisznek abban, hogy győzni tudnak, és úgy vélik, hogy a sikerhez a legszükségesebb hozzájárulás az, hogy elegendő fegyvert kapjanak szövetségeseiktől.
Ha a Nemzeti Tömörülés július 7-én egyedül vagy koalícióban kerül hatalomra, megkísértheti, hogy centiről centire „Macron háborújaként” állítsa be az Ukrajnának nyújtott francia támogatást.
És ha egyik párt sem tud többségi kormányt alakítani, és a 2027-es elnökválasztás már a láthatáron van, akkor fennáll a veszélye annak, hogy Franciaország Ukrajnának nyújtott támogatása járulékos veszteséggé válik. Az csak az egyik körülmény, hogy a jelöltek felelős képet mutatnak a politikai kampány során. Teljesen más kérdés, hogy ellen tudnak-e állni a kísértésnek, hogy eltereljék a figyelmet, és külpolitikai kártyákat játsszanak ki, ha Franciaország egy elhúzódó, politikailag instabil időszakba kerül.
Ez költséges hiba lenne. Ukrajnának nincs szüksége civakodó szövetségesekre; már eddig is szenvedett az általuk okozott késedelmek miatt. Bármi lesz is a parlamenti választások eredménye, az Ukrajnának nyújtott francia támogatást nem szabad megkérdőjelezni. A pártvezetőknek tudomásul kell venniük: választóik hasonlóan megosztottak abban, hogy Európa támogassa-e Ukrajnát a harcban, vagy pedig rászorítsa a tárgyalásokra. Ebben a kérdésben jelenleg nincs pártpolitikai megosztottság – és nem is kell lennie.
Hamarosan az Atlanti-óceánon túli elnökválasztás lesz az Ukrajnának nyújtott európai támogatás próbatétele. Egy párizsi Bardella-kormány és egy amerikai Trump-győzelem esetén Franciaország Ukrajnához és Oroszországhoz való hozzáállásában minden bizonnyal változás következik be. Franciaország talán nem is lesz egyedül az európai országok között, ha végül megváltoztatja az álláspontját, és a béketárgyalások szorgalmazása mellett dönt – vegyük csak számba az olasz, görög, osztrák vagy magyar politikai légkört, és a lakosság szkepticizmusát az Ukrajnának nyújtott európai támogatás mértékét illetően.
Franciaország azonban nem olyan, mint ezek az országok. Franciaország abból a szempontból egyedülálló, hogy az Ukrajnának nyújtott egyértelmű támogatása – mind katonai, mind politikai értelemben – valódi különbséget mutatott fel, ugyanakkor egységre ösztönözte és arra tanította a többi európai országot, hogy ne szakítsák meg a Kijevvel való szolidaritás kötelékét. Ha Párizs már nem tudja ezt a vezető szerepet ellátni, akkor néhány főváros megpróbálhatja és meg is kell próbálnia betölteni az űrt – de fennáll a veszélye, hogy ez túl kevés lesz és túl későn kerül rá sor. Ha a francia támogatás meginog, akkor ez lesz az az esemény, amely megsemmisíti az európai konszenzust az orosz agresszióval szembeni határozott fellépésről.
Tudjuk ki fog ekkor pezsgőt bontani.
A szerzők a Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR) vezető munkatársai.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 3-án.
